Szerző: Kormos Lili

 Mit érez az a nő, akinek egy menekült táborban kell szülnie? Mi dolgozik abban az anyában, aki egy háborús övezetben is vállalja, hogy világra hozza a gyermekét? Hogyan zajlik egy háborítatlan szülés, és vajon tényleg meghatározza-e életünk folytatását az, ha a legnagyobb békében, a legnyugodtabb körülmények között adnak életet nekünk? Egy korábbi interjújában Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértő azt mondta, a mai napig vizsgálják, hogy az egyik gyerek miért él túl ép elmével akár egy háborút is, miközben a másik ettől csekélyebb traumáktól is életre szóló sérülést szerez. Nos, az On the Spot 9 hónap alatt a föld körül című sorozata talán épp mindennek az eredőjét, a világ különböző részein élő anyák szülésélményeit mutatja be kilenc epizódban.

Kedves arcú, meglepően nyugodt mindenórás kismama ül egy fülöp-szigeteki születésház udvarán, az ott dolgozó nővér, és az önkéntes orvos épp az adatait veszi fel. Neresa a tízedik gyermekét várja, érthető tehát, hogy már nem zaklatja fel különösebben mindaz, ami történik vele, hét fiúnak és két lánynak adott már életet otthon, ahol mindössze az anyósa és a férje segítségére számíthatott. Mióta azonban belépett a Filippínó Családsegítő Programba már nem opció számára az otthonszülés. Ha a program által biztosított segélyt igénybe akarja venni, akkor valamilyen intézményben kell megszülnie a kisbabáját. Érteni persze értem, noha még egyszer sem szültem, hogy aki már kilencszer átesett rajta, az higgadtabban kezeli a helyzetet, mint az, aki először él át hasonlót, mégis furcsának találom Neresa viselkedését. Az aggodalom, a félelem, és a vágy, hogy essünk már túl ezen az egészen keveredik a nő arcán, aki az adatfelvétel után nem sokkal állva, egyetlen hangos szó nélkül, mindössze néhány perc alatt élet ad a kisfiának. Az eufória elmarad.

Az anya fáradtan fekszik, a férj vet egy futó pillantást a babára, majd kimegy az udvarra, mondván, minek lelkesedjen, elég sok gyereke van már. Az utolsó képkockák felirataiból derül csak ki, hogy Neresa egy súlyosan bántalmazó kapcsolatban élt éveken keresztül. Egy olyan férfinak szült tíz gyereket, aki néhány hónappal a szülés után úgy megverte a feleségét, hogy az asszony belehalt a sérüléseibe.

A Fülöp-szigeteken élő elvált, vagy megözvegyült nők 40%-át bántalmazták a kapcsolatában. Neresával azoknak a száma gyarapodott, akik nem élték túl a házasságukat.

A fenti az adás utolsó története és most, néhány perccel a vége főcím után, még mindig nem tudom, hogy mit is mondhatnék. Az a nő, akit az imént még láttam megszülni egy csecsemőt, már nem él. Tíz gyerek, valahol a világ másik végén egy olyan apához tartozik, aki halálra verte az anyjukat és ez az ENSZ statisztikái alapján a világon élő nők harmadával megtörténhet. Tudom persze, hogy sokak szerint mostanában a csapból is ez a feminista maszlag folyik, meg, hogy „egy pofonba még senki nem halt bele”, ahogy az olyan sokszor mondják a nők elleni erőszakot bagatellizálók...

De alapos a gyanúm, hogy ameddig egy haláleset is történik azért, mert kezet emeltek egy nőre, addig nem beszélünk eleget erről a kérdésről.

Hasonlóan vélekedik az a bába is, aki egy san cristobali anyaotthonban dolgozik. Szerinte annak, hogy mostanában ennyi erőszak éri a nőket a tudatlanság a legfőbb oka. Pontosabban az, hogy a nők nincsenek tisztában a jogaikkal, de még, ha tisztában is vannak velük, nem tudják, miként lehetne érvényt szerezni nekik. Valószínűleg megalapozott a véleménye, hiszen az otthon egyik vezetőjeként találkozott már olyan 11 éves „kismamával”, akit a mostohaapja ejtett teherbe, és olyan 14 évessel is, akit a nagyapja erőszakolt meg.

Az otthon egyébként azért jött létre, hogy a nehéz helyzetben lévő állapotos, indán nőket befogadják és segítsék. Ott lakhatnak, beszélgetnek velük, segítenek rajtuk, egyszóval befogadják őket, és megadják azt a támogatást, amit a családjuktól, vagy a gyerek apjától nem kapnak meg. Van itt olyan lány is, aki az első babáját várja, és olyan is, aki már a másodikat. Aki, ahogy ő fogalmazott újra elkövette ugyanazt a „hibát” ezért a családja neheztel rá, és nem segítenek rajta. Ez persze megdöbbentő, és az ember felháborodik rajta, mert a szülő segítsen a gyerekén és ne akkor akarja vasszigorral megnevelni, amikor már egy visszafordíthatatlan szituációban vannak.

