Érezted már úgy, hogy tulajdonképpen nem is értesz semmihez, és ez mindjárt ki fog derülni mások számára is? Hogy bármelyik pillanatban rajtakaphatnak, hiszen nem is vagy jó a szakmádban? Hogy bármikor lebukhatsz, mert idáig csak ügyesen verted át a környezetedet?
Szerző: Vida Katalin
Azt a jelenséget, amikor tehetséges és a feladatra alkalmas személyek úgy érzik magukat, mintha csalók volnának, a pszichológia imposztor-szindrómának nevezi. Ez a jelenség egy furcsa önbizalomhiányt takar: az ettől szenvedő emberek egyrészt azt gondolják, hogy nem alkalmasak arra a feladatra, amit megkaptak, másrészt viszont meg vannak győződve arról, hogy valamiben tényleg jók – de ez nem a munkájuk, hanem az emberek megtévesztése. Mind a férfiak, mind a nők beszámolnak ilyen jellegű szorongásokról, de a szociálpszichológiai kutatások szerint a nők nagyobb arányban tapasztalják meg. Magát a jelenséget Pauline Rose Clance és Suzanne Imes 1978-ben publikált cikkükben az akadémia világában jól teljesítő nők szorongásaival kapcsolatban írták le először.
És hogy miért inkább a nőkre jellemző ez az érzés? Legalább három okból kifolyólag. Egyrészt, mert a nők kritikusabbak önmagukkal szemben. Egy 2013-ban több, mint háromszáz diákkal készült kérdőíves felmérésben a kutatók azt találták, hogy a nők több negatív üzenetet használnak az önmagukkal folytatott belső párbeszédben, mint a férfiak. Kristin D. Neff amerikai kutató eredményei szerint a nőkre nem csak inkább jellemzőek az önkritikus gondolatok, hanem kevésbé jellemző rájuk az önmagukkal való együttérzés képessége is (self-compassion).
Másrészt a nők hajlamosak alábecsülni a képességeiket, eredményeiket és a nekik ezért járó juttatások jogosságát. Két pszichológus, Dunning and Ehrlinger kísérletükben arra voltak kíváncsiak, hogy a férfiak és a nők hogyan ítélik meg a saját teljesítményüket. A résztvevőknek egy természettudományos kvízt adtak és arra kérték őket, becsüljék meg, hogyan fognak azon teljesíteni egy 1-10-ig terjedő skálán. A nők átlagosan 6,5-re, míg a férfiak 7,6-ra tippelték a későbbi teljesítményüket. A kvíz végeztével ismét megkérdezték a vizsgálati személyeket, hogy mit gondolnak, hány helyes választ adhattak: a nők átlaga 5,8 míg a férfiaké 7,1 volt. Mik lehettek a tényleges eredményeik? Valójában a helyes válaszaik átlaga gyakorlatilag nem különbözött: a nők átlagosan 7,5, míg a férfiak 7,9 pontot értek el. Tehát amíg a férfiak nagyjából pontosan lőtték be jövőbeni teljesítményüket, addig a nők – különösen a teszt kitöltése után – jelentős mértékben alulbecsülték azokat.
Tanulmányok azt is kimutatták, hogy az egyik legjelentősebb faktor, ami miatt kevesebb női politikus van, az az, hogy a nők sokkal kevésbé érzik magukat alkalmasnak arra, hogy elinduljanak a választásokon (a férfiak 60%-kal nagyobb arányban állítják, hogy abszolút alkalmasak a feladatra, mint a női kollégáik). És mivel a nők hajlamosabbak alábecsülni a teljesítményüket, kisebb fizetésre is érzik magukat jogosultnak. John T. Jost amerikai pszichológus egy esszé megírására kérte meg a férfi és női kísérleti személyeket, majd megkérdezte tőlük, hogy ezért mekkora fizetést adnának maguknak. A nők 18%-kal kevesebb fizetést tartottak jogosnak maguknak ugyanazért az elvégzett munkáért.
Nem utolsósorban pedig, még ha a nők sikereket érnek is el, ezt jellemzően külső faktoroknak tulajdonítják (pl. szerencse) és nem a saját képességeiknek. Kutatások szerint ez még inkább így van, ha az adott területet sztereotipikusan férfiasnak tartják: ebben az esetben a nők által elért sikereket mind a nők, mind a férfiak külső okoknak tulajdonítják, míg a férfiak esetében ezt a jó képességeiknek. És vica versa: a kudarcot a férfiaknál a motiváció vagy az érdeklődés, míg nőknél a megfelelő képességek hiányával magyarázzák. Ráadásul olyan helyzetekben, amikor mind a nők, mind a férfiak kudarcot vallanak, és negatív visszajelzést kapnak a teljesítményükre, ez a nőknél sokkal nagyobb mértékű önbizalom-zuhanást eredményez.
Az imposztor-szindrómának pedig az lesz a következménye, hogy nőkként végül nem pályázzuk meg azokat az állásokat, előléptetéseket, lehetőségeket, amelyekre alkalmasak volnánk. A fent említett kísérletben a természettudományos kvíz után megkérdezték a résztvevőket, hogy indulnának-e egy természettudományos versenyen: míg a férfiak 71%-a válaszolt igennel, a nőknek csupán 49%-a mert volna belevágni. Ha azonban igazak az állítások, amelyek szerint a határozott, önbizalommal rendelkező emberekből lesznek a vezetők, akkor zömében nem a leginkább hozzáértő és alkalmas emberek kerülnek vezető pozícióba, hanem a legmagabiztosabbak. Így viszont továbbra is fennmaradnak a nemi egyenlőtlenségek.
Az imposztor-szindróma ellen úgy lehet tenni, ha észrevesszük ezeket a kognitív, gondolkodásbeli torzításainkat és tudatosítjuk magunkban a sikereinket, vagy ha megpróbáljuk nem másokhoz hasonlítgatni magunkat. De legfőképpen az a leghatékonyabb ellenszere ennek a szorongásnak, ha beszélünk róla. Megkönnyebbülést jelenthet, ha ki merjük mondani, mitől szorongunk, és lehetőségünk van megélni, hogy ezzel az érzéssel nem vagyunk egyedül.
Vida Katalin
tanácsadó szakpszichológus
A Nő vagyok – feminista szemléletű önismereti csoport egyik alapítója