A párkapcsolaton belüli egyenlőség kivívása minden fronton zajlik, a „ki fizet a randin”-tól kezdve a „ki marad otthon a gyerekkel”-ig. Kivéve egyet. Meglepő mód az, hogy a közös életről való döntés a férfiak joga, szinte megkérdőjelezhetetlen. Még az is gyakoribb, hogy a férfi veszi fel a felesége nevét, mint az, hogy egy nő kérje meg a párja kezét. Van persze néhány kivételes fenegyerek, aki jellemzően az 5 nő, aki megkérte a pasija kezét című cikkekben szerepel, de az olyan kapcsolat legalábbis kudarcra van ítélve a többség szerint.

Szerző: Huszthy Zita

Annyi, de annyi huszonéves lányismerősöm van, aki már több éve együtt jár/él a pasijával, majd mikor megérkezik az eljegyzésük híre, a barátok, ismerősök, rokonok elégedetten állapítják meg, hogy dejó, szegény lány már annyira várta, esetleg már nagyon türelmetlen volt, most már nem kell aggódnia. De óriási tévedés azt gondolni, hogy a sokszor hisztinek bélyegzett türelmetlenség oka csak az esküvői ruha és a kisbabák iránti olthatatlan vágy lenne. A biológiai óra (ennek a tévesen használt finomkodó kifejezésnek semmi értelme, öregedés punktum), ami ketyeg, meg az elmenstruált petesejtek sem lehetnek igazán nyugtalanítóak, hiszen teherbe esni bőven 40 éves kor fölött is lehet. Na meg a „gyermek utáni vágy”, ami ugye a génjeinkbe van írva, mint legfőbb oka a türelmetlenségnek. Azt valahogy eddig nem sikerült összeraknom, hogy ha ez ilyen ösztönös dolog, akkor az vajon miért kevésbé, hogy csak megbízható, állandó társ mellett akarnánk gyereket szülni. Nem csak úgy szülni.

A Playboy magazin online felületének feminista tartalommal való bővítése része annak a hosszan tartó törekvésnek, hogy a nők felszabadítását olyan köntösbe csomagolva kínálják, amiből valójában csak a férfiak profitálnak, írja a Newstatesmen egy cikke.

Szerző: Rácz Bianka

Ha a magazin alapítóját, Hugh Hefnert kérdezzük a női egyenjogúságról, ő már azelőtt feministának vallotta magát, mielőtt ez a fogalom egyáltalán létezett. Részben igaza van, hiszen a magazin hasábjain az 1960-as évek óta jelennek meg a reproduktív jogokat és persze a szexuális szabadságot hirdető tartalmak. A Playboy alapítványa nagylelkűen támogatott több abortuszjogi szervezetet, és emellett segítette az American Civil Liberties Union ( ALCU) amerikai szabadságjogi csoportot óvodák létrehozásában.

Támogatásuk azonban szelektív. A Playboy továbbra is elsősorban nyuszis posztereiről ismert, és egyértelműn elhatárolódik a nők egy bizonyos típusától (értsd: bizonyos típusú feministáktól). A Playmate általában fiatal, boldog, egyszerű lány, ellentétben a feminista képpel: a nő is ember, nem csak egy egydimenziós Játszótárs.

            Gloria Steinem, az egyik leghíresebb amerikai feminista egy ízben maga is Playboy-nyuszinak öltözött, hogy elsőkézből szerezzen tapasztalatokat Hefner klubjairól

Egy gyermekvállalás előtt álló párnak sok mindent mérlegelnie kell. A legtöbbször csak az anyagi terhek és az gyermekfelügyelet merül fel mint probléma, pedig a gyerekvállalással járó stresszt is érdemes beleszámítani a költségekbe – írja Andrew Flowers a Five Thirty Eight-en megjelent cikkében.

Szerző: Tamás Dorottya

Daniel Hamermesh, a Texasi Egyetem közgazdásza kutatást végzett azzal kapcsolatban, hogy mennyi pénzbe lehet átszámítani a stresszt, ami a szülőket éri a gyermeknevelés első éveiben. Az eredmények megdöbbentően magas költségekről számolnak be.

