A valódi hősiességgel nemigen jár üdvrivalgás és vállbaveregetés. Egy szerető és meleg otthon, ahol az ember kibonthatja a szárnyait, nemigen jár nagy díjakkal. Nem számosítják a közösségi segítségnyújtással töltött munkaórákat. A valóban elgondolkodtató, pontos ajándékokat. Az együtt átsírt délutánokat, a hirtelen életmentő közbeavatkozásokat, a vakmerő húzásokat, amikkel életeket lehet megfordítani. Az időben kimondott nemeket, az ésszel felállított korlátokat. -- Papp Réka Kinga írása

Miközben boldogan csámcsogunk azon, hogy kinek, mikor és hány gyereket kellene szülnie, arról szinte soha nem beszélgetünk, hogy egyáltalán mit jelent a társadalom számára az, ha valaki gyereket vállal. -- Réz Anna írása

 „Ez a férfi, akit valaha romantikus hősnek gondoltam, fénylő, bátor, fehér lovagnak - vagy sötét lovagnak, ahogy ő mondta. Nem hős: ember, akinek komoly, mély érzelmi gondjai vannak, és magával von a sötétbe. Nem vezethetném vissza a fénybe?”[1] (A szürke ötven árnyalata, Ulpius, 2012, 159. o.)

Akárhogy is kételkedik Anastasia Steele, A szürke ötven árnyalata hősnője, a férfi főszereplő Christian Grey igenis romantikus hős, ahogy a könyv és még inkább a film igazi klisés romantikus történet. Sőt, a sztori több ponton is rímel számtalan romantikus történet eredőjére, a Büszkeség és balítéletre. Anastasia, a bölcsészhallgató a XIX. századi angol irodalom nagy rajongója: a filmben első találkozásukkor meg is kérdezi tőle Christian, hogy nem-e Jane Austen a kedvence. Hasonló a férfi úriemberesnek álcázott autisztikus viselkedése és arcpirító gazdagsága Mr. Darcy-éhoz.[2] Hasonló a lány realista, szókimondó személyisége Eliza Benetéhez.[3] És legfőképpen hasonló az a mód, ahogy a lány az ártatlanság és a tiszta szerelem erejével megszelídíti a gonosz férfit. Nem vezethetném vissza a fénybe?

 Attól, hogy nem alakul ki abuzív kapcsolat (mert Ana nem válik áldozattá), a férfi a bántalmazók teljes repertoárját felvonultatja, amire senki, de tényleg senki nem reagál a helyzet súlyához illően. Christian kétségtelenül szánalmas (főleg a kínos színészi játéknak köszönhetően), de egy lúzer és egy bántalmazó mégsem egészen ugyanaz. -- Pándi Julis írása.

Egyáltalán nem akartam megnézni az istenverte szürke ötven kibaszott árnyalatát. Természetesen kíváncsi voltam rá, milyen már, hogy nem tudok hozzászólni a témához, hogy nem tudok a Dologról, Amiről Mindenki Beszél. De hiába minden, már a trailert is untam, ez nem viccesen rossz, hanem érdektelenül.

És aztán jött a Bárány Tibor-féle kritika, ami jobb marketing volt, mint bármi: hogy a rákba lehet ebből az alapanyagból olyan filmet forgatni, amiben nincsenek benne a könyv aggasztó részei? Spoiler: nem lehet, de Báránynak mégis igaza van. 

Írta: Jane Shilling

Nemrég nekiláttam a könyvespolcom régóta esedékes kitakarításának. Több tucat szemeteszsák vándorolt el az Oxfam könyvesboltba (ahol az eleinte boldog és hálás személyzet az ötödik visszatérésemet már rettegéssel fogadta), bennük többek között: két (két!) példánya a Kommunista kiáltványnak, egy csodálatos gyűjtemény Foucault, Sarraute, Perec és Queneau munkáiból (mivel könyvjelzőnek használt képeslapok estek ki belőle, valószínűleg valamikor olvastam őket, de az élmény semmilyen nyomot nem hagyott), és az összes gyereknevelésről szóló könyvem. Akkor jöttem rá, hogy sem Penelope Leach  Picik és kicsikjét, sem Steve Biddulph Hogyan neveljük a fiúkat? és A boldog gyerekek titka című könyveit, sem pedig Kate Figes  Borzalmas tinédzserjeit nem magamnak vettem. Mindegyik valamilyen újságírói munka, könyvismertetés vagy interjú miatt került hozzám, egyik sem személyes okokból.

