A következő szívet tépő rockballada egy olyan lányról szól, aki egy ültő helyében megevett egy egész tábla csokoládét, és túlélte. Rólam. Puskás Panni írása.
(Előzmények:
A testképzavar margójára -- avagy mások szemében a diétás)
Már általános iskolában sem tudtam megérteni azokat az osztálytársaimat, akik haraptak egyet a Sport szeletükbe, aztán visszatették azt a padjukba. Egyrészt ugye a nyállal elkevert, megolvadt csokoládéra rátapad a por; másrészt meggyőződésem volt, hogy ezek az emberek nem tudnak élni. Most már persze tudom, hogy a humorérzék, a vidámság, az intellektus, az empátia és a szociális érzék vagy más fontos tulajdonságok, amik egy emberi élet minőségét meghatározzák, nem függnek a mértéktelen zabálásra való hajlamtól. Utóbbi biológiai adottság, de főleg társadalmi beidegződés, családi hagyomány. Az apám szereti a nehéz húsokat, én is, azt a szokásomat pedig, hogy a kihűlt meleg ételt egy lábasból egy kanállal vagy villával eszegetem, az anyámtól tanultam el. Szeretem magában enni a sajtot, tejcsokoládéból pedig bármikor elpattintok egy táblát a sorozatomhoz.
Megfigyeltem azt is, hogy olyan emberekkel veszem magam körül, akiknek hasonló az evéshez való viszonya, mint nekem. Legközelebbi barátaim is hajlamosak a mértéktelenségre, szívesen beszélnek is ételekről. Egy esti sushizás, aztán utána egy jó sör van olyan nagyszerű program, mint egy mozi, szerintem kár volna rangsorolni őket. Az evés ugyanis közösségi szertartás is: együtt enni indiait, hogy aztán órákig közösen legyünk rosszul, mert – az isten tudja, milyen felindulásból – csípősen kértük; hosszasan készülni a barátaim vagy a családom megvendégelésére egyaránt ünnep. Ahogy szuper dolog az is, ha az ember készít egy nem akármilyen csokoládétortát, lefotózza, és felteszi a képét a facebookra, pláne, ha azt sokan lájkolják.
Az evés mint szertartás egyébként nem hungarikum, még csak nem is európai sajátosság - az evés egy nyelv, egy kulturális kód, ami alapján még a mostani, multikulturális világunkban is nagyjából be lehet azonosítani egy ember hovatartozását térben, időben és szociálisan. Egy japán valószínűleg jól szórakozna azon, hogy mit művelek az evőpálcikákkal, egy indiai kiröhögne az otthon pancsolt kamuindiai kajám miatt, és feszengek, ha a tányérom mellett egynél több villa, kanál vagy kés van. Szeretem a nehéz, húsos ételeket, kenyeret nyomkodok a szaftba. Ezek alapján nagyjából be lehet lőni, hogy európai vagyok, talán azt is, hogy Európa melyik részéről származom. Arra is lehet következtetni belőle, hogy nem járok elegáns éttermekbe vacsorázni, tehát valószínűleg nem vagyok a felső tízezer tagja.
Nem mondom, hogy rám semmiféle hatással nincsenek a karcsú lányok a plakátokon. Félévente rám szokott jönni az öt perc, olyankor koplalok egy hónapig. Káposztaleves, igen, és szénhidrátmentes diéta. Olyankor mindig nagyon erkölcsösnek érzem magam, mert a diéta nem egészségügyi, hanem főképp erkölcsi kérdés. A torkosság bűne továbbél pogány mitológiánkban: a koplalással azt bizonyítjuk magunknak, hogy van önuralmunk, hogy irányítani tudjuk saját életünket. Ezért is van az, hogy a társadalom a kövérséget ferde szemmel nézi, és ennek csak egy apró részlete az egészségért való aggodalom. Az egészséges életmód morális kérdés, a fogyasztói társadalom pogány böjtje. És vannak példamutató, kirakatba tett aszkétái, mint Schobert Norbi és Rubint Réka - ők mutatják nekünk a helyes utat az önmegtartóztató élet felé.
Azt szokás mondani, hogy a zabálás-böjtölés váltakoztatása van olyan egészségtelen, mintha nem is fogyóznál soha, és hogy életmódot kell váltani ahhoz, hogy fittek, egészségesek legyünk. Nagyon szép gondolatnak tartom ezt, de a gyakorlati megvalósításával kapcsolatban vannak azért fenntartásaim. Például egészséges dolog lenne, ha lemondanék a fehér kenyérről - ezt szívesen meg is tenném, annyira nem vagyok oda érte. De van a világon zsemle és vajas croissant is, és ha arra gondolok, hogy hátralevő életemet croissant nélkül kéne eltöltenem, akkor elmegy a kedvem az életem további részétől.
Így maradok én egészségtelen káposztaleves-diéták és gátlástalan zabálások között. Majd mindig leadok négy kilót, aztán felszedek ötöt. Who cares? Néha majd kiborulok, ahogy eddig is tettem, mondogatom, hogy ilyen-olyan kövér vagyok; vagy hogy az életem él engem, nem pedig fordítva; hogy nekem nincs morálom, pedig a morál – mint tudjuk – azt jelenti, hogy az ember morális, és ez egy nagyon jó szó.
Mire a cikk végére ért, a lány befalta a tábla csokoládét. Bűntudatos szemmel nézett a párjára, aki azt kérdezte tőle, hogy „te ezt mind megetted?” A lány bólintott, és úgy érezte, talán jobb lett volna, ha belefullad a csokiba evés közben, de túlélte, és most a sírig kell majd cipelnie szörnyű terhét.
Puskás Panni