„Tűzött a nap, égett a fejem, a nyelvem a szájpadlásomhoz ragadt a szomjúságtól, és nagyon vártam, hogy végre ne a teli hólyagomban lüktessen a basszus. Valahogy így éreztem magam életem első Prideján – és még csak félidő volt. De hát, kérem, ez egy polgárjogi tüntetés, nem holmi matiné bulizás Agárdon. Ilyen kell legyen, gondoltam.”

Ilyen kell legyen? Mráz Attila írása arról, hogy a közéleti küzdelem hogyan fér meg a szórakozással. Jobban, mint gondolnánk: lehet és kell boldogan is küzdeni.

Fura egy lény a Budapest Pride. Buli egy karámban. Tüntetés az üres városban. Olyan műfaji egyveleg, amilyet tőlünk sem nyugatabbra, sem keletebbre nem igazán látni. A melegfelvonulás a legtöbb nyugati városban népünnepély, utcai karnevál, célja mondhatni a kölcsönös örömszerzés. Persze arrafelé is van politikai üzenete: leginkább a megemlékezés arról a hosszú küzdelemről, amelyet az LMBTQ embereknek kellett végigjárniuk, és persze figyelmeztetés, hogy ez a küzdelem azért (még) ott se ért véget. Mégis, a nyugati világ nagyvárosaiban amolyan mézeskalácsos, Duna-korzós, ország tortájás, légibemutatós augusztus huszadika ez, csak – lássuk be – egy kicsit menőbb változatban. Semmi feszkó. Zene, tánc, parádé, kaja-pia, aztán haza.

Kevés szubjektívabb dolog van a humornál. Van, aki a kifinomult, hosszasan felépített vicceket szereti, van, aki a semmiből jövő hangosan szólóakat. Van, aki érzékenyebb, és akad, hogy megbántja egy-egy vicc, van, akinél a tűréshatár a csillagos ég, minél sértőbb, annál viccesebb. Van, aki el tud vonatkoztatni a valóságtól, és nevetni tud a teljes abszurditáson, és van, akiben ez a fajta humor egyetlen nevetőizmot sem mozgat meg… Éppen ezért a humorról vitatkozni pont annyira nehéz, mint ízlésről vagy vallásról: az igazság ott van kicsit mindenkinek a fejében, sokan azt gondolják, övék az egyetlen igazság, ezért látszólag nincs egyetértés. Pedig ha elfogadjuk, hogy a humornak az egyik bája pont az, hogy szubjektív, akkor értékes perceket és élményeket nyerhetünk magunknak.

Szerző: Nagy Gréta

Ez után a bevezető után le szeretném szögezni, hogy ez a cikk is teljesen szubjektív. De abban talán elég sokan egyet tudunk érteni, hogy a humor alapvetően egy pozitív dolog. A vicceken nevetünk, és a nevetést (talán ezt ki merem mondani) mindenki szereti. Nem csak akkor nevetünk, ha boldogok vagyunk, és minden rendben van, hanem, hogy ha feszültek vagyunk, ha valamit nem értünk, ha kétségbe vagyunk esve, ha valamit nem ismerünk, ha valamit megvetünk. Ez egy írás azokról a szituációkról, amikor a humor ilyen módon beférkőzik az érzékeny témákba. Ha egy téma érzékeny, (pl. háború, testi fogyatékosság) min lehet egyáltalán nevetni? Miért van az, hogy az egyik humoristát viccesnek találjuk, amikor ezt csinálja, egy másik miatt pedig „felrobban az internet” a felháborodástól? Fontos nekünk ezekből a dolgokból viccet csinálni? Ha igen, miért?

Egy átlagos nő körülbelül 350-szer menstruál életében, ez azt jelenti, hogy hozzávetőleg 7350 tampont használ el. Azt gondolná az ember, hogy ha egy terméket az emberiség fele ilyen hosszan és sokat használ, akkor a termék gyártóinak is érdeke, hogy minél kevesebb kockázattal járjon a termék használata. Lehet, hogy az autók vagy a mikorhullámú sütők esetében az így van, de a Vice-on megjelent megdöbbentő történetből kiderült, hogy a tampongyártók hiába tudják már több mint 20 éve, milyen egészségügyi kockázatai vannak a tampnhasználatnak és hogyan lehetne ezeket kiküszöbölni, nem változtatnak a tamponok összetételén.

