Szerző: Balázs Petra

Na és fiú vagy lány? – legtöbbször ez az első kérdés, amit az újdonsült szülő megkap – az pedig eszünkbe sem jut, hogy ennek a kérdésnek a megválaszolása nem minden esetben olyan egyszerű. Előfordul ugyanis, hogy ránézésre nem dönthető el egyértelműen, hogy a Magyarországon jogilag és társadalmilag elfogadott két nem közül melyikbe tartozik az újszülött – más esetekben pedig tévesen sorolják be az egyik nemhez a valamilyen interszex állapottal rendelkező gyerekeket.

• Interszexuális állapotról akkor beszélhetünk, amikor a nemi jegyek olyan kombinációja figyelhető meg egy személynél, amely nem megszokott sem a nőknél, sem a férfiaknál – egyszóval nem egyértelműen eldönthető, hogy az illető melyik biológiai nemhez tartozik.
• A cikk szerzője, Balázs Petra az interszex állapottal rendelkezők magyarországi helyzetéről írja szakdolgozatát. Ehhez interjúkat készített orvosokkal, jogvédőkkel, civil szervezetek munkatársaival, és folyamatosan próbál érintetteket felkutatni.
• Kutatásaiból kiderült, hogy az interszexualitás jelensége sokszor az orvosok előtt éppoly ismeretlen, mint a társadalom többi tagja számára.
• Az interszexualitással kapcsolatban számos izgalmas és nehezen eldönthető orvosi, jogi és erkölcsi dilemma vetődik fel, amelyekkel jelenleg nagyon kevesen foglalkoznak – maguknak az érintetteknek pedig egyáltalán nem hallható a hangja

Ha Magyarországot szokás a 10 (oh, pardon, 9,8) millió szövetségi kapitány (futball, mi más…) országának nevezni, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy arról is megvan mindenkinek a maga véleménye, hogy mégis a kisgyerek hány éves koráig kellene az anyának otthon maradnia vele. És nem is rejtjük véka alá.

Szerző: Gregor Anikó           

Mielőtt röviden bemutatnánk, hogy mégis milyen a hazai közgondolkodás ebben a témakörben, röviden érdemes elidőzni magán a felvetett kérdésen is, hiszen ez is sokat elárul arról, hogy miként közelítünk a témához. A kérdésben a fókusz kizárólagosan az anya-gyerek kapcsolatra esik, a hazai kontextusban szinte értelmezhetetlenné válna, ha úgy is feltennénk, hogy vajon a kisgyerek hány éves koráig kellene az apának otthon maradnia vele (csak hogy heteronormatív keretben is maradjon a téma). Ugyancsak érdemes megfigyelni a kérdésbe ágyazódó normatív, előíró aspektust (kellene), valamint azt az előfeltevést is, hogy egyáltalán valóban meghatározható egy ilyen életkor. Ehhez kapcsolódik az utolsóelőtti elem, ami kiemelhető: a kérdés középpontjában a gyerek, az ő igényei állnak, az anya ennek a kiszolgálója, mintha neki nem lennének igényei arra vonatkozóan, hogy ő meddig szeretne otthon maradni a gyerekkel. Legutolsóként pedig arra érdemes felhívni a figyelmet, hogy a kérdés akarva-akaratlanul is úgy állítja be önmagát, mintha a válasz valóban valamilyen egyéni döntés függvénye lenne csupán, és nem kötődne szorosan egyéb feltételekhez: van-e munkahely, amely vissza- vagy felveszi a dolgozó anyát, minicsoport, bölcsőde vagy egyéb intézmény, ahol van (a szülők számára is megfizethető összegért) hely a gyermeknek, hogy csak a két legkardinálisabb kérdést említsük.

Szerző: Bakó Júlia

Kora délelőtt volt, egyedül üldögéltem az étterem kerthelyiségében. Tollammal idegesen doboltam a füzetemen, amiben szépen egymás alatt ott sorakoztak a kérdéseim.  Gyorsan újraolvastam őket, annyira akartam fejből emlékezni, amennyire csak lehet. Igyekeztem lehetőleg profinak látszani, elvégre még nagyon új nekem ez az egész.