Fogalmam sincs, miből gondoltam azt, hogy használati utasítás nélkül is fel tudom nevelni a gyerekem, különösen egyedülálló fiús anyaként, anélkül, hogy lett volna mellettem olyan társ vagy báty, akit megkérdezhettem volna a férfilét rejtelmeiről. Azt hiszem, egyszerűen csak elhatároztam (de a sértettség is közrejátszott abban, hogy elkerültem az olyan könyveket, amelyekben a család gyerekből és két szülőből, és mindig anyuból és apuból állt). Kétségtelen, hogy jobb munkát végeztem volna, ha Leach és Biddulph lett volna a mentorom, de a fiam már huszonegy éves, és rég elértünk abba a korba, amelyről nem írnak a szülő-gyerek kapcsolattal foglalkozó önsegítő könyvek (kivéve, ha ide sorolod D. H. Lawrence Szülők és szeretők c. remek kézikönyvét arról, hogy mit ne tegyünk).

Belerázódtam az anya és egyedülálló szülő szerepébe, és úgy éreztem, hogy a gyerekem felnevelése túlontúl egyedi és intim ahhoz, hogy azt holmi szakértői sablonokhoz igazítsam. Rajongtam a babákért és a kisgyerekekért, és úgy gondoltam, az anyai ösztön elegendő lesz. Hű maradtam saját neveltetésemhez. Anyámnak megvolt Spock doktor csecsemő és gyermekgondozása, bár a könyv nem úgy nézett ki, mintha gyakran használták volna (bármily furcsa, én gyerekként lelkesen olvastam, így az is előfordulhat, hogy a fiam akaratlanul is Spock-baba lett).

A film csúcspontján Anastasia „odaadja” magát a férfinak, belemegy a szerződés szerinti legdurvább BDSM-tevékenységbe (bár ez a jelenet is rendkívül szelídre van hangszerelve a filmben) – ez azonban a film dramaturgiája szerint nem más, mint egyfajta charity fuck. Anastasiát a szánalom és a kíváncsiság vezérli: ha megtudja, mi okoz élvezetet az érzelmileg sérült férfinak, talán arra is rájöhet, hogyan segíthet a szerencsétlen lúzeren. Úgy általában véve Mr. Grey pontosan annyira ügyes manipulátor a filmben, mint a pufi kissrác a tinihorrorokban, akit a huszadik percben széttépnek az élőhalottak. Bárány Tibor írása

Mint a kvótát nem-feltétlenül-támogatónak gyakran el kell gondolkoznom, hogy akkor milyen alulról jövő kezdeményezés, folyamat lenne szerencsésebb, és hogy ezek miért indulnak be olyan marhára nehézkesen Magyarországon.

KÓSZÁLÁS 1.

- Az SZDSZ, az MDF és a pre-Öszöd MSZP még tartalmazott komolyabb posztokig eljutó női politikusokat, akik még a rendszerváltás előtti, a KISZ módszerein szocializálódott ellenzéki szerveződések idején tudtak kitűnni. Bár emiatt az övék egy a mainál egalitáriusabb, lázadóbb közegnek tűnhet, sajnos ekkor sem volt magasabb a nők aránya a Parlamentben. Arról nem is beszélve, hogy mára e közeg nagy része, női képviselőivel együtt, politikailag a nulláig kompromittálta magát.

Az új orbánista rendszer oroszmajmoló-finnugorfeudális-konzerváló-paternalista-nyakkendőfetisiszta-erőbőlpocakosodó-falloszkomplexusos jellegéből fakadóan nem támogatja az értelmes, véleménnyel rendelkező nők felemelkedését. Az ellenzéki oldal aktivistái, egy-két kivételt leszámítva, pedig ugyanolyan tehetetlennek tűnnek, mint maga az ún. ellenzéki oldal. Karizmatikus ellenzéki vezéralakra vágyunk – és erőteljes női figurákra. Miért ne lehetne – elméletileg – az ellenzék új arca egy nő? Mikor leszünk elég érett társadalom ahhoz, hogy rá szavazzunk? Hogy egyáltalán engedjük kitűnni....?