Mivel a magyar netet is ellepték a – helyenként igen szellemes – mémek, amelyek A szolgálólány meséjére játszanak rá, szeretnék tisztázni két dolgot.

1. Nem kötelességed végignézni csak azért, mert feminista vagy. Legnagyobb meglepetésemre már Magyarországon is vannak olyan, a nők egyenrangúságának ügyében elkötelezett emberek, akik hazafias kötelességüknek tekintik, hogy végignézzék A szolgálólány meséjét. Mintha hétről hétre összetörten, apátiába süllyedve, Gileádra várva meredni magunk elé valamifajta jól megérdemelt penitencia lenne azért, mert szeretnénk egy igazságosabb társadalomban élni.

Lehet vitatkozni azon, hogy A szolgálólány meséje jó sorozat vagy sem (én nagyjából Rusznyák Csabával értek egyet) – de hogy senkinek nem erkölcsi kötelessége végignézni, az fix. Még ha nem is lenne tökéletesen öncélú az a rengeteg kínzás, kegyetlenkedés, megaláztatás és torokszorongatás, amivel a második évad operál (de az!), akkor sem az a módja annak, hogy a nők számára igazságosabb és élhetőbb világot teremtsünk, hogy kötelességérzetből szívatjuk magunkat. Minden valószínűség szerint már senki, de senki nem nézi ezt a sorozatot, aki ne értene legalább nagy vonalakban egyet a feministák célkitűzéseivel, és nincs élő ember, akit ez a sorozat billentene ki eddigi stabil ideológiai ellenállásából. Nem ettől lesz jobb a világ – ha csak ezért nézed, nyugodtan kapcsold ki.

2. Abból, hogy A szolgálólány meséjében egy, a mienkhez hasonló világ olyan ideológiai változásokon keresztül, amikhez hasonlókat mi is tapasztalunk, olyan világgá vált, mint Gileád, még nem következik, hogy itt is Gileád lesz. Hogy miért nem? MERT EZ FIKCIÓ. Akkor is fikció, ha Atwood megmondta – tudjuk, tudjuk –, hogy semmi olyat nem írt le, ami ne történt volna meg a világtörténelem során valahol, valamikor.

Nem, nem vagyok hurráoptimista, nem azt mondtam, hogy képtelenség, hogy itt is Gileád legyen. De szeretném csöndben megjegyezni, hogy még az eredeti regény fiktív hitelességét (ami ugye nagyon más kérdés, mint az, hogy mi lesz tíz év múlva Magyarországon vagy az USÁ-ban) is az teremti meg, hogy jön egy baszott nagy nukleáris katasztrófa. És igen, természetesen jöhet egy baszott nagy nukleáris katasztrófa – de ugye világos, hogy innentől kezdve a prognózis egy kicsit ingatag alapokon nyugszik.

A szolgálólány meséje – és itt most határozottan csak a sorozatról beszélek – lényegében mást sem tesz, mint hogy a jövő kiszámíthatatlanságából fakadó szorongásunkon (és az amerikaiak Trump-gyászán) élősködik, mert egy az egyben rámontíroz a meglévő jelenre egy rettentően sötét jövőt. Ám attól még, hogy a sorozat közelmúltja megkülönböztethetetlen a mi (amúgy meg egy frászt, a bostoni értelmiségi) jelenünktől, a sorozat jelene nem lesz a mi közeljövőnk. Mert A szolgálólány meséje – ismétlem – fikciós alkotás.

Ettől még ha tetszik, természetesen folytassátok, és időnként meséljétek el, mi történt!

Réz Anna