Forrás: Evangelikus.hu Szerző: Laborczi Dóra

A családon belüli és a párkapcsolati bántalmazást már nem kíséri akkora hallgatás, mint korábban: egyre több olyan esetről tudunk, ami – jogosan – nagy sajtóvisszhangra talál. A Szürke ötven árnyalata című sikerkönyv és a belőle készült, nemrég bemutatott film is felélénkítette az ezzel kapcsolatos vitákat, az egyházak részéről azonban ebben az ügyben is nagy a csend, pedig lehetne miről beszélni: megkérdezett szakértőink és hívő áldozatok szerint is sok nő azért szenved tovább bántalmazó férje oldalán, mert erre lelki vezetője is irányítja. Mit tehet egy lelkész és mekkora a felelőssége, hogyha olyan gyülekezeti tag fordul hozzá, akit bántalmaznak? Mi a keresztények felelőssége a megelőzés és a segítségnyújtás terén? Érintetteket és szakértőket is megkérdeztünk.

Hét szűk esztendő

„Amíg tudatosan, igeileg is alátámasztva nem tanítja valaki a lelkészeknek és a segítőknek is, hogyan álljanak egy vélhetően bántalmazott gyülekezeti taghoz: hogy Isten nem azt akarja, hogy te szótlanul tűrj, netán magad okold, mikor a férjed téged megver vagy megerőszakol, addig a rossz beidegződés győzedelmeskedik, asszonyok szenvednek és maradnak a pokoli családi erőszakban, környezetük legnagyobb megelégedésére” - állítja a ma már családsegítőként dolgozó, hívő keresztény Mária, aki 14 évvel ezelőtt, négy gyermekével menekült el (gyülekezetükben meghatározó szerepet betöltő) férje elől, másfél évtizednyi szenvedés után, egy szál semmiben – az ország egyik végéből a másikba.

„Ma már teljesen normális életet élek, a házasságom 16 évének borzalmai nem tükröződnek rajtam és lányaimon sem. De ehhez a szó szoros értelmében a semmibe kellett menekülnöm. A mai napig is többen szememre róják, miért ezt választottam. Sajnos, a saját családom, konkrétan édesapám és a húgom is ellenséges velem a menekülésem miatt. A férjem pedig egykori gyülekezetem megbecsült tagja most is, mai napig engem tartanak a hibásnak, hogy eljöttem onnan. Nem vitatkozom erről senkivel, de ha tudok hasonló szenvedésben élőről, mindenben segítem, hogy kikerüljön ebből a körből. Mert azt tapasztalom, hogy mindenki jobban fél a környezete megítélésétől, mint attól, hogy gyermekeivel együtt idegbeteg lesz” – állítja Mária.

Ha sokszor halljuk, tapasztaljuk, hogy így vélekednek rólunk; hogy a teljesítményünkre, képességünkre nem is kíváncsiak, akkor vagy feladjuk, vagy azt mondjuk, hogy jó, hát játszunk azokkal az eszközökkel, amiket a játékvezető felkínált. Befolyásolással, manipulációval, ravaszkodással, pletykákkal és így tovább… Rontani nem rontunk a helyzeten, hisz így is, úgy is ez az általános vélekedés, ha már el kell viselni, legalább érje meg az áldozat, és jussunk előre. Végül úgy a nők, mind a férfiak benne ragadnak ebben a lefelé vezető spirálban, és aki mégis megpróbálkozik a fair play-jel, annak vért kell izzadnia, hogy bármit elérhessen. Kormos Lili olvasói levele.

Annak érdekében, hogy ha a helyzet úgy kívánja, én is hozzá tudjak szólni az Éden Hotelről szóló diskurzushoz, eldöntöttem, hogy felzárkózom. Aztán puhány voltam, és az első adásnál meg is álltam, de ahhoz, hogy az egyébként alacsony vérnyomásom a plafonig szökjön, ez az egy összefoglaló pontosan elég volt.

