Jó, oké, ez így talán erős, de várj, elmagyarázom! Nem, nem arról van szó, hogy egy rohadt geci vagyok, akit nem érdekelnek az emberi történetek, a személyes krízisek, az emberi nagyság és gyengeség, a gyász, az extázis meg a többi. Jó, amúgy nem kell elhinned, de tényleg nem vagyok olyan. Ez a cikk arról szól, hogy bizonyos helyzetekben rohadtul elegem van a személyes történetektől – és hogyan máshogy világíthatnék rá erre, mint… egy személyes történettel.

Szóval többé-kevésbé rendszeresen szoktak adódni olyan helyzetek az életemben, amikor embereknek kell beszélnem valamiről. Ez a valami sokszor a nők és férfiak közti társadalmi különbség, mert ez érdekesebb, mint a többi dolog, amihez valamennyire értek. Na szóval ilyenkor fejben összekapom magam, megpróbálom kitalálni, hogy ezek az emberek pontosan miért és mire kíváncsiak, aztán belecsapunk. Nem, már nem árasztom el őket statisztikai adatokkal az első öt percben, mint újonc koromban, mert nem az a célom, hogy mások elhiggyék, hogy 8-10 szám még egy BÖLCSÉSZ fejébe is belefér, hanem hogy esetleg gondolkodásra késztessem őket olyan dolgokról, amikről eddig nem sokat gondolkodtak. Szóval ilyenkor ilyen össztársadalmi folyamatokról szokott szó esni, meg tágabb összefüggésekről, esetleg elvi és fogalmi nehézségekről (ez már a haladó szint).

Egy darabig úgy tűnik, hogy ez működik is. Aztán rendszerint megszólal valaki (aminek én nagyon örülök, esküszöm, szeretek emberekkel beszélgetni!), és elkezd beszélni valamiről, aminek láthatóan semmi máshoz nincsen semmi köze, mint a saját élethelyzetéhez. Ezek a történetek jellemzően azt hivatottak bizonyítani, hogy nincs igazam: nincs igazam, mert az ő apja rengeteget segített (sic!) az anyjának a házimunkában; mert az egyik ismerősének az ismerősét verte a nője; mert az unokatestvére sokkal többet keres, mint a férje; mert egyszer találkozott egy lánnyal, aki nem szőrtelenít, mégis boldog heteroszexuális párkapcsolatban él – hadd ne folytassam.

Nem tűnik nagy ügynek – mégis meglepően nehéz helyzetben találom magam ilyenkor. Néha visszacsúszok a 0. mezőre, és mégiscsak kezdődik a statisztikázás – hiszen valahogy jó lenne elmagyarázni, hogy bár eszem ágában sincs kétségbe vonni az ő történetének az igazságát, de ezek a történetek relatíve ritkák. És az, hogy relatíve ritkák, még azt sem jelenti, hogy kevés embert érintenének, hiszen még ebben a kis országban is igen sokan vagyunk. Ezért ha csak minden huszadik családban egyenlően osztják meg a háztartási terheket, akkor is jó esélyünk van, hogy mindannyian ismerjünk egy olyan családot, ahol megvalósult az egyenlőség.

Esetleg megpróbálhatom elmagyarázni (meg szoktam próbálni), hogy miért ritkák ezek az esetek – de ez ugye már azt feltételezi, hogy a másik elfogadja, hogy ritkák. Márpedig legtöbbször nem fogadja el. Ez persze nem meglepő: az ember hajlamos felülértékeli az anekdotikus evidenciák értékét. A nagyobb gond azzal van, hogy a beszélgetés szép lassan minden kontúrját elveszíti: már nem arról beszélünk, hogy mi történik Magyarországon, hanem hogy mi történik XY hálószobájában vagy konyhájában. Márpedig világos, hogy ebben én – szemben XY-nal – a legkevésbé sem vagyok kompetens. Innentől kezdve ő a szakértő – bár kétségtelen, hogy csak a saját élete tekintetében. Ha vitába szállok vele, szükségszerűen alulmaradok.

Hidd el, nőként az én életem sem különösebben tipikus (más szempontból meg nagyon is tipikus, de ellentétben XY-nal én nem szeretnék elmerülni az autobiografikus részletekben). De attól még, hogy sok szempontból nem úgy élek, mint a nők többsége, még eszem ágában sincs letagadni, hogy ők a többség, és hogy ők másként élnek. És mielőtt még rám sütnéd, hogy valami homályos kollektivista hablattyal házalok itt neked, társadalmi folyamatokon meg tényeken nem valami furcsa, megfoghatatlan, absztrakt izét értek – csak mindazokat az embereket, akik épp nincsenek ugyanabban a szobában, mint te meg én. És így persze nagyon-nagyon-nagyon-nagyon sok őszinte személyes történet kirajzolhatná ugyanazt a képet, amit én ellenszenves statisztikai adatok alapján próbálok felfesteni – csak ezek éppenséggel nem állnak a rendelkezésünkre.

