Andriy Zholdak lelkileg és fizikailag bántalmazta munkatársait a Rosmersholm című díjnyertes előadás próbáin és premierén. Ugyanakkor ez a történet nem (csak) Zholdak agresszív rendezői stílusáról szól. A probléma rendszerszintű – elmondom, miért.

Puskás Panni írása

Az Átlátszó Erdélyen a napokban megjelent egy cikk, amely részletesen feltárja a Zholdak-botrányt. Andriy Zholdak híres és rendkívül tehetséges rendező, aki a Kolozsvári Állami Magyar Színházban másfél évvel ezelőtt megrendezte a Rosmersholm című előadást. A cikkből kiderül, hogy már a próbafolyamat alatt folyamatosan veszélyeztette a színészek és a műszak testi épségét, és – bár a szöveg nem részletezi, hogyan – többször előkerül az is, hogy lelki nyomást gyakorolt rájuk. Botrány csak akkor lett az egészből, amikor a premier szünetében a rendező elégedetlen volt a főszerepet játszó színésznővel, Imre Évával, emiatt durván megrángatta és szavakkal is bántalmazta. Ekkor hívta ki az előadás ügyelője, Tatár Ágota a rendőröket. Feljelentést végül senki nem tett, a premier folytatódott tovább.

A sztori legpusztítóbb része az, hogyan reagált minderre Tompa Gábor, a társulat vezetője. Egy normális országban egy ilyen cikk után a színház igazgatójának le kéne mondania, de megnyugodhatunk: nemcsak Magyarország, Románia sem normális ország. Tompa kétszer hívta be Tatár Ágotát az eset után az irodájába, mindkét alkalommal az ügyelőt tette felelőssé a történtekért, „házon belüli megoldásról” beszélt, és gondolom, senki nem lepődik meg rajta különösebben, hogy Tatár Ágota szerződését a színház nem hosszabbította meg a következő évadra.

Szent, bántalmazó művészet

Mindez nem egyedi eset a rendezői színházban*. Hogy is lehetne az egy olyan rendszerben, amely szinte teljes mértékben a tekintélytiszteletre és a kiszolgáltatottságra épül? A színész ugyanis rengeteg esetben eszköz a rendezői vízió megvalósításához, és ehhez mérten puszta tárgyként vesz részt az alkotói folyamatban: test, hang, forma, amely alárendelődik a nagy művész akaratának. A rendezői színház elképesztő hatalmat ad a rendező kezébe, és nagyon kiszolgáltatottá teszi „beosztottját”, a színészt. Ám mivel nincs itt hivatalos főnök-beosztott viszony, szabályok sincsenek arra, meddig terjednek a főnök lehetőségei, és mire mondhat nemet a beosztott. Kimondatlan megegyezés van inkább: a színészek feláldozzák testüket és lelküket a szent művészet oltárán, lényegében egyetlen cél érdekében, hogy az előadás tökéletes legyen.

Ugyanez a személet visszhangzik Tompa Gábor igazgató szavaiból, amikor azzal védelmezi Zholdak erőszakos tetteit, hogy „akinek nem tetszik, mehet vidéki rendezőkkel dolgozni”, vagy amikor a színház jó hírnevére való tekintettel „házon belüli megoldást” javasol a probléma kezelésére. De tegyük hozzá, hogy egy ilyen rendszerben a vidéki rendező sem biztosíték a színész testi-lelki épségének megőrzésére, a házon belüli megoldás pedig egy tekintélyelvű rendszerben nyilvánvalóan a nagyobb tekintéllyel rendelkező munkatársat részesítené előnyben.

Bár sokszor elhangzott a #metoo kampány alatt, hogy nagy hiba a szexuális zaklatást a színházi életre szűkíteni pusztán azért, mert a legnagyobb botrányok Magyarországon színházakból indultak, fontos látnunk, hogy a rendezői színház tulajdonképpen tökéletes terepe a szexuális visszaéléseknek is. És nem azért, mert a bohém művészvilágban mindenki sokkal jobban akar szexelni, mint másutt, hanem mert itt gyakorlatilag fékek nélkül gyakorolhatja hatalmát az egyik ember a másikon. Ráadásul a színházban nemcsak pszichés a hatalomgyakorlás, mint más nyomasztó munkahelyeken, hanem fizikai is: hiszen a rendező az egész próbafolyamat alatt arról hoz döntéseket, mit csináljanak színészei (beszédes ez a birtokviszony is a szóhasználatban) a testükkel.

Rendszerszintű problémára rendszerszintű megoldást

A probléma megoldásához nyilvánvalóan nagyon kevés az, ha a romániai színházak nem hívják meg többé Zholdakot rendezni, és ugyancsak nem kielégítő megoldás Tompa Gábor lemondatása sem (bár, azért mindkettő megfontolandó). A rendezői önkénnyel kellene leszámolni. Nagy szavak ezek, tudom, de ezen a területen még mindig sokkal könnyebb lenne megfelelő policyk bevezetésével átláthatóbb helyzetet teremteni, mint sok más #metoo-ügy esetében, hiszen itt mégiscsak nagyrészt állami intézményekről van szó. Az ezzel kapcsolatos szabályok bevezetéséért pedig a színházak dolgozóinak kellene harcolni. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy egy alapvetően elnyomáson szocializálódott csoport, a színészeké, hogyan tudja megváltoztatni azt a paradigmát, amely szerint eddig látta önmagát és saját szakmáját. Kézenfekvő lenne azt mondani erre, hogy az egyetemi képzésnél kellene elindítani ezt a folyamatot, de az egyetemeken meg azok az emberek tanítanak, akik szintén ebben az elnyomó rendszerben helyezkednek el fent vagy lent. Nem tudom tehát, hogy mi a megoldás, de nagyon egészséges lenne, ha elindulhatna erről egy normális, vagdalkozások nélküli párbeszéd.

*A rendezői színház olyan színházi forma, amely fokozott hangsúlyt fektet a rendező szolgálataira, tehát igen nagy fontosságot tulajdonít a szöveg értelmezésének és a rendezés (színrevitel) megoldásainak: a rendező kézjegye minden előadásban érzékelhetően jelen van. (Patrice Pavis: Színházi szótár, L’Harmattan, 2006.)