Szerző: Kormos Lili

 Mit érez az a nő, akinek egy menekült táborban kell szülnie? Mi dolgozik abban az anyában, aki egy háborús övezetben is vállalja, hogy világra hozza a gyermekét? Hogyan zajlik egy háborítatlan szülés, és vajon tényleg meghatározza-e életünk folytatását az, ha a legnagyobb békében, a legnyugodtabb körülmények között adnak életet nekünk? Egy korábbi interjújában Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértő azt mondta, a mai napig vizsgálják, hogy az egyik gyerek miért él túl ép elmével akár egy háborút is, miközben a másik ettől csekélyebb traumáktól is életre szóló sérülést szerez. Nos, az On the Spot 9 hónap alatt a föld körül című sorozata talán épp mindennek az eredőjét, a világ különböző részein élő anyák szülésélményeit mutatja be kilenc epizódban.

Kedves arcú, meglepően nyugodt mindenórás kismama ül egy fülöp-szigeteki születésház udvarán, az ott dolgozó nővér, és az önkéntes orvos épp az adatait veszi fel. Neresa a tízedik gyermekét várja, érthető tehát, hogy már nem zaklatja fel különösebben mindaz, ami történik vele, hét fiúnak és két lánynak adott már életet otthon, ahol mindössze az anyósa és a férje segítségére számíthatott. Mióta azonban belépett a Filippínó Családsegítő Programba már nem opció számára az otthonszülés. Ha a program által biztosított segélyt igénybe akarja venni, akkor valamilyen intézményben kell megszülnie a kisbabáját. Érteni persze értem, noha még egyszer sem szültem, hogy aki már kilencszer átesett rajta, az higgadtabban kezeli a helyzetet, mint az, aki először él át hasonlót, mégis furcsának találom Neresa viselkedését. Az aggodalom, a félelem, és a vágy, hogy essünk már túl ezen az egészen keveredik a nő arcán, aki az adatfelvétel után nem sokkal állva, egyetlen hangos szó nélkül, mindössze néhány perc alatt élet ad a kisfiának. Az eufória elmarad.

Érezted már úgy, hogy tulajdonképpen nem is értesz semmihez, és ez mindjárt ki fog derülni mások számára is? Hogy bármelyik pillanatban rajtakaphatnak, hiszen nem is vagy jó a szakmádban? Hogy bármikor lebukhatsz, mert idáig csak ügyesen verted át a környezetedet?

Szerző: Vida Katalin

Szerző: Tamás Dorottya

Hatalmas volt az érdeklődés a nők elleni erőszak elleni intézményes fellépésről szóló konferencián, amelyen még Colleen Bell amerikai nagykövet is felszólalt. A kétszáz fő befogadására képes Európai Ifjúsági Központ megtelt, ezenkívül pedig még rengetegen próbáltak jelentkezni az eseményre. Talán az lemúlt időszak rengeteg médiabotránya megtette volna a hatását?

Szerző: Csonka Anna

Néhány hónappal ezelőtt, a pannonhalmi zaklatásos ügyek nyilvánosságra kerülése után megkereste az Üvegplafont egy értelmiségi körökben ismert férfi, és azt mondta, gyónni akar, nyilvánosságra akarja hozni, hogy kezdő tanárként, sok évvel ezelőtt mit tett két tanítványával.  A nevét is adta volna a történethez, hogy ezzel példát mutasson másoknak: így is szembe lehet nézni a múlttal. A története azonban kicsit furcsa volt; egy vallomás volt, ami semmi olyat nem gyónt meg, amit meg kellene gyónni. Egy felnőtt és két majdnem felnőtt ember konszenzuális szexuális viszonyáról szólt, egy csúnya szakítással és a felnőtt fél részéről némi felelőtlenséggel. Ezért aztán megkerestük a volt tanítványokat is, akik egy egészen más történetet meséltek el a kamaszlányos álmodozásról, az ezzel durván visszaélő, csak évek alatt begyógyuló sebeket ejtő férfiról, és az intézményről, ahol a tanárok csak egy félmosollyal reagáltak, ha egy társuk szerelmet vallott egy diáknak.

A lányok – legyen a nevük ebben a cikkben Emma és Laura – eleinte a legkevésbé sem akarták felidézni ezt a régi történetet, és főleg nem szerették volna, ha a nevükkel kerül nyilvánosságra. Végül azért döntöttek úgy, hogy elmondják, mert azt remélik, ezzel segíthetnek más, most gimnazista vagy egyetemista lányoknak, akik hozzájuk hasonló helyzetbe kerültek. “Nekem 10 évembe telt, hogy megértsem, a nemi erőszak nem csak az, ami sötét sikátorokban, idegen emberek között történik, hanem az is erőszak volt, ami velem történt. Nem várok ezért bocsánatkérést a volt tanáromtól, nem tudna olyat mondani, amitől nekem jobb lesz. Az egyetlen dolog, ami segítene, ha tudnám, hogy ez más lányokkal nem fog megtörténni, vagy ha mégis, akkor nem 10 évükbe fog kerülni, amíg megértik, mi történt velük” – mondta Emma.

