Azt hiszem, senki nincs megfelelő pozícióban ahhoz, hogy megmondhassa a tutit arról, miért ennyire széttartó a magyar feminista aktivista közeg: ha kívülálló vagy, azért ne dumálj bele, ha meg benne vagy, ne tégy úgy, mintha salamoni bölcsességgel felülemelkedhetnél azon a közösségen, amelynek a tagja vagy. Az itt leírtak leginkább tapogatózó gondolatok arról, miért dúlnak rendszeresen vérre menő belső viták egy olyan közegben, amelynek tagjai – úgy gondolnánk – mégiscsak nagyrészt ugyanazt gondolják a világról.

Szerző: Réz Anna

Ön szerint melyek a legsürgetőbb problémák, amelyekkel kapcsolatban a magyar feminista mozgalomnak lépnie kellene? (Többet is választhat!)

A: Az Isztambuli Egyezmény ratifikálása a családon belüli erőszak áldozatainak védelmében.

B: Az államilag támogatott fogamzásgátlás bevezetése.

C: A Magyarországról embercsempészek által elhurcolt vagy a teljes anyagi kilátástalanság elől menekülő prostituáltak védelme.

D: Az alulfizetett női szakmák elismertségének növelése.

E: Fellépés az egyedülálló anyák egzisztenciális kiszolgáltatottsága ellen.

F: A szülészeti ellátás megreformálása; anyabarát protokollok bevetése.

G: Megakadályozni, hogy a feminista- és nőellenes kirohanásairól ismert Puzsér Róbert felszólalhasson egy Putyin-ellenes tüntetésen.

H: Megakadályozni, hogy Alok Vaid Menon performanszművész, aki egy mára már törölt Twitter-üzenetében relativizálta a kislányok elleni szexuális bűncselekményeket, felléphessen a Budapest Pride-on.

I: Fellépni a (Magyarországon praktikusan nem létező) transzaktivizmus ellen, mert az belső identitáskérdéssé teszi a „nőség” fogalmát, ezáltal meggátolja a nőket érő rendszerszintű igazságtalanságok megnevezését és megoldását.

J: Megállapítani, hogy Hercsel Adél interjúja Weiler Péterrel a puncs.hu portálról mennyiben járul hozzá a neoliberális neopatriarchátus megszilárdulásához.

K: Össztüzet zúdítani a pestisracok.hu kormánypropagandistájára, Jurák Katára, amiért népszerű blogposztjában kifejtette: a nőknek az az életfeladata, hogy meleg és meghitt családi tűzhelyet biztosítsanak szeretteik számára.

Amennyiben Ön A és F közötti válaszokat jelölt be, valószínűleg meglepetéssel tapasztalná, hogy online tevékenységeik során mennyi időt áldoztak feminista aktivisták és szimpatizánsok G-K ügyek olykor higgadt, de legtöbbször a legkevésbé sem higgadt megtárgyalására. Félreértés ne essék: én is. Azt hiszem, senki nincs megfelelő pozícióban ahhoz, hogy megmondhassa a tutit arról, miért ennyire széttartó a magyar feminista aktivista közeg: ha kívülálló vagy, azért ne dumálj bele, ha meg benne vagy, ne tégy úgy, mintha salamoni bölcsességgel felülemelkedhetnél azon a közösségen, amelynek a tagja vagy. Az itt leírtak leginkább tapogatózó gondolatok arról, miért dúlnak rendszeresen vérre menő belső viták egy olyan közegben, amelynek tagjai – úgy gondolnánk – mégiscsak nagyrészt ugyanazt gondolják a világról.