Medvey Johanna illusztrációja

(Forrás: itt. Szerző: Horváth József)

Sok munkahelyen küzdenek a nők hátrányos megkülönböztetése ellen, gyakran sikerrel. Ám vannak olyan alattomos dolgok, amiket nem lehet hatékonyan kezelni, és jogi úton sem lehet ellenük fellépni, mert az emberek mentalitásában gyökereznek.

A Business Insiders összegyűjtötte azokat a káros jelenségeket, amelyeket sok nő tapasztalhat, és alig tehet ellenük valamit.

A férfi az oldalára fordul, és elalszik, a nő pedig ott marad a hátán fekve, szeme értetlenül villog a sötétben. Ismerős? Valószínűleg sokan átélték már azt a szituációt, hogy kielégítetlenek maradtak.

A következő szívet tépő rockballada egy olyan lányról szól, aki egy ültő helyében megevett egy egész tábla csokoládét, és túlélte. Rólam. Puskás Panni írása.

(Előzmények: 

Hétköznapi testképzavaraink

A testképzavar margójára -- avagy mások szemében a diétás)

Már általános iskolában sem tudtam megérteni azokat az osztálytársaimat, akik haraptak egyet a Sport szeletükbe, aztán visszatették azt a padjukba. Egyrészt ugye a nyállal elkevert, megolvadt csokoládéra rátapad a por; másrészt meggyőződésem volt, hogy ezek az emberek nem tudnak élni. Most már persze tudom, hogy a humorérzék, a vidámság, az intellektus, az empátia és a szociális érzék vagy más fontos tulajdonságok, amik egy emberi élet minőségét meghatározzák, nem függnek a mértéktelen zabálásra való hajlamtól. Utóbbi biológiai adottság, de főleg társadalmi beidegződés, családi hagyomány. Az apám szereti a nehéz húsokat, én is, azt a szokásomat pedig, hogy a kihűlt meleg ételt egy lábasból egy kanállal vagy villával eszegetem, az anyámtól tanultam el. Szeretem magában enni a sajtot, tejcsokoládéból pedig bármikor elpattintok egy táblát a sorozatomhoz.

Megfigyeltem azt is, hogy olyan emberekkel veszem magam körül, akiknek hasonló az evéshez való viszonya, mint nekem. Legközelebbi barátaim is hajlamosak a mértéktelenségre, szívesen beszélnek is ételekről. Egy esti sushizás, aztán utána egy jó sör van olyan nagyszerű program, mint egy mozi, szerintem kár volna rangsorolni őket. Az evés ugyanis közösségi szertartás is: együtt enni indiait, hogy aztán órákig közösen legyünk rosszul, mert – az isten tudja, milyen felindulásból – csípősen kértük; hosszasan készülni a barátaim vagy a családom megvendégelésére egyaránt ünnep. Ahogy szuper dolog az is, ha az ember készít egy nem akármilyen csokoládétortát, lefotózza, és felteszi a képét a facebookra, pláne, ha azt sokan lájkolják.

Az evés mint szertartás egyébként nem hungarikum, még csak nem is európai sajátosság - az evés egy nyelv, egy kulturális kód, ami alapján még a mostani, multikulturális világunkban is nagyjából be lehet azonosítani egy ember hovatartozását térben, időben és szociálisan. Egy japán valószínűleg jól szórakozna azon, hogy mit művelek az evőpálcikákkal, egy indiai kiröhögne az otthon pancsolt kamuindiai kajám miatt, és feszengek, ha a tányérom mellett egynél több villa, kanál vagy kés van. Szeretem a nehéz, húsos ételeket, kenyeret nyomkodok a szaftba. Ezek alapján nagyjából be lehet lőni, hogy európai vagyok, talán azt is, hogy Európa melyik részéről származom. Arra is lehet következtetni belőle, hogy nem járok elegáns éttermekbe vacsorázni, tehát valószínűleg nem vagyok a felső tízezer tagja.