Mikor interjúalanyom végre befutott, 60 körüli, politikai körökben mozgó férfi, azonnal világos volt miért javasolta éppen ezt a találkahelyet. Hazai terepen volt, a pincérek régi ismerősként üdvözölték, és cinkos összenézéssel irányították az asztalom felé: „Az a fiatal hölgy ott rád vár.” Remek, gondoltam, igazán jó kezdet.

A magyar verzió szerzői: Nagy Gréta és Medvey Johanna

Régóta vitatkoznak arról a feministák, hogy miként lehet megkülönböztetni a szexuális tárgyiasítást és a szexuális felszabadítást, mert ez a két dolog a felszínen gyakran nagyon hasonlít egymásra. Az Everyday Feminism szerzőjének, Ronnie Ritchie-nek van erre egy nagyon egyszerű válasza: azt kell megnézni, hogy a megjegyzést tevő vagy a megjegyzést kapó kezében van-e hatalom. 

Szerző: Nagy Gréta

Gyerekkoromban sok mindentől szorongtam, de egy dolgot sosem voltam hajlandó elfogadni: ha hülyének néztek. Mindig is okosnak tartottam magam, talán kicsit túl is paráztam ezt a dolgot, és nagyon aggódtam, hogy mi lesz, ha valaki rájön, hogy nem tudok mindent. Azért nagyjából sikerült kiépítenem az „intelligens” imidzsemet. Abban külön örömömet leltem, és egyenesen bóknak vettem, amikor erről az „intelligens” imidzsről úgy kaptam visszajelzést, hogy mennyire nem vagyok olyan, mint a többi lány, én valójában egy fiú vagyok, mert velem lehet normálisan beszélgetni. Így felnőtt fejjel látom, valószínűleg már akkor úgy gondoltam, hogy a fiúk magasabb szinten állnak, mint a lányok, az a státus quo, az a normális, mindenkinek úgy kéne viselkednie, ahogy a fiúk elvárják, a végső cél a tőlük kapott elismerés (romantikus és egyéb szempontokból).

A nyugat-európai és amerikai szakirodalom az elmúlt bő 25 év alatt már nem csak kereszt-, hanem hosszmetszeti vizsgálati eredményekről is be tud számolni, bizonyított már tehát, hogy az egyetlen, ami igazán számít, az a minőségi szülőség. Sem a bölcsőde ténye, sem a bölcsőde minősége nem befolyásolja a szülőkhöz fűződő kötődést, ha otthon minőségi törődést – fókuszált figyelmet, stresszmentes, meleg, érzékeny jelenlétet – kap a gyerek.

Szerző: Szél Dávid

Az, hogy hogyan beszélünk, hogyan jelenítünk meg embereket és csoportokat a tévében, rádióban, interneten, alapvetően befolyásolja azt, hogy hogyan értelmezzük, rendezzük el magunk körül a világot. A szavak és képek segítségével teremtünk ellenségeket és bűnbakokat, bélyegzünk meg egész csoportokat, hozunk létre az alsóbb- és felsőbbrendű emberek hierarchiáit a társadalomban.

Szerző: Kapelner Zsolt

Képzeld el, hogy gyűlölnek. Nem nyíltan, nem bántalmaznak naponta testileg, nem köpnek le az utcán – legalábbis veled még nem történt ilyesmi. De lekicsinylő pillantásokban azért sokszor részed van, sokszor érzed veszélyben magad – joggal, a hozzád hasonlóakat gyakran bántalmazzák az utcán, éjszaka, vagy otthon különösen kegyetlen, embertelen módon. Tudod, hogy nem indulsz egyenlő esélyekkel a munkáért, tudod, hogy a főnökeid mindig le fognak nézni, tárgyként kezelni, vagy rosszabb.