Na szóval szép dolog, hogy a személyes az politikai, de ebben az esetben szimplán nem igaz. Nem érdekel az életed, mert nem rólad szerettem volna beszélgetni, hanem arról a sok-sok emberről (is), akiket se én, se te nem ismerünk. Ha szeretnél az életedről beszélgetni, akkor csináljunk olyan beszélgetést, ami az életünkről szól – esküszöm, örömmel jövök, és empatikusan foglak hallgatni! Csak kérlek, ne gondold, hogy te magad vagy a társadalom.

Réz Anna

Andriy Zholdak lelkileg és fizikailag bántalmazta munkatársait a Rosmersholm című díjnyertes előadás próbáin és premierén. Ugyanakkor ez a történet nem (csak) Zholdak agresszív rendezői stílusáról szól. A probléma rendszerszintű – elmondom, miért.

Puskás Panni írása

Az Átlátszó Erdélyen a napokban megjelent egy cikk, amely részletesen feltárja a Zholdak-botrányt. Andriy Zholdak híres és rendkívül tehetséges rendező, aki a Kolozsvári Állami Magyar Színházban másfél évvel ezelőtt megrendezte a Rosmersholm című előadást. A cikkből kiderül, hogy már a próbafolyamat alatt folyamatosan veszélyeztette a színészek és a műszak testi épségét, és – bár a szöveg nem részletezi, hogyan – többször előkerül az is, hogy lelki nyomást gyakorolt rájuk. Botrány csak akkor lett az egészből, amikor a premier szünetében a rendező elégedetlen volt a főszerepet játszó színésznővel, Imre Évával, emiatt durván megrángatta és szavakkal is bántalmazta. Ekkor hívta ki az előadás ügyelője, Tatár Ágota a rendőröket. Feljelentést végül senki nem tett, a premier folytatódott tovább.

A sztori legpusztítóbb része az, hogyan reagált minderre Tompa Gábor, a társulat vezetője. Egy normális országban egy ilyen cikk után a színház igazgatójának le kéne mondania, de megnyugodhatunk: nemcsak Magyarország, Románia sem normális ország. Tompa kétszer hívta be Tatár Ágotát az eset után az irodájába, mindkét alkalommal az ügyelőt tette felelőssé a történtekért, „házon belüli megoldásról” beszélt, és gondolom, senki nem lepődik meg rajta különösebben, hogy Tatár Ágota szerződését a színház nem hosszabbította meg a következő évadra.

Szent, bántalmazó művészet

Mindez nem egyedi eset a rendezői színházban*. Hogy is lehetne az egy olyan rendszerben, amely szinte teljes mértékben a tekintélytiszteletre és a kiszolgáltatottságra épül? A színész ugyanis rengeteg esetben eszköz a rendezői vízió megvalósításához, és ehhez mérten puszta tárgyként vesz részt az alkotói folyamatban: test, hang, forma, amely alárendelődik a nagy művész akaratának. A rendezői színház elképesztő hatalmat ad a rendező kezébe, és nagyon kiszolgáltatottá teszi „beosztottját”, a színészt. Ám mivel nincs itt hivatalos főnök-beosztott viszony, szabályok sincsenek arra, meddig terjednek a főnök lehetőségei, és mire mondhat nemet a beosztott. Kimondatlan megegyezés van inkább: a színészek feláldozzák testüket és lelküket a szent művészet oltárán, lényegében egyetlen cél érdekében, hogy az előadás tökéletes legyen.

Ugyanez a személet visszhangzik Tompa Gábor igazgató szavaiból, amikor azzal védelmezi Zholdak erőszakos tetteit, hogy „akinek nem tetszik, mehet vidéki rendezőkkel dolgozni”, vagy amikor a színház jó hírnevére való tekintettel „házon belüli megoldást” javasol a probléma kezelésére. De tegyük hozzá, hogy egy ilyen rendszerben a vidéki rendező sem biztosíték a színész testi-lelki épségének megőrzésére, a házon belüli megoldás pedig egy tekintélyelvű rendszerben nyilvánvalóan a nagyobb tekintéllyel rendelkező munkatársat részesítené előnyben.