Nem mondom, hogy rám semmiféle hatással nincsenek a karcsú lányok a plakátokon. Félévente rám szokott jönni az öt perc, olyankor koplalok egy hónapig. Káposztaleves, igen, és szénhidrátmentes diéta. Olyankor mindig nagyon erkölcsösnek érzem magam, mert a diéta nem egészségügyi, hanem főképp erkölcsi kérdés. A torkosság bűne továbbél pogány mitológiánkban: a koplalással azt bizonyítjuk magunknak, hogy van önuralmunk, hogy irányítani tudjuk saját életünket. Ezért is van az, hogy a társadalom a kövérséget ferde szemmel nézi, és ennek csak egy apró részlete az egészségért való aggodalom. Az egészséges életmód morális kérdés, a fogyasztói társadalom pogány böjtje. És vannak példamutató, kirakatba tett aszkétái, mint Schobert Norbi és Rubint Réka - ők mutatják nekünk a helyes utat az önmegtartóztató élet felé.

Azt szokás mondani, hogy a zabálás-böjtölés váltakoztatása van olyan egészségtelen, mintha nem is fogyóznál soha, és hogy életmódot kell váltani ahhoz, hogy fittek, egészségesek legyünk. Nagyon szép gondolatnak tartom ezt, de a gyakorlati megvalósításával kapcsolatban vannak azért fenntartásaim. Például egészséges dolog lenne, ha lemondanék a fehér kenyérről - ezt szívesen meg is tenném, annyira nem vagyok oda érte. De van a világon zsemle és vajas croissant is, és ha arra gondolok, hogy hátralevő életemet croissant nélkül kéne eltöltenem, akkor elmegy a kedvem az életem további részétől.

Így maradok én egészségtelen káposztaleves-diéták és gátlástalan zabálások között. Majd mindig leadok négy kilót, aztán felszedek ötöt. Who cares? Néha majd kiborulok, ahogy eddig is tettem, mondogatom, hogy ilyen-olyan kövér vagyok; vagy hogy az életem él engem, nem pedig fordítva; hogy nekem nincs morálom, pedig a morál – mint tudjuk – azt jelenti, hogy az ember morális, és ez egy nagyon jó szó.

Mire a cikk végére ért, a lány befalta a tábla csokoládét. Bűntudatos szemmel nézett a párjára, aki azt kérdezte tőle, hogy „te ezt mind megetted?” A lány bólintott, és úgy érezte, talán jobb lett volna, ha belefullad a csokiba evés közben, de túlélte, és most a sírig kell majd cipelnie szörnyű terhét.

Puskás Panni

A többség sznobnak tart, ha biopiacra jársz; bolondnak, ha nem eszel húst; ha pedig nem fogyasztasz alkoholt, hát akkor nem vagy a társadalom része. Ha valaki – mit ad Isten – megkérdezi, hogy miért is csinálod pontosan, te pedig nekilátsz ismertetni az étrend egészségügyi vonzatát, két perc elteltével garantáltan neked ítéli a hipochonder-oscart. Réz Anna Hétköznapi testképzavaraink című írására S. Zsuzska válaszolt.

Természetes, hogy táplálkozunk, ha nem tennénk, egészen egyszerűen meghalnánk. Hangozzék bár banálisan, de ez a nagy, büdös helyzet. Szóval eszünk. Van mit és van eleget. Nem is nagyon tudjuk elképzelni, hogy milyen az, ha nincs. (Egyelőre úgy tűnik, sokunknak még mindig nem is kell elképzelnie. Hálásak lehetünk érte, azt hiszem.) Tehát eszünk. Ha örülünk, eszünk. Ha szomorkodunk, eszünk. Ha unatkozunk, eszünk. Ha társaságban vagyunk, eszünk. Ha egyedül vagyunk, eszünk. Eszünk az étteremben, az utcán, a metrón. Napirendünk alappillérei az étkezések. S mivel, mint fentebb olvasható a tény, van mit és van eleget, az elégből néha több lesz, aztán „még egy kicsit csak”, meg még „mert finom”, még „mert jól esik”. És így tovább. Közben az aktuális „ilyen az ideális” ikon, épp a fényevés felé konvergál. Vagyis ha olyan akarsz lenni, mint ami éppen divatban van, akkor foszd meg magadat ezen egyszerű örömforrástól, az evéstől.