NER, vagy amit akartok

Először is nézzük a száraz tényeket: pillanatnyilag a feminista aktivizmusnak alig van infrastrukturális, intézményes háttere Magyarországon. Lassan egy kezünkön meg tudjuk számolni azokat a működő budapesti szervezeteket, amelyek deklaráltan női érdekérvényesítéssel foglalkoznak; fizetett alkalmazottaik száma legtöbbször nem éri el a hármat. A valamelyest ismert feminista (szellemiségű?) blogok, portálok és Facebook-oldalak (Feminfo, Gumiszoba, Nem tehetsz róla, tehetsz ellene/nemaznem blog, Nőkért, Üvegplafon) működése túlnyomórészt önkéntes munkán alapul. Mindez egyfelől nemzetközi tendenciákat tükröz (a feminista civil szféra szerte a világon súlyosan alulfinanszírozott), részben a hazai politikai klíma eredménye. Azok tehát, akik szerint hatalmi játszmák fordítják egymás ellen az eltérő gondolkodású feminista aktivistákat, nem igazán tudják, miről beszélnek: ugyan az ilyesfajta aktivizmus valóban együtt járhat egyfajta (nem lebecsülendő!)  ismertséggel és presztízzsel, számottevő hatalmat, na pláne pénzt senki nem tud szerezni azáltal, hogy a nemek közti egyenlőségért dolgozik – legtöbbször a szabadidejében, munka mellett, önkéntes alapon.

Ha valami, akkor talán éppen a hatalom hiánya adhat részleges magyarázatot a gyakori belső vitákra. Ahogy azt Radnóti András egy írásában megfogalmazta: mára felnőtt egy olyan értelmiségi generáció, amelynek az Orbán-kormány tevékenysége jelöli ki a politikáról, az aktivizmusról és úgy általában a „civilségről” alkotott képét. 32 éves vagyok – ez azt jelenti, hogy felnőtt életem felét a második és harmadik Orbán-kormány alatt éltem le. És az aktivizmusban – hiszen időigényes, gyors reakciót követel és kevéssé családbarát – sokan és egyre többen vannak nálam fiatalabbak. Mi abban szocializálódtunk, hogy tök mindegy, mit beszélünk, a szavunk el se ér azokhoz, akik rendszerszinten változtatni tudnának a dolgokon. Abban szocializálódtunk, hogy a tevékenységünket nem hogy nem támogatják, de ahogy lehet, ellehetetlenítik kormányzati szinten.

Ebben a politikai klímában nem meglepő, ha nem az jár mindenkinek a fejében, hogy hogyan lehetne személyes nézetkülönbségeinken és múltbéli sérelmeinken felülemelkedve együtt cselekedni: hiszen jószerével pontosan ugyanolyan hatástalanok vagyunk együtt, mint külön-külön. Egymásra viszont nagyon is tudunk hatni: feltehetőleg kevés olyan ember van közöttünk, akit ne érintett volna egyik vagy másik online konfliktus mélyen és fájdalmasan. Paradox módon egymásra nagyobb hatással vagyunk, mint a minket körülvevő világra.

Finnyás moralitás

A közösségi médiában ádáz morális viták dúlnak – és még abból is morális vita lesz, ami elsőre egyáltalán nem tűnik annak. Ebben feltehetőleg szerepet játszik az, hogy erkölcsi meggyőződéseinkhez sokszor egyfajta törzsi hevülettel ragaszkodunk – úgy érezzük, aki nem azt gondolja, mint mi, az kívül esik az (erkölcsi) közösségünkön; kívülálló. Az aktivistákra – hisz amúgy is kifinomult radarjaik vannak a társadalmi igazságtalanság feltárására – mindez fokozottan igaz: aki nem pontosan ugyanazokra a problémákra és nem ugyanolyan mértékben érzékeny, mint mi, az vagy vonalas, doktrinér radikálisnak (mintha a radikalizmus önmagában gond lenne!) vagy érzéketlen konformistának, a patriarchátus szekértolójának lesz kikiáltva. Ez utóbbi vád legtöbbször úgy fogalmazódik meg, hogy az illető „nem is feminista” – amit nehéz máshogy érteni, mint hogy a feminizmusnak nem azt a fogalmi keretét fogadja el, mint a vád megfogalmazója. Az aktivista közösségben egyszerre van jelen a vágy, hogy minél több embert tegyünk érzékennyé a társadalmi nemekkel együtt járó igazságtalanságokra, és a (tegyük hozzá, jogos!) félelem, hogy a feminizmus trendi identitáscímkévé válik mindenféle valós tartalom, társadalomformáló ambíció nélkül. Márpedig – gondolják sokan – aki ez utóbbi folyamathoz járul hozzá a feminizmus zászlaja alatt, az nem hogy nem hajt hasznot a nőknek, de egyenesen kártékony. Nem feminista, na. Talán még egy antifeministánál is rosszabb.