Bár sokszor elhangzott a #metoo kampány alatt, hogy nagy hiba a szexuális zaklatást a színházi életre szűkíteni pusztán azért, mert a legnagyobb botrányok Magyarországon színházakból indultak, fontos látnunk, hogy a rendezői színház tulajdonképpen tökéletes terepe a szexuális visszaéléseknek is. És nem azért, mert a bohém művészvilágban mindenki sokkal jobban akar szexelni, mint másutt, hanem mert itt gyakorlatilag fékek nélkül gyakorolhatja hatalmát az egyik ember a másikon. Ráadásul a színházban nemcsak pszichés a hatalomgyakorlás, mint más nyomasztó munkahelyeken, hanem fizikai is: hiszen a rendező az egész próbafolyamat alatt arról hoz döntéseket, mit csináljanak színészei (beszédes ez a birtokviszony is a szóhasználatban) a testükkel.

Rendszerszintű problémára rendszerszintű megoldást

A probléma megoldásához nyilvánvalóan nagyon kevés az, ha a romániai színházak nem hívják meg többé Zholdakot rendezni, és ugyancsak nem kielégítő megoldás Tompa Gábor lemondatása sem (bár, azért mindkettő megfontolandó). A rendezői önkénnyel kellene leszámolni. Nagy szavak ezek, tudom, de ezen a területen még mindig sokkal könnyebb lenne megfelelő policyk bevezetésével átláthatóbb helyzetet teremteni, mint sok más #metoo-ügy esetében, hiszen itt mégiscsak nagyrészt állami intézményekről van szó. Az ezzel kapcsolatos szabályok bevezetéséért pedig a színházak dolgozóinak kellene harcolni. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy egy alapvetően elnyomáson szocializálódott csoport, a színészeké, hogyan tudja megváltoztatni azt a paradigmát, amely szerint eddig látta önmagát és saját szakmáját. Kézenfekvő lenne azt mondani erre, hogy az egyetemi képzésnél kellene elindítani ezt a folyamatot, de az egyetemeken meg azok az emberek tanítanak, akik szintén ebben az elnyomó rendszerben helyezkednek el fent vagy lent. Nem tudom tehát, hogy mi a megoldás, de nagyon egészséges lenne, ha elindulhatna erről egy normális, vagdalkozások nélküli párbeszéd.

*A rendezői színház olyan színházi forma, amely fokozott hangsúlyt fektet a rendező szolgálataira, tehát igen nagy fontosságot tulajdonít a szöveg értelmezésének és a rendezés (színrevitel) megoldásainak: a rendező kézjegye minden előadásban érzékelhetően jelen van. (Patrice Pavis: Színházi szótár, L’Harmattan, 2006.)

Most, hogy elcsendesedtek a #metoo körüli hangok - ami persze baromira nem azt jelenti, hogy minden zaklatóról kiderültek sötét titkai, és azt sem, hogy soha többé nem lesznek zaklatási ügyek a világon -, fontos kérdésnek gondolom, hogy a közéleti botrányokon kívül praktikusan adott-e nekünk ez az időszak valamit. Szerintem igen.

Szerző: Puskás Panni

Boldogan kattintottam az azonnali.hu cikkére a napokban, melynek címe Hogyan változtatta meg az életedet a #metoo? volt. Hosszú ideje készülök ugyanis arra, hogy egy ilyen tárgyú szöveget írjak. Ám cikk helyett az azonnali.hu-n csak egy vicceskedő szavazást találtam, olyan válaszlehetőségekkel, mint „sehogy”, „én is kiírom azóta hetente, hogy #metoo”, „írom már a feketelistát azokról, akik valaha bókoltak nekem”, „rettegek, mert tíz éve azt mondtam valakinek, jó a segge” stb. A felsorolt válaszlehetőségekből az látszik, hogy a szavazás készítője szerint a #metoo semmit nem változtatott a világ folyásán, és ha mégis egy keveset, az kontraproduktív, rossz folyamat volt.

A #metoo hangos felfutása és gyors lepörgése eléggé megosztotta a közvéleményt: sokan gondolták úgy, hogy a túlzások, a hamis vádak és vagdalkozások terepe volt, mások pedig azt állították, hogy túl rövid lefolyása és gyakorlatilag tökéletes lezáródása nem mutatott fel elég társadalmi hatást, hogy a szexuális zaklatás legitim módon működik tovább az utcán, a szórakozóhelyeken, a munkahelyeken, meg úgy általában mindenhol, ahol alkalom nyílik rá. Számomra a legérdekesebb az volt a #metoo időszaka alatt, hogy nagyon kevés olyan komment/megszólalás/cikk keletkezett pro és kontra, amely érzelmi töltet nélkül, teljesen objektívan lett volna képes a témához közelíteni. És azt hiszem, ez egy fontos szempont, ha a lényeget keressük: valahogy mindenkinek személyes köze volt ehhez a témához.