Na, innentől kezdetét veszi a – sokszor életfogytig tartó – macska-egér játék, a jojóeffektus, a bűntudat és a többi. Mert lemondani dolgokról pokoli nehéz. Főleg ha az ehető. Az ember eltéved az önéheztetések és a túlzabálások sűrű erdejében, s gondolatai végérvényesen az evés körül forognak. Hogy mennyit lehet ebből és mennyit abból. Vagy ha inkább ezt eszem most, délután öt óra húszkor meg majd azt, akkor az végül is ugyanannyi kalória. Ugye? Gyakran megfordul a fejemben, hogy hogyan is billenhetett ki ez az amúgy természetes és alapvető szükséglet, az optimális – már ha létezik ilyen – mederből. Most persze nem kívánok sem tézist tákolni, sem ítélkezni. Távol álljon tőlem a bélyeghasználat bármilyen látszata!

Attól még, hogy nem mindenki docens, felsővezető vagy kisgyerekes anya, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne értelme a bölcsődei folyosókon, a munkahelyi előléptetéseknél vagy akár egy szexuális erőszakról szóló cikk kommentfolyamában jelezni: tudjuk, értjük, mi is ebben vagyunk vagy voltunk, és készen állunk szóval és tettel megvédeni azokat a nőket, akiket a nemük miatt hátrány ér. Réz Anna írása.

A feminizmus lényege éppen az egyenjogúságért vívott és a felületes ítéletek miatt elszenvedett hátrányok elleni harcban keresendő. Mégis azzal szembesül a hétköznapi feminista, hogy mindenki meg kívánja neki mondani, mennyire is feminista ő – vagy, hogy mennyire nem az. Ha hiszel abban, hogy az emberek nemtől függetlenül egyenlő jogokat és lehetőségeket érdemelnének, akkor teljes jogú feminista vagy. Még ha lesz is olyan, aki a következő 10 séma alapján ezt megkérdőjelezi majd. Széll Dóra írása.

1. A szexuális vágyaid miatt

Rengeteg cikk születik a pornó, a szex, a kéj helyességéről vagy helytelenségéről, sőt, már megjelent a kifejezetten feminista pornó is. Akadnak, akik szerint egy feministának nem lehetnek bizonyos vágyai, mivel azok azt az elnyomást szimbolizálják, ami ellen küzdelmet fogadott. De nem ül a hálószobádban sem feminista, sem másmilyen ítélőszék, így ne érezd magad rosszul, ha a durvább pornó izgat vagy a valóságban kacsintgatsz hasonló irányba. Sosem szabad szégyent érezned a szexualitásod miatt. Csak az számít, hogy neked, és a partnerednek – vagy partnereidnek – minden konszenzuálisan megfeleljen és élvezzétek: a többi embernek pedig ehhez az égvilágon semmi köze.

2. Ha nem keresel pénzt

Sokak szemében a feminizmus szükségszerűen összekapcsolódik az egzisztenciális önállósággal, de csak rád és a támogatódra – legyen az a párod, a szüleid vagy bárki – tartozik, hogy anyagilag nem a saját lábadon állsz, és senkinek nincsen joga turkálni a pénztárcádban. Arról sem nem tartozol magyarázattal senkinek, hogy honnan van pénzed, és arról sem, hogy mire költöd. Ráadásul biztos lehetsz benne, hogy bármi is lenne a válasz ezekre, mindig rosszindulatú megjegyzések célpontja lennél, úgyhogy felesleges bosszankodni rajta.

3. Ha te viszed a háztartást

Ez részben kapcsolódhat az előző ponthoz. Egy feminista szellemiségű családban, párkapcsolatban vagy lakóközösségben is működhet „klasszikus” felállás szerint a munkamegosztás. Nem kell, hogy kicentizve ugyanannyi tevékenységet végezzetek, ugyanannyi időt és energiát adjatok bele, hanem hogy közös megegyezés szerint működjön a rendszer. Ha ez azt jelenti, hogy te végzed el a háztartási (és/vagy a gyereknevelési) teendők oroszlánrészét, akkor azt jelenti. A ti rendszeretek, a ti lakásotok, a ti életetek.