Megdöbbentő az is, hogy az otthon dolgozói olyan nőknek/lányoknak magyarázzák el női test működését, akik bármelyik pillanatban megszülhetnek. A gimnáziumi felvilágosító órák közönségének zavartságával hallgatják a kismamák, hogy beszél a bába a petefészekről, és egyáltalán mindarról, ami velük/bennük történik. Mert, mint kiderül egyáltalán nem ismerik a saját testüket. A lányokat, akik akaratukon kívül teherbe esnek persze megvetik - ahogy látjuk esetenként még a saját családjuk is -, vagy elhagyják, mert nem vigyáztak, mert hiába közös a felelősség, a szégyent végül ők viselik.

De azoknak a szülőknek, anyáknak, apáknak a felelősségéről miért nem esik szó, akik soha egy szóval nem mondták el a lányaiknak, hogy kerülhetnek el egy nem kívánt terhességet? Arról miért nem beszélünk, hogy hány fiatal lány élete ment tönkre az álszentség és a prüdéria miatt? Miért akkor hallanak először tudatos családtervezésről, meg fogamzásgátlásról, amikor már csak alig két hónap választja el őket az anyaságtól?

Persze, hogy fontos az erkölcs, meg a stabil morális alap, de attól, hogy valaki őszintén és nyíltan beszélt a gyerekével szexről, védekezésről és felelősségről, még senki nem lett erkölcstelen. A fenyegetések és elvtelen tilalmak között élő fiatal lányok közül viszont a kelleténél pont eggyel több lett akaratán kívül terhes és szenvedett el súlyos traumát vagy azért, mert anyagi és érzelmi támogatás nélkül kellett nekivágnia az anyaságnak, vagy azért, mert elvetette a gyermekét.

Ha egy nő San Cristobálban úgy próbál állást találni, hogy kisbabája van, kb. 500 pesos (8900 Ft) havi fizetésre számíthat. Az összegen már föl sem bosszantottam magam, a képmutatáson viszont igen. Mert elég aljas dolog azt sulykolni nők millióinak a fejébe, hogy csak és kizárólag akkor teljes értékű tagjai a társadalomnak, ha a beteljesítik a küldetést, amiért a világon vannak, vagyis szülnek, majd utána elengedni a kezüket. Félállásban foglalkoztatják őket, nem kapnak rendes fizetést, hiszen egyedülálló anyák, kitudja, hogy mikor esnek ki egy rosszul időzített nátha, vagy bárányhimlő miatt a munkából.

Ezek szerint van jó szülés meg rossz? Aki tisztességesen férjhez ment, menetrend szerint teherbe esett, majd megszülte a babáját, az rendes asszony, méltó a tiszteletre, és a támogatásra, akinek meg nem volt szerencséje az húzza meg magát és örüljön, hogy élhet? Nekik miért nem jár a tisztelet? Azért miért nem jár valamiféle elismerés, mert ezen a sokszorosan nehezített pályán is el mertek indulni? Az egyik bába így fogalmaz:  „Egyedülálló anya vagyok, van egy kislányom. Nem szégyellem, nyugodt vagyok.”

Neresa belehalt a bántalmazásba. Guadalupe, a san cristobali otthon egyik lakója magára maradt, mert a barátja közölte, hogy már nem szereti és különben is miért nem védekezett. A legelső kisfilmből megismert 65 éves bába, Petronella, egyik kismamáját három nappal a szülés után kirángatta az ágyból a férje, és a fürdőszobában megerőszakolta. Részben azért, mert a nő nem fiút szült neki. Az asszony a gyerekeivel évekre egy másik városba költözött, majd visszatért a férfihez. Petronellára soha nem emelt kezet a férje, de csak ő a megmondhatója, hány olyan nő szülésénél segédkezett, akiket a terhességük előtt, alatt és után is súlyosan bántalmaztak.

„Jól kell velük bánni.” Ezt mondta Petronella Cseke Eszternek és S. Takács Andrásnak és ezt mondja minden leendő apának is, akikkel a munkája során találkozik. Ha arra gondolok, hogy a világon minden harmadik nőt bántalmaznak, és élete során minden ötödik nőt megerőszakolnak, világossá válik, hogy még mindig túl kevés Petronella mantrázza, túl halkan, hogy „jól kell velük bánni”.

A fotókat köszönjük az On The Spotnak.