Biztosan voltak köztük, akik már kényszerítettek nőket szürkezónás szituációkba, mások túl hosszú időt töltöttek egy olyan világban, ahol ez nem volt téma, és megtanulták kezelni/lenyomni/egyedül menedzselni ezeket a helyzeteket úgy, hogy normálisnak, köznapinak könyvelték el őket. Belőlük lettek a soft #metoo ellenesek, sokszor beszéltek túlkapásokról, hogy oldják a bennük kialakuló kognitív disszonanciát. Megint másokból feltörtek a valós fájdalmak, hogy megkönnyebbüljenek, kiírták őket a facebookra, hogy ott kapjanak hideget és meleget is, aztán megint elnémuljanak.

De hagyjuk a nyilvánosságot, mert a #metoo legfontosabb tanulsága az volt, hogy a szexuális zaklatás nem különleges, csak pár szerencsétlennel megesett baleset, hanem mindenkinek van legalább egy, de inkább több ilyen sztorija. Hogy az, amit különösnek véltünk a saját életünkben, és szégyelltük meg rejtegettük, most hirtelen a legköznapibb dologgá vált, amit simán el lehet már mondani. Sok barátnőmmel beszélgettünk a téma kapcsán a saját életünkről, és tényleg, egy sem volt közülük, aki ne mondott volna el egy hajmeresztő történetet négy szem közt volt főnökről, haverról, szomszéd bácsiról.

Most elmondok én is egyet, amit egészen a #metoo-ig cipeltem magammal, és soha korábban nem mertem elmondani senkinek. Nem fűződik hozzá semmiféle érdekem, hogy elmondjam, és mivel már fel sem ismerném a célszemélyt, nyilván felelősségre vonást sem követelek, egyszerűen csak szeretném megértetni, kicsit plasztikusabbá tenni számotokra, milyen történetek ezek.

Egyszer, kb. 17 éves voltam, és Győrből jöttem vonattal Budapestre, egy koncertre. Nem volt nálam túl sok pénz, a vonatjegyre volt elég és a belépőre. Este volt, egyedül ültem a vonatfülkében, és jött a büfés, aki a vékony folyosón tolta a kocsiját. Kérdezte, kérek-e valamit, mondtam, hogy nincs pénzem, elkezdtünk beszélgetni, végül öntött nekem egy kávét és a kezembe adta, tök jófejnek tűnt. Aztán odahúzta a kocsiját az ajtó elé, beült hozzám, és becsukta az ajtót, lekapcsolta a fülkében a világítást, és a szexről akart beszélgetni, amiről én már nem nagyon akartam, de ő azért csak elmesélte a tapasztalatait a témában. Majd egy ponton azt mondta, szopjam le, mire közöltem, hogy azt már nem, erre mondta, hogy akkor kifizethetem a kávét, háromezer forint lesz. Én meg nagyon hülye voltam 17 évesen, úgyhogy elkezdtem bőgni, mert nem volt sokkal több pénz nálam, és el akartam menni a koncertre. Aztán a büfés lehúzta a sliccét és az orrom alá lógatta löttyedt kis faszát, mire még jobban elkezdtem sírni, aztán szerencsére lassítani kezdett a vonat, ő feladta a próbálkozást, és elhordta magát.

Túléltem? Persze. Okozott életre szóló traumát ez nekem? Nem. Szar visszagondolni rá? Igen. De most már egy kicsit másképp szar. Ezt a történetet azért nem mertem soha senkinek elmesélni, mert úgy éreztem, felelős vagyok azért, hogy idáig fajult. Hogy elfogadtam a kávét, pedig már akkor sejthettem volna, mit akar a nem túl bizalomgerjesztő, nagydarab pasi, hogy mikor lekapcsolta a villanyt, kiabálni kellett volna vele, hogy nem kellett volna végighallgatni a dugós történeteit. Mikor erre a vonatútra gondoltam, mindig elöntött a szégyen. Igazából a #metoo ébresztett rá, hogy nincs miért szégyenkezni, hogy el lehet, vagyis inkább el kell mondani ezeket a történeteket, és nem, nem arról van szó, hogy mindenkinek ki kell írnia a facebookra vagy cikket kell belőle írnia, hanem arról, hogy azoktól kell segítséget vagy támaszt kérni, akiket szeretünk és akikben megbízunk. És hogy a dolgok nem a nyilvánosságtól oldódnak meg, hanem attól, ha pontosan meg tudjuk húzni a határainkat és meg is védjük őket. Hát ezekben segített nekem és a körülöttem élőknek a #metoo, és ezért nem tudok elég hálás lenni.

