A párkapcsolaton belüli egyenlőség kivívása minden fronton zajlik, a „ki fizet a randin”-tól kezdve a „ki marad otthon a gyerekkel”-ig. Kivéve egyet. Meglepő mód az, hogy a közös életről való döntés a férfiak joga, szinte megkérdőjelezhetetlen. Még az is gyakoribb, hogy a férfi veszi fel a felesége nevét, mint az, hogy egy nő kérje meg a párja kezét. Van persze néhány kivételes fenegyerek, aki jellemzően az 5 nő, aki megkérte a pasija kezét című cikkekben szerepel, de az olyan kapcsolat legalábbis kudarcra van ítélve a többség szerint.

Szerző: Huszthy Zita

Annyi, de annyi huszonéves lányismerősöm van, aki már több éve együtt jár/él a pasijával, majd mikor megérkezik az eljegyzésük híre, a barátok, ismerősök, rokonok elégedetten állapítják meg, hogy dejó, szegény lány már annyira várta, esetleg már nagyon türelmetlen volt, most már nem kell aggódnia. De óriási tévedés azt gondolni, hogy a sokszor hisztinek bélyegzett türelmetlenség oka csak az esküvői ruha és a kisbabák iránti olthatatlan vágy lenne. A biológiai óra (ennek a tévesen használt finomkodó kifejezésnek semmi értelme, öregedés punktum), ami ketyeg, meg az elmenstruált petesejtek sem lehetnek igazán nyugtalanítóak, hiszen teherbe esni bőven 40 éves kor fölött is lehet. Na meg a „gyermek utáni vágy”, ami ugye a génjeinkbe van írva, mint legfőbb oka a türelmetlenségnek. Azt valahogy eddig nem sikerült összeraknom, hogy ha ez ilyen ösztönös dolog, akkor az vajon miért kevésbé, hogy csak megbízható, állandó társ mellett akarnánk gyereket szülni. Nem csak úgy szülni.

Mindeme nyugtalanságot tápláló vélt aggályok és félelmek helyett én inkább azt mondanám: a bizonytalanság az, ami irritáló és sokszor dühítő.

Mert egy párkapcsolatban a nő nem mondhatja ki azt, amit talán mindketten gondolnak és várnak, ez a férfi joga, ahogy az első szerelmi vallomás is.

A férfi kezdeményez és dönt a véglegesítésről, amit legfeljebb csak visszautasítani lehet, de időt kérni nem. A váratlanság pedig nyomasztó, mert történhet korábban is és később is, de semmiképpen sem pont akkor, amikor a nő gondolja.

Hiszen a lánykérésnek esszenciája a meglepetésszerűség, ez adja a romantikát, nem a rózsaszőnyeg, vagy a letérdelés (az különösen nem). Célozgatni, a másik szándékát felbecsülni lehet persze, de maga a momentum elvesztené minden varázsát és időpont-egyeztetéssé silányulna.

Egy mai diplomás nő viszont nem sodródik, hanem folyamatosan tervez, ütemez, hiszen e nélkül nehezen lehetne bármit is elérni. Az első ötéves terv után, ami az egyetemet, nyelvvizsgákat, jogsit és friss állást tartalmazta, készítené a következő menetrendet. És az, aki házasságban, családdal képzeli el az életét, ezeket venné napirendre. Egy ideális kapcsolatban persze szóba kerül a hosszú távú jövő, de azok számára, akik a „hagyományos” menetrendet szeretnék követni, a családtervezés vagy egyszerűen a családi élet tervezése leghamarabb az eljegyzéstől reális. Ennek napját pedig csak az Isten és a párul választandó férfi tudja.

Márpedig a szabad időbeosztásnál nincs nagyobb függetlenség. Ehhez képest pont az kapta a párkapcsolat mérföldkövéről való döntés lehetőségét, akitől nem kérdezik meg állásinterjún, hogy mikor akar gyerekeket és nem kell az esküvő után hónapokig tartó bürokratikus zarándoklatra indulnia, hogy minden papírján az új neve szerepeljen.

A nők meg addig reménykedhetnek, rágódhatnak, bizonytalankodhatnak, vagy félhetnek, hogy mi lesz, ha megkér, vagy, hogy mi lesz, ha nem. Amíg az élet minden más területén a saját maguk által kialakított rendszerben és ütemben folynak a dolgok, addig itt ki vannak szolgáltatva egy kény-kedvnek.

Egy kapcsolat persze kompromisszumokkal jár, mondhatnánk. Nade miféle kompromisszum az, ahol én legfeljebb ügyesen és okosan várhatok, esetleg célozgathatok, nyugtalankodhatok, neadjisten türelmetlenkedhetek, és vagy értem aggódnak, hogy besavanyodom és juszt se lesz férjem, vagy a férjjelöltért, hogy őt ijeszti el a hiszti. Annak a felismerésnek a szuperboldog, mellbevágó pillanatát, hogy valakinek kellek egész életére, el akar viselni, sőt szeretni akar, senkitől nem akarnám elvenni. Nem célom tehát a jelenségre feminista receptet adni, de a bizonytalanságban tartás igen termékeny táptalaja a párkapcsolati egyenlőtlenségnek és a függetlenség akadályozásának. Arról már nem is beszélve, hogy a sokáig húzódó bizonytalanságot lassan a kiégés váltja fel – akkor meg már lőttek bármiféle romantikának.