4. A külsőd miatt

Vörös rúzzsal, miniruhában és magas sarkúban is ugyanolyan hiteles a nők jogai mellett kiállni, mint bármilyen más öltözékben vagy sminkben. A feminizmus üzenetének része, hogy nőként a teljesítményed, kvalitásaid nem a külsőd alapján ítélendőek meg, például egy állásinterjú alkalmával. Ez így van akkor is, ha éppen a feminizmus mellett állsz ki: bármilyen frizurával, kivágással és testalkattal is teszed, az nem számít, csak az, amit teszel.

5. A randizási szokásaid miatt

Te tudod, mire vágysz, mit engedsz meg, mit fogadsz el és kitől. Mindegy, hogy szingli vagy-e, volt-e egyéjszakás kalandod, engeded-e, hogy kifizesse egy férfi az italodat, vagy tartós és kizárólagos párkapcsolatban élsz közös kasszával. Előbbi, utóbbi, és bármilyen más helyzetben is ugyanúgy felháborodhatsz, amikor szexizmussal találkozol, és ugyanolyan jogon állhatsz ki ellene: ne engedd, hogy a magánéleteddel próbáljon bárki hitelteleníteni.

6. Ha nem „állsz ki magadért” mindig

Személyiség- és helyzetfüggő, hogy ki, hogyan reagálja le, mikor szexizmus, megkülönböztetés éri. Vannak, akik nem tudják megállni, és mindig felszólalnak, míg mások inkább magukban forrongnak. Nem kell szégyellned magad, ha az utóbbit választod, nem kell az elveid miatt veszélyeztetned például az állásodat. Mindannyiunknak magunknak kell eldöntenünk, mely harcokat vívjuk meg.

7. Ha táncolsz

Twerk, rúdtánc, hastánc: néhány olyan mozgásforma, amit erotikusként tartanak számon. Ha ezek valamelyikét űzöd, vagy csak hétvégénként szeretsz a szórakozóhelyeken pörögni, akkor előbb vagy utóbb bele fogsz futni abba a sztereotípiába, hogy nyilván a férfiak miatt teszel így, és innen már csak egy gondolati lépés, hogyha a férfiak elégedettségére táncolsz, akkor nem lehetsz feminista. Dehogynem. Feneket rázva, csípőt tekerve és egy rúd körül forogva is teljes értékű feminista vagy, mindegy, mi a hobbid és hogyan kapcsolódsz ki.

8. A zenei/filmes/irodalmi ízlésed miatt

Alig várod A szürke 50 árnyalatából készült filmet, vagy Robin Thicke Blurred Lines-át dúdolod magadban folyton? A feminizmusnak nem előfeltétele, hogy az életedet kizárólagosan aszerint éld, minden apróságnál gondold át, csak magasan kvalifikált és ideológiailag kifogásolhatatlan professzorok tanulmányait olvasd, valamint csak Beyoncé-t vagy Taylor Swiftet hallgass, amíg a titkos kedvenced nem coming outol egy új, feminista imiddzsel. Azzal szórakoztatod magad, amivel csak szeretnéd.

9. Mert férfi vagy

A feminizmus mindannyiunk ügye és érdeke, a férfiaké is. Azért, mert az általában – de azt se feledjük, hogy nem mindig – privilegizált helyzetben lévő csoportba születtél, ugyanannyira fontos a támogatásod. Ha valaki nem tart hitelesnek, csupán, mert férfi vagy, gondolj arra, hogy ezzel éppen ő mond ellent a feminizmus alapvetéseinek. Amikor az ellen küzdünk, hogy a nők ne szenvedhessenek hátrányt, ítéltethessenek meg a nemük miatt, akkor az ellen is küzdünk, mikor ugyanez férfiakkal történik.