Mivel a magyar netet is ellepték a – helyenként igen szellemes – mémek, amelyek A szolgálólány meséjére játszanak rá, szeretnék tisztázni két dolgot.

1. Nem kötelességed végignézni csak azért, mert feminista vagy. Legnagyobb meglepetésemre már Magyarországon is vannak olyan, a nők egyenrangúságának ügyében elkötelezett emberek, akik hazafias kötelességüknek tekintik, hogy végignézzék A szolgálólány meséjét. Mintha hétről hétre összetörten, apátiába süllyedve, Gileádra várva meredni magunk elé valamifajta jól megérdemelt penitencia lenne azért, mert szeretnénk egy igazságosabb társadalomban élni.

Lehet vitatkozni azon, hogy A szolgálólány meséje jó sorozat vagy sem (én nagyjából Rusznyák Csabával értek egyet) – de hogy senkinek nem erkölcsi kötelessége végignézni, az fix. Még ha nem is lenne tökéletesen öncélú az a rengeteg kínzás, kegyetlenkedés, megaláztatás és torokszorongatás, amivel a második évad operál (de az!), akkor sem az a módja annak, hogy a nők számára igazságosabb és élhetőbb világot teremtsünk, hogy kötelességérzetből szívatjuk magunkat. Minden valószínűség szerint már senki, de senki nem nézi ezt a sorozatot, aki ne értene legalább nagy vonalakban egyet a feministák célkitűzéseivel, és nincs élő ember, akit ez a sorozat billentene ki eddigi stabil ideológiai ellenállásából. Nem ettől lesz jobb a világ – ha csak ezért nézed, nyugodtan kapcsold ki.

2. Abból, hogy A szolgálólány meséjében egy, a mienkhez hasonló világ olyan ideológiai változásokon keresztül, amikhez hasonlókat mi is tapasztalunk, olyan világgá vált, mint Gileád, még nem következik, hogy itt is Gileád lesz. Hogy miért nem? MERT EZ FIKCIÓ. Akkor is fikció, ha Atwood megmondta – tudjuk, tudjuk –, hogy semmi olyat nem írt le, ami ne történt volna meg a világtörténelem során valahol, valamikor.

Nem, nem vagyok hurráoptimista, nem azt mondtam, hogy képtelenség, hogy itt is Gileád legyen. De szeretném csöndben megjegyezni, hogy még az eredeti regény fiktív hitelességét (ami ugye nagyon más kérdés, mint az, hogy mi lesz tíz év múlva Magyarországon vagy az USÁ-ban) is az teremti meg, hogy jön egy baszott nagy nukleáris katasztrófa. És igen, természetesen jöhet egy baszott nagy nukleáris katasztrófa – de ugye világos, hogy innentől kezdve a prognózis egy kicsit ingatag alapokon nyugszik.

A szolgálólány meséje – és itt most határozottan csak a sorozatról beszélek – lényegében mást sem tesz, mint hogy a jövő kiszámíthatatlanságából fakadó szorongásunkon (és az amerikaiak Trump-gyászán) élősködik, mert egy az egyben rámontíroz a meglévő jelenre egy rettentően sötét jövőt. Ám attól még, hogy a sorozat közelmúltja megkülönböztethetetlen a mi (amúgy meg egy frászt, a bostoni értelmiségi) jelenünktől, a sorozat jelene nem lesz a mi közeljövőnk. Mert A szolgálólány meséje – ismétlem – fikciós alkotás.

Ettől még ha tetszik, természetesen folytassátok, és időnként meséljétek el, mi történt!

Réz Anna

Totál hanyatt vágtam magam a 24.hu cikkétől, amelynek már a címe is roppant beszédes: „A barátnőmbe szerettem bele, nem az anyába, aki lett”. Ehhez csak annyit kívánok hozzáfűzni első körben, hogy anyád!