 24 éves korában Lauren Wassernek mindene megvolt, amit csak kivánni lehet: sikeres modell karrier, sikeres sportkarrier, szép lakás, sok pénz, és annyi barát, hogy amikor 2012. októberében meglátogatták a kórházban, hogy elbúcsúzzanak tőle, fatól-falig állt a sor a folyosón.  A búcsú végül feleslegesnek bizonyult, Lauren életben maradt, de az egyik lábát elveszítette, és most egy régóta húzódó perben próbálja meg térdre kényszeríteni annak a tamponnak a gyártóját, amelytől toxikus sokk szindrómát (TSS) kapott.

Czapári Dórival egy kezdő programozó workshopon találkoztam először, azóta többször hallottam, ahogy nyilvános eseményeken arról beszél, hogyan lett belőle, a korábbi szabad bölcsészből körülbelül másfél év alatt programozó. Útja  a bölcsészkarról a Python programozásig nem csak azért érdekes, mert megmutatja, hogy a gimi legrosszabb matekosából is lehet nagyon jó programozó, hanem azért is, mert kiderül, mivel kell megküzdenie egy nőnek, aki az IT szektorban szeretne érvényesülni: a környezete értetlenségével, a férfi kollégák hitetlenkedésével, ha szakmai dolgokról beszél, és persze a saját kételyeivel is, hogy "csak" női programozóként vagy jó programozóként ismerik-e el a munkáját. Czapári Dóri mindannyiunk példaképe lehetne.

Szerző: Le Marietta

Nyilvános eseményeken általában a bemutatkozásnál elmondod, hogy szabad bölcsészből lettél programozó. Miért emeled ezt mindig ki?

Szerintem az nagyon fontos, hogy nem csak programozó vagyok, hanem karrierváltó is. Az én nagy váltásom mindenki számára megmutatja, hogy bárkiből lehet programozó.

Szerinted meddig fogod még ezt kiemelni?

Nem olyan sokáig, az elején még nagyon fontos volt, hogy szabad bölcsész voltam, és még új vagyok a programozásban, tehát úgy tekintsetek rám, mint egy újoncra, akinek még nem kell egy csomó mindent jól tudnia. Ahogy egyre hosszabb ideje dolgozom, ez elhalványul. Most már nem is tartom ezt annyira érdekesnek, mint az elején. De azért valószínű, hogy mindig el fogom mondani, ha kérdezik, mert ez másokat is inspirál.

Szerző: Tamás Dorottya

Hol kezdődik a szexuális zaklatás elleni védelem? Hogyan lehetne a nemi erőszak ellen jobban felhívni a nők figyelmét?  Kanadai kutatók szerint elsősorban azzal, ha a nőket oktatják – írja a Vox.com a New England Journal of Medicine egy közelmúltban megjelent cikkére hivatkozva.

Három kanadai egyetem kutatói úgy jutottak erre a megállapításra, hogy egy kísérletet végeztek elsőéves hallgatókkal. A három egyetem diáklányait két csoportra osztották, és az egyik csoport részt vett egy intenzív kurzuson, ahol azt tanították nekik, hogyan ismerhetik fel, és védekezhetnek a nemi erőszak és a szexuális zaklatások ellen. A másik csoport nem részesült az oktatásban, csak egy brosúrát kaptak, amiben pontokba le volt írva, mit kell tenniük, ha nemi erőszak éri őket. Egy évvel később pedig megnézték, mennyire volt hatékony az oktatás. Azt tapasztalták, hogy azoknál a fiatal lányoknál, akiket felvilágosítottak, hogyan ismerhetnek fel és védekezhetnek, 46%-kal kevesebb nemi erőszak történt, mint abban a csoportban, akik csak brosúrát kaptak.

Szerző: Nagy Gréta

A kommentszekció egy cikk alatt olyan kicsit mint eltévedni a vadonban. Amikor úgy érzem, hogy megtaláltam a kiutat, szembetalálom magam egy vadállattal, mire úgy érzem megnyertem a harcot, elnyel egy mocsár.