Májusban láttam az unokatestvérem, Kárpáti Pál, Zsigó Anna dramaturg és kaposvári színészhallgatók színházi előadását, Nem – De hogy nem? a címe, különböző megtörtént nemi erőszak-eseteket dolgoztak fel benne. Annyira erősen hatott rám ez az előadás, hogy eldöntöttem, a gólyatábori esetek kapcsán készítek egy rövidfilmet, egy saját fikciós sztorit. Úgy gondoltam erre, mint egy rövid novellára, néhány jelenetre, amellyel egy mai, égető és részben kibeszéletlenül maradt problémáról beszélhetünk.

Szerző: Tamás Dorottya

Mindig jó látni, ha a teljesen ellentétes véleményeket valló kutatók, tudósok leülnek egy asztalhoz egy közös beszélgetés erejéig. A Kossuth Klub egy öt részes gender témájú beszélgetéssorozattal segíti elő a kooperációt, vagy éppen éles vitáknak ad helyet. A héten  Csányi Vilmos, humánetológus, C. Molnár Emma, klinikai szakpszichológus, Hadas Miklós, szociológus és Gerber Gábor, idegtudományi kutató vett részt a Sex role – Gender role elnevezésű eseményen. A felfokozott érzelmekkel teli vitákat Hidas Judit, író moderálta.

Legyen szó gurukról, coachokról, trénerekről vagy pszichológusokról, a magyar segítőszakma látványosan keveset használ fel a társadalmi nemi szerepek kutatásának eddigi eredményeiből. Borsfay Krisztina és Molnár Erika a pszichodráma területén lépték át a Rubikont: olyan önismereti csoportot indítottak, amely kifejezetten törekszik rá, hogy tágabb társadalmi keretbe helyezze az egyén problémáit, és a nemi szerepeinkkel kapcsolatos tudatosság növelésével segítse a csoport tagjait konkrét problémáik megoldásában.

Szerző: Réz Anna

Fotó: Hortobágyi Csilla

RA: Hogyan indult a közös munka?

ME: A pszichodráma arra az elvre épül, hogy a kliens odajön hozzánk egy problémával, amelyet mi a pszichodráma módszereivel korrigálunk. Van például egy szülői szeretet- és odafigyeléshiány, amellyel az illető küzd, és amelyet mi egy korábbi fejlődési szintre visszatérve igyekszünk pótolni. A pszichodráma hagyományos módszertana szerint ezen a ponton a munkánk véget ért: már csak az van hátra, hogy az illető megpróbálja hasznosítani ezt a megélést a „kinti” életében.

Október 14-én került megrendezésre a nemrég két évessé vált Üvegplafon társadalmi beszélgetéssorozat évadnyitó része a Bálint Házban. Ezúttal az IT-ban dolgozó nőkről, illetve azoknak a hiányáról volt szó. A meghívott vendégek Bíró Júlia, a Prezitől, Scheuring Ádám termékfejlesztő, startup vállalkozó, Seres Szilvia médiaművész, adjunktus a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékén, és Zengő Andrea a WITSEC (Women in IT Security / Nők az IT biztonságért) alapítója voltak.

Szerző: Tamás Dorottya

Szerző: Nagy Gréta

Mona Eltahawy Egyiptomban született, 15 éves koráig az Egyesült Királyságban élt, majd a családjával átköltöztek Szaud-Arábiába, ahol, saját bevallása szerint „feministává traumatizálták”. 2011-ben Egyiptomban a tüntetők oldalán harcolt, készenléti rendőrök megverték és szexuálisan bántalmazták. „A fátyol fogságában” című könyve a héten jelent meg magyarul, és a bemutatón maga az írónő is részt vett.  Úgy éreztem nem hagyhatom ki a lehetőséget, hogy beszélgessek vele, de azért egy kicsit tartottam az interjútúl: Mit tudok én kérdezni tőle? Tőle, aki olyan sok mindent átélt? Semmit nem érthetek abból, amin ő keresztül ment. De ezeken már nem volt időm gondolkodni, amikor szembe találtam magamat Monával, egy lángvörös hajú, határozott, de mosolygós nővel. A könyvét az interjú előtt nem tudtam elolvasni, de „Miért utálnak minket?” című esszéjét többször is.

Tegnap állok a mosogató fölött, odaégett maradékot takarítok éppen egy súrolókefével. A kemény munka közben eszembe jut: „micsoda nő vagyok, milyen jól mosogatok!”

Szerző: Puskás Panni

Vicceltem. Rühellek mosogatni. Ezenkívül ilyen pokoli marhaságokat is utálok olvasni, mint a HVG interjúja C. Molnár Emmával és Hidas Judittal. A HVG nem tekinti ügyének a női egyenjogúságért folytatott heroikus harcot, ami önmagában rendben is lenne. A probléma az, amikor ezzel szemben teret enged egy színtiszta heteronormatív diskurzusnak: érdeklődő, alákérdezős interjút készít két „szakértővel”, akik megmondják, hogy hol a helye nőnek és férfinak a társadalomban. Teszik ezt úgy, hogy teljességgel összemossák a biológiai és a társadalmi nem fogalmát, melynek következménye értelmetlen katyvasz a mosogatásról, a gyereknevelésről és az ősemberekről. Ami elhangzik az sértő mind a nők, mind a férfiak számára.