Szerző: Puskás Panni

Legszívesebben idemásolnám az egész marhaságot, ami a 24.hu párkapcsolati blogján megjelent. Olyan az egész, mint a Bravo Magazin feledhetetlen Szex, szerelem, gyengédég rovata volt: olvasói levél, aztán válaszol a „szakértő”, jelen pillanatban Sereg Tímea szexuálterapeuta. Íme az olvasói levél:

„Mit tehetnék, ha azt érzem, hogy a férjem nem tisztel? Adott egy anyuka, két gyerkőccel és egy hűtlen férjjel, aki inkább a kolléganőivel beszélget, mint velem. A legkisebb gyerekünk most kezdte az ovit, megállapodtunk a férjemmel, hogy nem dolgozom, hanem itthon maradok. Ő dolgozik, sőt, sokat túlórázik is, és ha itthon is van, akkor is azt hallgatom, ha valamiben kérni merem a segítségét, hogy bezzeg azok a kolléganői, akik egyedül nevelik a gyerekeiket, egyedül is milyen jól helyt állnak. Úgy ismerkedtünk meg, hogy kollégák voltunk, ugyanannál a cégnél dolgoztunk. A szülések után megváltozott a testem, felszedtem körülbelül 10-15 kilót, ami köszönhető annak is, hogy egyáltalán nem foglalkozik velem, velünk. Mintha teljesen kicserélték volna, kedves, rendes embernek ismertem meg, most mindent kritizál, neki semmi nem elég jó, de rengeteget ül a gépe előtt és kolléganőkkel beszélget. Sokat sportol, egyre felszabadultabban érzi magát. Rendszeresen találkozgatnak páran, eljárnak szórakozni, én nem mehetek vele, félek, ebből az lesz, hogy összejön valakivel és elhagy minket családostul. Mit tegyek?”

A szexuálterapeuta válasza pedig maga a megveszekedett őrület. Szerinte ugyanis az volna a levél írójának, Editnek a feladata, hogy az anyaszerepbe való beleállás helyett saját életet alakítson ki, hódoljon a hobbijainak, mert csak arra nincs időnk, amire nem akarjuk, hogy legyen. Másik bölcs megoldási javaslata pedig az, hogy várja otthon Edit kedvenc ételével urát és parancsolóját, csinosan felöltözve, ahelyett, hogy savanyú arccal fogadná, mikor hazaér szegény a munkából. Sereg Tímea talán figyelmen kívül hagyta a levél tartalmát, mikor a válaszát megfogalmazta. De semmi baj, most jöjjön akkor Dr. Panni feminológus válasza a felvetett problémára:

Kedves Edit!

Amit leírsz, az iszonyú. Mivel mélyebben nem látok bele a helyzetedbe, és nem tudom, mit akarsz kezdeni ezzel az egész borzalomcsomaggal, megkíméllek attól, hogy hülye tanácsokat adjak neked. Egy dolgot azért mégis fontosnak tartok elmondani: nem hiszem, hogy magadban kell keresgélned a hibát, mert nem az vagy, akit a férjed korábban megismert. A változás tök normális folyamat: megszültél két gyereket, kétszer nőtt a tested hirtelen háromszorosára, aztán leeresztett, mint egy léggömb, gondolom, maga a szülés sem volt leányálom. Szuper vagy, hogy végigcsináltad! Gyakorlatilag mindent te csinálsz otthon, ami ugyanolyan kemény, nulla-huszonnégyben végzett munka, mint amit a férjed csinál a munkahelyén annyi kis különbséggel, hogy közben tök magányos vagy és nem fizet érte senki egy vasat se. Gyanítom, minden logisztikai kérdést te oldasz meg otthon, az érzelmi munkát is te végzed: te tartod fejben mindenki szülinapját, te ápolod mindenki lelkét a családban. Eközben anyagilag teljes mértékig ki vagy szolgáltatva a férjednek, és nem igaz, hogy arra van időd, amire időt csinálsz magadnak, hanem arra van időd, amire marad. Úgy képzelem, hogy ez pár óra pihenés naponta. Hogy a férjed ezt nem veszi észre, és nem próbál semmit tenni érted/értetek, hanem helyette sportolni, bulizni jár és a kolléganőivel csetel szabadidejében, az nem a te hibád, és hidd el nekem, hogy szart se ér, ha egy fárasztó nap után szexi fehérneműben eljátszod neki a tíz évvel ezelőtti önmagad. Kérlek, ne higgy senkinek, aki rád akarja tolni a felelősséget, még akkor se, ha az illető szexuálterapeuta, vagy mi. Hogy mi lesz veletek, azt nyilván neked kell eldöntened, de baromira drukkolok, hogy oldódjon meg a problémád, és ne úgy, hogy az önző férjed lepattan az egyik kolleginával.

Üdv,

Dr. Panni

Ui: Szívesen átvállalom a 24.hu tanácsadói posztját, ha úgy adódik.