Amikor azt fontolgatom, hogy belépek ebbe a dzsungelbe – tehát kommentelek vagy válaszolok egy kommentre - válaszút elé állok

Első verzió: Ha most bekommentelek, akkor megadom az esélyt annak, hogy valaki válaszoljon rá. Ha valaki válaszol rá, annak is megvan az esélye, hogy agresszívan, bántóan válaszol. Van nekem arra időm energián, hogy ne húzzam fel magam ezen, nyugodt tudjak maradni, és próbáljak higgadtan, intelligensen vitatkozni, érvelni? Á nem, most inkább hagyjuk...

Második verzió: Fejest ugrok, beáldozom az energiámat, időmet, hátha valakit meggyőzök. Ha nem is azt, akivel közvetlenül vitában állok, de valaki olyat, aki csak úgy belecsöppen a kommenterdőbe, és visszatér az emberekbe vetett hite, amikor az én kommentjeimet olvassa… Egye fene, elkezdem!!!

Ez a sorozat azokról az élményekről fog szólni, amelyek a második verzió következményei.

Elsőként egy Index cikk alatt a Facebookon kialakult kommentcsatába szálltam be.  A cikk az Éden Hotel botrányról szólt, röviden erről:

Az Éden Hotel egyik április végi adásában az egyik szereplő, Gábor szexre akarta kényszeríteni show-beli párját, Nórit. A lány többször és határozottan megmondta neki, hogy nem akar vele lefeküdni, de Gábor ezt nem hagyta annyiban, fogdosta, ráfeküdt, szétfeszítette a lábát, hozzádörgölte magát, aztán szóbeli alázással is próbálta megtörni az ellenállását. Yvonne Dederick (a TV2 Csoport társtulajdonosa) egy konferencián az Éden Hotel-botrány hátteréről és a belső vizsgálat eredményéről beszélt: legalább tíz ember hibázott, volt, akit megrovásban részesítettek, és érzékenyítő tréningeket tartanak a TV2-nél.

Az ellenfelek

Két fajta komment volt, ami annyira fájt, hogy úgy éreztem megéri az energia, hogy ebbe belevágjak: Az egyik kommenttípus a „de hát ez egy előre megírt forgatókönyv szerint megy”, a másik az „ezek pornósok/prostituáltak”. Ezekkel az érvekkel ez a bajom:

„Ez előre megírt forgatókönyv szerint megy” – Azt én is tudom, hogy ez csak „valóságshow”, és a műsorkészítők manipulálják a történetet különböző feladatokkal, kihívásokkal, beküldenek egy-egy nehezen elviselhető embert, krízishelyzeteket teremtenek, a vágásnál ügyködnek, stb. De egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ebben az esetben megmondták a szereplőknek, hogy konkrétan mit csináljanak. „Gábor, te akkor próbáld meg rávenni Nórit a szexre! Bármilyen technikát bevethetsz, nyugodtan alázd meg verbálisan is, de egy kis testi erőszakot is alkalmazhatsz, szívogasd a nyakát, feszítsd szét a lábát! Nóri, te pedig játszd el, hogy nagyon nem akarod az egészet, de úgy érzed, hogy ha nem teszed meg, akkor annak negatív következményei lesznek. Aztán másnap a riportszobában sminkelünk a nyakadra egy-két szívásnyomot, és játszd el, hogy trauma ért!”. Ha ez tényleg így volt, akkor az egy egész más dolog miatt gáz, de kétlem, hogy így lett volna. Ez nem volt része az előre megírt forgatókönyvnek, és ha valaki azt gondolja, hogy ezt a jelenetet csak megírni lehet, akkor nagyon téved, mert naponta történik ilyen lányok/nők ezreivel.

„Ezek pornósok, prostituáltak” – És akkor mi van? Ja, hogy szerinted a prostituált és a pornós munkaköri leírásában benne van, hogy nincs választása, mindenkivel le kell feküdnie, aki szembejön vele? Sajnos pont ez az egyik hatalmas probléma ezekkel a szakmákkal, hogy az ebben dolgozó nők nagy részének kényszerből kell lefeküdnie boldoggal/boldogtalannal, nem azért, mert tudta ezt előre, és bevállalta ezt a szakmájának egy velejárójaként, hanem azért mert úgy érzi, nincs más választása. Attól még, hogy a prostituált/pornós szakmát választotta, a nemi erőszakot és szexuális zaklatást nem. A kedvenc kommentem ebben a témában ez volt, és ez mindent elmond sajnos nagyon sok ember gondolkodásáról:

"Teljesen emancipált srác vagyok nyugi! NEM verem a csajom vagy ilyesmi, sőt! 10 éve tagja vagyok az Egyesület az Aktív Erőszakmentességért mozgalomnak! Még a verbális erőszakot sem tolerálom!  Viszont aki veszélyes üzemmódot vállal önszántából, Ő számolt a kockázattal! Prostiként komoly kockázati faktor az, hogy néha olyankor és olyannal is behódolónak kell lenned, amikor nincs kedved, és akivel NEM szeretnél! Pláne kamerák kereszttüzében 24-órában! Ez sajnos egy ilyen szakma! NEM olyan , mint a " B*sszak ma vagy NE b*sszak ma?:)"

Ne haragudjatok kedves olyan férfiak, akik azt gondoljátok, hogy attól vagytok emancipáltak, hogy nem veritek a csajaitokat. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy a csajotok meg nem verése egy olyan norma, aminek a betartásától még nem lesztek emancipáltak. Egyébként is, ti alapból emancipáltak vagytok (ha a szó sokszor félreértett jelentését nézzük), csak ti ezt nem veszitek észre, mert szerencsétek van, és nektek ez a természetes. Nekünk kell emancipálódnunk, és ehhez arra van szükségünk, hogy ne ti mondjátok meg, hogy nekünk mit hogyan kellene éreznünk, hogy mi számít nekünk erőszaknak, hogy mit gondolunk elnyomónak a társadalomban/a férfiakban, hanem hallgassatok meg.

És hogy mit éreztem mindeközben?

Ez a téma nagyon fontos nekem, éppen ezért választottam azt, hogy belebonyolódok a kommentelésbe, de pont a téma fontossága miatt az egész nagyon nagy kihívást jelentett. Először is, amikor egy olyan kommentet olvasok, mint a fenti, akkor megbántódok, és elkeseredek. Elkeseredek, mert nagyon sokan még mindig nem értik a problémát, és ezt minden lekezelés nélkül írom. Ez egy komplikált történet, és talán azoknak a legnehezebb belelátniuk, akik szerencsésebb helyzetben vannak, és kevésbé vannak kitéve a negatív megkülönböztetésnek.

Ezután következik a frusztráció. Frusztrál, hogy nem tudom érthetően elmagyarázni, frusztrál, hogy úgy érzem az én felelősségem, hogy megértessem mindenkivel ennek a fontosságát, és ezt nem tudom teljesíteni. Frusztrál, hogy elöntenek az érzelmek, nem látok tisztán, és rosszul fogalmazok, rosszul adom át a mondanivalómat.

Aztán átgondolom a dolgokat. Nem húzhatom fel magam örökké minden ilyen dolgon. Nem hagyhatom, hogy frusztráljon, hiszen valójában nem csak az én felelősségem az, hogy ezt elmagyarázzam. Sőt! Meggyőződésem, hogy a férfiak felelőssége lenne az, hogy meghallgassanak minket. És amíg egyetlen ember is lájkolja a kommentjeimet (és szerencsére mindig vannak, akik támogatnak), addig tudom, hogy nem csak nekem fontos az ügy, és megéri a ráfordított idő, energia és érzelem.

A következő részben bemerészkedek a 444.hu – Feminfó rovatának kommentdzsungelébe!

Szerző: Hermann Veronika

Az elmúlt időszakban – nagyjából a vak komondoros botrány óta – egyre nagyobb figyelmet kapnak azok az ügyek, amelyek a nemek közti egyenlőség illetve a nők elleni erőszak problémáit tematizálják. Június 16-án a budapesti Kino Moziban zajlott a Nők napirenden című, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség által szervezett konferencia, ahol a Hüpátia-díj átadása mellett előadások és panelbeszélgetések is voltak különféle, az esélyegyenlőség lehetőségeit feszegető témakörökben.

Panyi Szabolcs (Index), Sáfrány Réka (Női Érdek), Réz Anna (Üvegplafon), Yvonne Dederick (TV2),

Szőnyi Szilárd (Heti Válasz) és Varró Szilvia (XKK)