A sokszínűség is ideológia

A magamfajta megrögzött liberális (de nem neoliberális!) persze úgy gondolja: virágozzék minden virág, éljenek egymás mellett a feminizmusok, és vetélkedjenek azért, hogy ki tud pontosabb és meggyőzőbb képet adni a nemek közti egyenlőtlenségek okairól és felszámolásuk lehetséges módszereiről. De az aktivista közösségen belül a legtöbb feminista alapvetően nem liberális, és ennek megfelelően üdvösebbnek tartana egy olyan világot, amelyben a „feminizmus” címszó alá kizárólag az őáltala igaznak tartott elmélet férhetne be. Egyszóval nemcsak úgymond „elméleti” kérdésekben nincsen konszenzus – abban sincs, hogy hogyan képzeljük el az egymás mellett élésünket (az önfeledt összeborulástól az árulók exkommunikálásáig), és abban sem, hogy milyen hangnemet és módszereket tartunk elfogadhatónak egy vita során.

A végeredmény: hosszan elhúzódó, intenzív belviszályok, amelyek nem ritkán értékes szakmai és baráti kapcsolatokat vágnak tönkre. És hogy mi a hatása mindennek a feminizmussal rokonszenvező vagy azonosuló „kívülállókra”? Feltehetőleg az értetlenség és az elhatárolódás. Naivitás lenne azt gondolnunk, hogy bárkinek van kedve és ereje egy vérre menő Facebook-threadből kimazsolázni az elméleti nézetkülönbségeket, és higgadtan eldönteni, melyik brancshoz húz a szíve. A legtöbben, akiket érdekel az ügyünk, egyáltalán nem kívánnak főállásban azzal foglalkozni, hogy vajon a feminizmus radikális vagy szocialista, liberális vagy konzervatív, transzexklúzív vagy transzinklúzív, marxista vagy dekonstrukcionista, kulturális vagy vállalati variánsával értenek egyet – és ha nagyon forszírozzuk, hogy oldalt válasszanak, akkor jó eséllyel olyan messzire menekülnek az egész szcénától, amilyen messzire csak lehet.

A vita résztvevői pedig elzárják magukat egy olyan lehetőségtől, amivel jó lenne élni: hogy – félve mondom ki – tanuljunk egymástól. Filozófiai tanulmányaim és kutatásaim során lényegében soha nem találkoztam olyan elmélettel, amely egyformán meggyőző és kielégítő modelljét tudta volna adni az adott témával kapcsolatban felmerülő összes jelenségnek. És bevallom, némileg szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy ez sikerülhetne egy olyan kérdésben, mint a nemek közti társadalmi igazságosság, amely a magán- és a közélet, az egyén és a közösség, a személyes és a politikai, az elméletgyártás és a policy making számtalan szegmensét és jelenségét tömöríti magába. Legalábbis érdemes lenne fenntartani annak a lehetőségét, hogy más tapasztalatok, másfajta ismeretek, egy másfajta nézőpont nem csak kártékony akadály lehet a céljaink elérésében, hanem hasznos imput, ami gazdagítja, finomítja a saját világképünket. De ezt kutya nehéz megvalósítani ennyi címke, dogma és morális ítélkezés között.

Réz Anna