Se mintánk, se szavaink, és – valljuk be – kedvünk sincs ahhoz, hogy a gyerekeinket felkészítsük rá, hogy őket is érheti bántalmazás. A gyomrunk görcsbe szorul már a gondolattól is, és legszívesebben visszaringatnánk magunkat abba a megnyugtató illúzióba, hogy ez a mi gyerekeinkkel úgysem fordulhat elő. Pedig előfordulhat, és intézményes védőháló nélkül még mindig mi, szülők vagyunk az egyetlenek, akik bármit tehetnek ellene. Paulik Mónika, a Lili és a bátorság című gyerekkönyv egyik szerzője leírja, hogyan.

A #metoo kampány nagyon jól megmutatta, hogy mennyire nem elszigetelt, véletlen jelenség a nők ellen elkövetett szexuális visszaélés. A gyerekek nem fognak ilyen kampányt indítani, de a probléma mértéke hasonló léptékű, még ha azt is gondoljuk, hogy ez képtelenség, meg főleg azt, hogy az én gyerekemmel ilyen nem fordulhat elő. Hasonló mértékű, mivel a jelenség egy részének a gyökere azonos: a bántalmazás sok esetben a hatalomról szól, a hatalommal való visszaélésről, akár egy munkahelyen történik, akár családon belül. Akár gyerekkel, akár felnőttel. Az elkövető számára az áldozatok kiszolgáltatottsága a vonzó.

A Tilos Rádió 2017. szeptember 13-i Zártkörű lányok című műsorában a németországi társadalmi nemek tudományával (gender studies), queer elmélettel illetve aktivizmussal kapcsolatos vitákról volt szó. Feró Dalma vendégei Gregor Anikó, szociológus, az ELTE adjunktusa, és Kováts Eszter, politológus, az ELTE-n PhD-hallgató, a Friedrich-Ebert-Stiftung budapesti irodájának munkatársa voltak. Az alábbiakban az interjú rövidített, szerkesztett változatát közöljük. Az interjú meghallgatható itt.

Feró Dalma: A németországi vita azért is érdekes, mert ezúttal nem a jobboldalról érkezik kritika ezekkel a témákkal kapcsolatban. Eszter, mivel te vagy otthon a német kontextusban, először téged kérlek meg, hogy nagy vonalakban vázold fel, hogy mi is ez a vita, kik vesznek részt benne, és milyen felületeken.

Kováts Eszter: Németországban az utóbbi hónapokban felerősödött a vita bizonyos feminista aktivisták és gender studies kutatók között. Ez nem előzmények nélküli. Egyrészt évek óta látható, hogy az AfD, az Alternative für Deutschland párt, illetve alulról szerveződő mozgalmak jobbról támadják a gender studiest. Másrészt megjelennek a médiában – ugyanúgy, ahogy nálunk is – nem csak jobboldali kritikusok. Azok a jelenségek – például az egyetemeken terjedő safe space kultúra –, amelyeket elsősorban az angolszász országokban mi is látunk, egy ideje már megjelentek Németországban is. Vagy annak a mindenhatósága, hogy ki honnan, milyen pozícióból beszél, tehát hogy például egy fehér heteroszexuális, középosztálybeli, városi, diplomás férfi hozzászólhat-e egy bizonyos vitához vagy nem. Az ezekkel a jelenségekkel kapcsolatos viták jelen vannak egy ideje. Most tavasszal kijött egy esszékötet, Beißreflexe (Harapóreflexek) címmel, aminek az alcíme „Kritika a queer aktivizmussal, a tekintélyelvű vágyakkal és beszédtilalmakkal szemben”. Olyan témákat elemez kritikusan, mint például a privilégiumok kezelése vagy az identitáspolitika. A szerzők részben gender studiest tanultak, részben transzneműek, melegek, tehát a queer aktivizmus belülről jövő kritikájáról van szó. A kötet hatalmas vitát váltott ki, halálos fenyegetéseket is kaptak a szerzők – ez is olyan jelenség, amivel az amerikai online térben (Tumblr, Twitter és társai) már korábban találkozhattunk. A vitához kapcsolódva aztán több cikk is megjelent az ikonikus Alice Schwarzer nevéhez köthető EMMA magazinban, szintén ezt a témát és a könyvre adott reakciókat boncolgatva. Ekkor bekapcsolódtak a vitába olyan fajsúlyos kutatók, mint Paula Villa és Sabine Hark, akik a német nyelvterületnek a top 5 vagy top 10 gender studies kutatói közé tartoznak. Sőt, Judith Butler is beszállt, aki pedig a queer elmélet egyik anyjának számít, a jobboldalról is őt szokták az egyik fő boszorkánynak tekinteni. Itt már az volt az egyik fő kérdésfelvetés, hogy aki kritizálja ezeket a jelenségeket, az valójában a jobboldal szekerét tolja-e. Ez a vád a magyar viszonyokban is ismerősnek tűnhet. Tipikus törésvonal lett az interszekcionális-queer feminizmus versus radikális feministák az aktivista szcénán belül. Illetve egyes gender studies kutatók is állást foglaltak, több-kevesebb távolságtartással próbáltak vagy közvetíteni, vagy beállni valamelyik oldal mellé, vagy azt mondani, hogy az említett jelenségekkel szembeni kritikák jogosak, de a gender studies nem ez.