10. Ha nem értesz egyet egy feministával

A feminizmus mára olyan sokszínűvé és szerteágazóvá fejlődött, hogy szinte már követhetetlen, milyen irányzatok is élnek egymás mellett. Ezek mind közös alapra épülnek, de egészen máshogy látják a részleteket, a megvalósítást, és persze egymást. Ha nem értesz egyet egy másik feministával, az nem jelenti, hogy ne lennél feminista: az pontosan csak annyit jelent, hogy nem értesz vele egyet. Velem sem kell egyetérteni. Ebben sem.

Kisvirág a szüfrazsetteknek, avagy veregessük hátba anyut, amiért adtunk neki szavazójogot (vagy mert tud főzni)....

 Megkíséreljük számba venni, miben is rejlenek a nőnap

ellentmondásai Magyarországon:

A Nemzetközi Nőnapon a női egyenjogúsági mozgalmak sikereit ünnepeljük. Magyarországon, ahol egy nő 20%-kal kevesebb bért visz haza, mint férfikollégái (azaz minden forintból 20 fillér nőadót fizet) és ahol ezek a fent említett, fontos történelmi események nem képezik a középiskolai tananyag részét (mert végül is csak a társadalom felét érintik közvetlenül, a másik felét pedig közvetetten), megannyi lehetőség nyílna, hogy az iskolákban, a televíziókban, sőt akár még a népszerű rádiós (!) műsorokban is arról beszéljünk, hogy

- Pontosan hogyan is zajlottak le hazánkban a nőket érintő társadalmi forradalmak; milyen volt helyzetünk a honfoglalás idején, milyen szerepeket töltöttünk be a feudalizmus korában legyünk bár iparosok, jobbágyok vagy épp arisztokraták; mit csináltunk az ipari forradalmak idején, hogy éltünk a városi polgárosodás korában.

Milyen rendelkezéseket hoztak a fejünk felett a horthysták és a kommunisták, hogyan éltük meg a privatizációt, a középosztály megjelenését, az EU-ba lépést vagy a mostani nacionalista regressziót. Hogy lett szavazójogunk és miért nem képviseljük magunkat még mindig a Parlamentben.

Összefoglalva: hogy milyen is az a magyar történelem, amelyben a lakosság másik fele is részt vett...

- Kik voltak a távoli és közelmúlt kimagasló nőalakjai, akik előre- vagy épp hátramozdították azt a mindenkinek előnyös ügyet, hogy egyenlő jogaink és lehetőségeink legyenek a társadalomban. Hogy miért fontos Szendrey Júlia vagy Kosáryné Réz Lola;

Czeke Marianne vagy Teleki Blanka; Lóránttfy Zsuzsanna vagy Bédy-Schwimmer Rózsa;

Gárdos Mária vagy Wirth Judit; Dévény Anna vagy Kossuth Zsuzsa;  

Kéthly Anna vagy Ratkó Anna;  Horváth Ágnes vagy Osztolykán Ágnes, Dúró Dóra, Szelényi Zsuzsa vagy Szabó Tímea…

- Miért a nemzeti identitásunk és büszkeségünk része, hogy e változások történnek és történtek a jogainkat illetően.

Ehelyett tulipánokat kapunk, hogy egész tavasszal termékenyek legyünk, hiszen ez a legfőbb feladatunk, és ez tesz minket egyedül boldoggá.

Azért kellene kampányolnunk, hogy az iskolai történelemkönyvek mellett például az irodalmi szöveggyűjteményben is helyet kapjanak fontos nőíróink. Regionális sereghajtóként kiemelten fontosnak kellene éreznünk mint nyelvi közösség, hogy Török Sophie, Kaffka Margit, Szabó Magda, Rakovszky Zsuzsa, Bán Zsófia, Szabó Magda, Tóth Krisztina, Karafiáth Orsolya és még megannyi szerző műveit mindenki olyan betéve ismerje, mint az Anyám tyúkját.