Most, hogy a Nyugati fény pár napos hősöket csinált a Nők a feminizmus ellen csoport tagjaiból, időzzünk el a témánál mi is egy röpke pillanatig!

Szerző: Puskás Panni

Első körben le kell szögeznem, hogy a vélemény szabad, és ez így van jól. Még akkor is így helyes, ha a hideg futkos a hátamon, amikor csodás fiatal csajok zavarba ejtő tábláik mögül kukucskálva szelfiznek, hogy megvédjék a patriarchátust a gonosz női egyenjogúságtól. Próbálok hát a magam nevében beszélni.

Feminista vagyok, de nem tartom magam téveszmésnek, sem undorítónak vagy képmutatónak. Én sem hiszem, hogy minden férfi erőszaktevő, de éreztem már magam áldozatnak vagy elnyomottnak. Tudom, hogy a férfiaknak is vannak sérelmeik, és felelősséget vállalok a saját cselekedeteimért, bár utóbbi nem igazán tudom, hogy ebben a kontextusban hogyan értelmezhető. Hiszek a szerelemben és az egymás iránti tiszteletben, és bár a magam részéről nem tervezek a közeljövőben gyereket (hanem karriert tervezek, bizony), csodásnak tartom, hogy egyre több barátnőmnél születik meg az első kisbaba. Nekem is a faterom az egyik legjobb barátom, imádom a pasimat, és baromira hiányzik a nagyapám, aki már sajnos meghalt. Egyenlő akarok lenni, nem felsőbbrendű, és én is azt gondolom, hogy férfiak és nők között vannak különbségek, de azzal nem értek egyet, hogy e különbségek az egyik nemet feljebb kéne, hogy pozicionálják. Ja, és imádom a férfiakat!

„A ribancként viselkedő iskoláslányoknak szüksége van az iskolai szexuális oktatás sürgős reformjára” – írta feltehetően a hatás kedvéért Caroline Lucas brit zöld párti poltikus a múlt héten a Telegraphban. Bocsánatos bűn, ha először azt feltételezzük, a problémát tényleg a ribancosan viselkedő lányok okozzák, de erről persze szó sincs. Az Egyesült Királyságban átlagosan minden harmadik lány szembesül szexuális zaklatással az iskola falai között, miközben 71%-uk heti szinten hallja, hogy a lányokat ribancnak vagy kurvának titulálják, írja a New Statesmen Glosswitch című blogja.

Szerző: Rácz Bianka Ráhel

Elhatároztam, hogy újból felveszem a kesztyűt, és megnézem, mi folyik a kommentek közt, ezúttal a 444.hu feminista témákkal foglalkozó rovatán a Feminfo.hu-n. A választott cikkem címe: „Csak erős idegzetűeknek”, ami a nők szőrtelenítéshez vagy annak hiányához fűződő viszonyáról szól. A cikk tartalmáról azt gondoltam, hogy mindenki számára evidens: nagyon jól összefoglalta a szőrtelenítéssel és szőrösséggel kapcsolatos elvárásokat, kaphattunk egy kisebb történelmi áttekintést is, és kritikus módon mindig behozta a társadalmi nyomás szerepét. Naivan először megörültem, hogy készült egy ilyen objektív és kritikus szellemben írt cikk ebben a témában, biztos kialakul valami jó, konstruktív vita a kommentszekcióban, halleluja, végre beszélgetünk erről is!

Szerző: Nagy Gréta

Aztán rögtön emlékeztettem magam: ez a cikk egy, a nők kinézetét érintő témáról szól, hát majd pont ez alatt a cikk alatt nem lesznek trollok, szexisták, megmondóemberek!? De legalább, - gondoltam - tökéletes lesz arra, hogy készítsek egy nagyon nem reprezentatív felmérést arról, hogy mégis a kommentelők hogy állnak ehhez a témához, mennyire tudnak azonosulni a nőkkel, mennyire lehet velük vitázni?