Azt hiszem, senki nincs megfelelő pozícióban ahhoz, hogy megmondhassa a tutit arról, miért ennyire széttartó a magyar feminista aktivista közeg: ha kívülálló vagy, azért ne dumálj bele, ha meg benne vagy, ne tégy úgy, mintha salamoni bölcsességgel felülemelkedhetnél azon a közösségen, amelynek a tagja vagy. Az itt leírtak leginkább tapogatózó gondolatok arról, miért dúlnak rendszeresen vérre menő belső viták egy olyan közegben, amelynek tagjai – úgy gondolnánk – mégiscsak nagyrészt ugyanazt gondolják a világról.

Szerző: Réz Anna

Ön szerint melyek a legsürgetőbb problémák, amelyekkel kapcsolatban a magyar feminista mozgalomnak lépnie kellene? (Többet is választhat!)

A: Az Isztambuli Egyezmény ratifikálása a családon belüli erőszak áldozatainak védelmében.

B: Az államilag támogatott fogamzásgátlás bevezetése.

C: A Magyarországról embercsempészek által elhurcolt vagy a teljes anyagi kilátástalanság elől menekülő prostituáltak védelme.

D: Az alulfizetett női szakmák elismertségének növelése.

E: Fellépés az egyedülálló anyák egzisztenciális kiszolgáltatottsága ellen.

F: A szülészeti ellátás megreformálása; anyabarát protokollok bevetése.

G: Megakadályozni, hogy a feminista- és nőellenes kirohanásairól ismert Puzsér Róbert felszólalhasson egy Putyin-ellenes tüntetésen.

H: Megakadályozni, hogy Alok Vaid Menon performanszművész, aki egy mára már törölt Twitter-üzenetében relativizálta a kislányok elleni szexuális bűncselekményeket, felléphessen a Budapest Pride-on.

I: Fellépni a (Magyarországon praktikusan nem létező) transzaktivizmus ellen, mert az belső identitáskérdéssé teszi a „nőség” fogalmát, ezáltal meggátolja a nőket érő rendszerszintű igazságtalanságok megnevezését és megoldását.

J: Megállapítani, hogy Hercsel Adél interjúja Weiler Péterrel a puncs.hu portálról mennyiben járul hozzá a neoliberális neopatriarchátus megszilárdulásához.

K: Össztüzet zúdítani a pestisracok.hu kormánypropagandistájára, Jurák Katára, amiért népszerű blogposztjában kifejtette: a nőknek az az életfeladata, hogy meleg és meghitt családi tűzhelyet biztosítsanak szeretteik számára.

"Egy hét telt el a szülés után, amikor felfogtam, mi történt. Amikor felfogtam, hogy soha életemben nem aláztak meg ennyire, és nem így kellett volna történnie. Aztán jóval később jött a szégyen: én az okos, a kemény, a feminista, hogyan engedhettem, hogyan veszíthettem el ennyire a kontrollt." 

Szerző: Antal Nikolett

"Nem leszünk férfiak a nagy súllyal végzett edzésektől. Izmos nők leszünk. (...) Elég sok korlátozó, leértékelő hülyeséget hangoztattak már a nőkről ahhoz, hogy mi végre megtaláljuk a szabadságot, az egyéni útjainkat, és felszámoljuk ezeket."

Szerző: Gerle Éva, a csakazolvassa blog szerzője

Annak a gyakran hangoztatott intelemnek, hogy "a nők ne akarjanak férfiak lenni", van egy speciális, sporttal kapcsolatos változata. Eszerint a súlyzós edzés, a súlyemelés, a triatlon, az ultrafutás nem való nőknek, mert nem lágy. A nőknek a pilates, a tánc, a balett, a jóga való, ettől lesznek "kecsesek és nőiesen formásak". A súlyzók, a crossfit, a triatlon vagy a súlyemelés a férfiaké. Ne "akarj" túl izmos lenni, mert akkor... és kvázi fenyegetés, hogy túl száraz leszel, szögletes formáid lesznek, leáll a menstruációd, nem lehet gyereked...