A gyarlóságnak nem asszony a neve. Szellemi történetünkről nem tulipánnal kell megemlékezni. (Vagy akkor a férfiaknak is adjunk, szeretettel, hiszen ők is annyira jófej és önzetlen módon tesznek nekünk szívességeket egész évben…)

Ehelyett kitartunk amellett, hogy a „magyar író” képe a fehér, keresztény férfié legyen. Bármit is veszítsünk eközben.

A női politika történetéről kellene vitatkozunk. Ungár Kláráról és Dávid Ibolyáról, Szili Katalinról és Papp Réka Kingáról, Móra Veronikáról és Csontos Sandráról, Király B. Izabelláról és Cseh Katkáról.

Ehelyett a magyar nőket kiszorítjuk a közéletből vagy csak tematikus (érts: családi) feladatokat bízunk rájuk. Meghaladott eszmék szócsöveinek használjuk őket. Ellehetetlenítjük a civil szférát, amelyben oly aktív szerepet vállalnak.

Kollektíven szót kéne emelni a minimum minden ötödik magyar nőt érintő családon belüli erőszak ellen. Hatékonyan kiképezni a rendőrséget e harcra. Már az iskolában tájékoztatni a nőpopulációt a jogairól és arról, mi „nem normális” - négy fal között sem, semmilyen esetben sem, sohasem.

Ehelyett a csak a gazdagokat támogató családi intézkedéseket engedünk hatályba lépni. Hagyjuk, hogy a médiában elmaradott lány-, nő – és anyaképeket propagáljanak. Illegalitásba húzódunk a véleményünkkel nem elégszer és nem elég sikeresen élve demokratikus gyülekezési és szólásjogunkkal. Most épp az orrunk előtt dobják sutba az Isztambuli Egyezményt!

Hagyjuk, hogy az országunkban csak a nemi erőszakok 10%-ban induljon eljárás az elkövető ellen. Nem követelünk szemléletváltást az adónkból dolgozó rendőrségtől, akik áldozathibáztató magatartásukkal borzalmas károkat okoznak a nemi erőszakot túlélt polgáraiknak és tovább erősítik a társadalom széttagoltságát és bizalmatlanságát. A Baranya Megyei Rendőrség országa vagyunk, aki szerint mi tehetünk róla. Minek vettünk fel szoknyát!

Hagyjuk, hogy a WHO ajánlásait semmibe véve nők ezrei éljenek át szüléserőszak-élményt, bár épp nemzeti kötelességüknek tesznek ugye eleget. Hagyjuk, hogy amennyiben nem tehetősek, semmi esélyük ne legyen fellépni az emberibb bánásmódért a maguk vagy gyermekük számára.

Hagyjuk, hogy a szabad családtervezés terén nem hogy semmilyen fejlődés ne történjen (abortusztabletta betiltása, vényköteles marad az eseményutáni), de még a társadalmunkat 100 évvel visszavető abortusztilalom is évente többször felmerülhessen!

*

Nőnap van. Legyen ez a nap a történelmi emlékezés ünnepe - és emlékeztető, hogy nem hagyjuk. Rengeteg munka vár ránk ma – és az elkövetkező években. Tartsuk szem előtt a feladatainkat - a tulipán pedig csak akkor kerüljön elő, ha esetleg mindenképp tavasziasabb hangulatra vágyunk az irodában!

Gát Anna

A Nemzetközi Nőnap alkalmából megkérdeztünk pár véleményvezér apát, milyennek szeretnék látni a magyar társadalmat, mire kislányuk vagy kislányaik felnőnek…

Rényi András, művészettörténész

Lili lányom áprilisban lesz három éves, és töröm a fejem, hogy március 8-án mivel köszöntsem fel. Megvallom, nehezemre esik az ilyesmi, nem kedvelem az efféle ceremoniális tiszteletadást.  Pedig Lili nagyon "nőből" van, nem kétséges. Igazából épp azt szeretném, ha olyan világban válna érett nővé is, ahol már nincsenek nőnapok. Vagyis ahol megszűnnek az okai mindenféle diszkriminációnak, az olyasféle  pozitív és szimbolikus diszkriminációnak is, mint amilyen ez az ünnep is.

