"Egy hét telt el a szülés után, amikor felfogtam, mi történt. Amikor felfogtam, hogy soha életemben nem aláztak meg ennyire, és nem így kellett volna történnie. Aztán jóval később jött a szégyen: én az okos, a kemény, a feminista, hogyan engedhettem, hogyan veszíthettem el ennyire a kontrollt." 

Szerző: Antal Nikolett

Éjfél után indultunk. Meg kellett állnunk a Kálvinon a benzinkúton, ami éjjel-nappal nyitva van. Nem emlékszem, mi minden kellett, egyetlen dolog rémlik csak, a szőlőcukor. Sosem ettem szőlőcukrot, nem is értettem, miért vesz olyat bárki is. De rajta volt a listán, és gondoltam, ők jobban tudják. Próbáltam magam tartani a listához ugyanis. Persze a fele fölösleges volt, de ezt előtte senki nem tudhatja. Két héttel korábban beindult, ezért nem volt még szőlőcukor, de a bőrönd már össze volt készítve. A listát a szülésznőtől kaptam. Ahogyan hallottam a többi terhes nőtől: „fogadott” szülésznő – fizetni kell érte egy láthatatlan szerződés szerint. Ez sem érdekelt, gondoltam, legyen minden a lehető legjobb.

Magánrendelésekre jártam, nem igazán ismertem a kórház ritmusát, de aztán szülésfelkészítésekre mentünk, szülőszoba-látogatáson voltuk, mindent meg akartam tenni, hogy kontroll alatt tarthassam a dolgokat.

Fél kettő körül érkeztünk éjjel a kórházba. Pont az orvosom volt ügyeletben: vagyis a „B” orvosom, mert az „A”, akihez a magánrendelőjébe jártam, már korábban szólt, hogy pont vizsgája lesz, amikor szülök. Két héttel korábban jött aztán a tervezettnél, de ő akkor sem ért rá. Emlékszem, beszéltem vele aznap is, már akkor éreztem, hogy nem lesz kedve bejönni. A „B” orvos viszont remek volt, kedves és megértő, lelkesített, de azért az istennek sem akartam tágulni. Ami jött, „csak” jóslófájás volt. Erős, nagyon, de ahogyan a kórházban mondták, nem hatékony. Már este nyolckor elkezdődtek, akkor még csak lazán, éjfél körül aztán egyre rosszabb volt, elkezdtünk készülődni. Bent már fájt rendesen, de nem volt mit tenni. Akkor éjszaka nem aludtam. Reggel óta fent voltam, aztán másnap reggel nyolckor azt mondták, nem tarthatnak tovább a vajúdóban, fel kell mennem az osztályra. Nem tudtam, milyen osztály az. A vajúdóból elindulva megláttam a szülésznőmet. Odamentem gyorsan, köszöntem, mondtam, hogy itt vagyok. Azt felelte, tudja. Nem értettem, akkor miért nem jött oda hozzám.

Sziát köszöntem, de ő erre magázott. Szóltam, hogy a legutóbbi találkozónkon ő kérte a tegeződést, az sms-eket is így váltottuk. Azt mondta, jó, tegeződhetünk is. És ettől a perctől kezdve folyamatosan magázott.

Az osztályon már nagyon rossz volt. Két-három nő volt körülöttem, a férjemet hazaküldték, oda nem jöhetett velem. Azt mondták, aludjon, és aludjak én is. Próbáltam, nem ment. A telefon végig a kezemben volt, mértem a fájásokat, öt percenként jöttek, két fájás között szinte elájultam a fáradtságtól. A szülésznő később újra lebaszott: miért mondom, hogy annyira fájt, mikor ő bekukkantott, szólt is hozzám, és nem reagáltam. Kimentem egyszer, hogy vizsgáljanak meg. Még mindig csak egy ujjnyi volt. Le kellett mennem ultrahangra. Mondtam, hogy nem tudom, hol van, nem ide jártam, a felkészítésen pedig nem mutatták. Egy kövér cigánylányhoz vittek, hogy majd vele lemehetek. Mire egy-két dolgot összeszedtem, már elment nélkülem. Mikor megtaláltam az ultrahangot, láttam, hogy ott ül valakivel. Nézett egy kicsit, de nem mondott semmit. Én sem kérdeztem, miért hagyott ott.

Nem értettem, mi történik. Azt hittem, mivel már a vajúdóban voltam órákon keresztül, rögtön megcsinálják az ultrahangot. Az utcáról bejött kismamák voltak ott, olyan 10-12-en. Ennyien voltak előttem. Meg kellett őket várnom. Annyira fájt, hogy rettegtem, elájulok. Valamit a kezembe nyomtak az osztályon, nem emlékszem már, mi volt az, azzal legyeztem magam.

Olyan gyorsan jöttek a fájások, a lábam majd’ leszakadt, a térdemig fájt, annyira fájt, mint még soha, kővé merevedett, mintha ripityára akarna törni. A pad vasból volt, amin ültem. Szürke, hálószerű, de mégis kemény, nagyon kemény. Amikor jöttek a fájások, nem bírtam ülve maradni, nem értettem, miért kell ezt kibírnom. De erős akartam lenni, a szülésznő már úgyis többször lecseszett.

Bejutottam ultrahangra. A nő, aki a felvételt csinálta, nem értette, mit keresek ott. Azt mondta, szivárog a magzatvíz, hogyhogy nem fáj. Mondtam, hogy fáj, nagyon. Kérdezte, hívjon-e ápolót, és toljanak-e fel, de mondtam, hogy nem kell, csak most már történjen valami. A liftben még egy pasas viccelődött velem, de nem emlékszem, mit mondott. Amikor visszaértem az osztályra, már jött a szülésznőm. Megvizsgált. Azt mondta, megkövet – ezt a szót használta –, hiszen továbbtágultam, mehetünk a szülőszobára. A hely egy szobából, egy fürdőszobából és kicsi előtérből állt. Azt kérte, ott hagyjam a cuccaimat. Kár volt hallgatni rá, mert a szülés alatt kiraboltak minket. A kórház nem vállalta a felelősséget, mert a rendőrség nem tudta bizonyítani, hogy a személyzet közül lopta el valaki a pénzünket.

Amikor felfeküdtem az ágyra, akkor a szülésznő megint turkálni kezdett bennem. Nem mondta, mit csinál, egyszer csak éreztem, hogy folyik a magzatvíz. Ő csinálta.

Csak annyit mondott, hogy most fog majd csak igazán fájni, és ne csodálkozzak, hogy eddig nem hitt nekem, így jár, aki túl korán kiált farkast.

Ezt a kifejezést használta. És akkor átadtam magam a felszabadító fájdalomnak. Boldog voltam, hogy végre megtörténik, hogy nem leszek egyedül, és végre lesz értelme a fájdalomnak.

Egy hét telt el a szülés után, amikor felfogtam, mi történt. Amikor felfogtam, hogy soha életemben nem aláztak meg ennyire, és nem így kellett volna történnie. Aztán jóval később jött a szégyen: én az okos, a kemény, a feminista, hogyan engedhettem, hogyan veszíthettem el ennyire a kontrollt.

Amikor ezt leírom, a lányom már lassan egy éves. Tényleg maga a csoda. És a múltkor láttam annak a szőlőcukornak a reklámját, amit a benzinkúton vettünk. Annyira finom volt. Az jutott eszembe, hogy újra venni kellene belőle.

Antal Nikolett