Somlai-Fischer Ádám, a Prezi társalapítója

Szeretném, hogy a nők ügye, vagy bármely társadalmi csoport egyenlőségének a kérdése ne csak a saját családunk és barátaink miatt legyen számunkra fontos. De ha most kifejezetten az én kislányom a kérdés: szeretném, ha a hazája olyannak látná és abban támogatná, amit ő szeretne és jól csinál. Ha inspiráló vezetőnek, akkor annak, ha empatikus segítőnek akkor annak, ha családjával boldog, akkor ebben kapjon támogatást, és ha munkájával, akkor ott is. És mindezek között, ha szeretne, akkor utazhasson és kedvére változtathasson az életén. És szeretnem, hogy ha majd már idáig eljutott a társadalmunk, hogy őt támogatja, legyen ereje segíteni azoknak is, akiket még még megkülönböztet, mert más a bőrük színe, vagy épp a vallásuk...

Török Ferenc, filmrendező

Nagyon szeretném, ha kislányom egyszer magyar miniszterelnök lenne, a fiaim mindeközben pedig sokat mosogatnának és pelenkáznának (nem úgy, mint én)…

Bus István, a Playboy főszerkesztője, női lapok szerzője 

Azt szeretném, ha a lányom bátor, szabad, vidám, kíváncsi, a tehetségét kibontakoztató, kiegyensúlyozott személyiség lehetne. Hogy legyen boldog – és ehhez ne kelljen külföldre költöznie. (Feleségem kommentje, amikor ezt elolvasta: “Akkor olyan legyen, mint te meg én?”)

Két kisgyermekem van, egy lány es egy fiú. Mindkettejüknek azt kívanom, hogy felnőttként olyan társadalomban éljenek, melyben támogatást kapnak sajat tehetségük kibontakozásához. Így fogják megtalálni örömüket a munkájukban es lesznek szorgos kis dolgozók helyett boldog emberek. Kislányomnak külön kívanom, hogy az ő majdani élteben karrier es gyermekvállalás ne zárja ki egymást.

 

Joób Sándor, újságíró

Ha a lányaim felnőnek, szeretném, ha olyan országot választanának maguknak, ahol a szabadságuk természetes, a kreativitásuk érték, a véleményük számít, a munkájukat megfizetik. Ahol az állam értük van, ahol a jókedv és az egyéniség nem gyanús, ahol az irigység és a gyűlölet nem társadalomszervező erő. Nagyon szeretném, ha ez az ország Magyarország lenne, és akkor én is boldog nagypapa lennék.

Lobenwein Norbert, a Sziget, a VOLT és a Balatonsound fesztiválok vezetője

Amióta Stefi lányom (és a most szóba nem kerülő két fiam) megszületett, gondolkodik, kommunikál, rengeteget próbálok tanulni tőle. Leginkább gyerekesen egyszerű és logikus gondolkodást, őszinte kérdéseket, egyenes válaszokat és a rosszindulat teljes hiányát. Stefi most 3 és fél éves. Mire 23 lesz, jó lenne, ha sok felnőtt venne példát a gyerekeiről. Ez sok-sok problémát megoldana, ebben biztos vagyok.

Juhász Péter, politikus

Világbékét szeretnék! Az élet akkor is legyen fontos, ha másé, nem csak emberé, de növényé, állaté, mert érteni kell, hogy a tisztelet nem az embert, hanem az életet illeti meg. Béke csak így lehet, és ha nem is idén, az nem véletlen, hogy a lányom neve Irén (görögül: béke).

Szatmári Péter, díjnyertes operatőr

Azt szeretném, hogy a kislányom egy olyan társadalomban éljen, ahol nem azt látja majd, hogy az emberek mennyien rohannak önzőn, kirekesztően előtte, vagy kullognak kelletlenül, közömbösen mögötte, hanem azt, hogy milyen sokan mennek önzetlenül mellette...

Szél Dávid, pszichológus

Azt szeretném, ha a lányom egy olyan országban élhetne, amelyben nincs szükség erre a blogra.