A többség sznobnak tart, ha biopiacra jársz; bolondnak, ha nem eszel húst; ha pedig nem fogyasztasz alkoholt, hát akkor nem vagy a társadalom része. Ha valaki – mit ad Isten – megkérdezi, hogy miért is csinálod pontosan, te pedig nekilátsz ismertetni az étrend egészségügyi vonzatát, két perc elteltével garantáltan neked ítéli a hipochonder-oscart. Réz Anna Hétköznapi testképzavaraink című írására S. Zsuzska válaszolt.
Természetes, hogy táplálkozunk, ha nem tennénk, egészen egyszerűen meghalnánk. Hangozzék bár banálisan, de ez a nagy, büdös helyzet. Szóval eszünk. Van mit és van eleget. Nem is nagyon tudjuk elképzelni, hogy milyen az, ha nincs. (Egyelőre úgy tűnik, sokunknak még mindig nem is kell elképzelnie. Hálásak lehetünk érte, azt hiszem.) Tehát eszünk. Ha örülünk, eszünk. Ha szomorkodunk, eszünk. Ha unatkozunk, eszünk. Ha társaságban vagyunk, eszünk. Ha egyedül vagyunk, eszünk. Eszünk az étteremben, az utcán, a metrón. Napirendünk alappillérei az étkezések. S mivel, mint fentebb olvasható a tény, van mit és van eleget, az elégből néha több lesz, aztán „még egy kicsit csak”, meg még „mert finom”, még „mert jól esik”. És így tovább. Közben az aktuális „ilyen az ideális” ikon, épp a fényevés felé konvergál. Vagyis ha olyan akarsz lenni, mint ami éppen divatban van, akkor foszd meg magadat ezen egyszerű örömforrástól, az evéstől.
Na, innentől kezdetét veszi a – sokszor életfogytig tartó – macska-egér játék, a jojóeffektus, a bűntudat és a többi. Mert lemondani dolgokról pokoli nehéz. Főleg ha az ehető. Az ember eltéved az önéheztetések és a túlzabálások sűrű erdejében, s gondolatai végérvényesen az evés körül forognak. Hogy mennyit lehet ebből és mennyit abból. Vagy ha inkább ezt eszem most, délután öt óra húszkor meg majd azt, akkor az végül is ugyanannyi kalória. Ugye? Gyakran megfordul a fejemben, hogy hogyan is billenhetett ki ez az amúgy természetes és alapvető szükséglet, az optimális – már ha létezik ilyen – mederből. Most persze nem kívánok sem tézist tákolni, sem ítélkezni. Távol álljon tőlem a bélyeghasználat bármilyen látszata!
Summa summarum: ez az „evésügy” úgy, ahogy van, para. Magam is szenvedtem/szenvedek tőle. Engem például a mai napig frusztrál, ha az evés játssza a főszerepet valahol. Közeli hozzátartozóim már jól ismerik azt a grimaszt, ami akkor jelenik meg ábrázatomon, ha az asztaltársaság kizárólagos közös témái az ételekre, és azok elkészítésének módjára korlátozódnak. Tapasztalták már, hogy sandán és némiképp lenézően pislantok (szigorúan együttérzésnek álcázva!), ha azért hiúsul meg egy program, mert üti az uzsonna idejét, vagy ha valaki eszét vesztve hisztériázik, mert még nem evett. (Nyilván gyerek esetében másképp tekintek a jelenségre.) Családom sem képez kivételt a szememben: a közös ebédek számomra a beszélgetések miatt érdekesek, nem a fogyasztás miatt. Mindemellett igenis megbecsülöm annak a munkáját, akinek az ételt köszönhetjük. Nyíltan pedig kizárólag akkor lázadok, ha már kilométerekkel elhagyta környezetem kajafókusza a komfortzónámat. Ellentmondások mezeje ez, hiába…
Aztán az történt, hogy szerelmes lettem és férjhez mentem. A férjem pedig egy autoimmun betegségben szenved, ami történetesen nem gyógyítható. Hosszas keresgélés után rátalált egy étrendre, amit egy Svájcba emigrált, orosz származású doktornő fejlesztett ki, s ami kifejezetten segít javítani, szinten tartani a betegek állapotát. A kapcsolatunk első percétől fogva nem volt kérdés számomra, hogy ez csak úgy fog menni, ha együtt csináljuk. Eleinte azt gondoltam, hogy nehéz lesz lemondani dolgokról, de meglepő módon a diéta számomra hamar kényelmessé vált, hiszen rajta keresztül valahogy beláthatóbbá vált a táplálkozás addig határtalan horizontja. Mit mondjak, hát véget ért a „majd eszek valamit, ha ráérek” korszak. Az én mindennapjaimban is meghatározó lett az étkezés.
Ezzel egyidejűleg kezdetét vette egy addig ismeretlen játszma köztünk (a férjem meg én), és a nem diétázók világa között. Ma már persze sokkal reflektáltabban kezeli a társadalom az ún. ételallergiákat, mégis, ha elhagyja a számat a szó: diéta vagy mentes vagy – le se merem írni – bio, akkor végérvényesen ufóként tekintenek rám, tisztelet a kevés kivételnek. A többség sznobnak tart, ha biopiacra jársz, bolondnak, ha nem eszel húst, ha pedig nem fogyasztasz alkoholt, hát akkor nem vagy a társadalom része. Ha valaki - mit ad Isten - megkérdezi, hogy miért is csinálod pontosan, te pedig nekilátsz ismertetni az étrend egészségügyi vonzatát, két perc elteltével garantáltan neked ítéli a hipochonder-oscart. Mert ugye a másik egyértelműen úgy gondolja, hogy ez a túlzott szabályozás már beteges. Egyesek sajnálnak, mert szerintük a te életed rideg és szürke, hiszen nem ehetsz semmit. Mások pedig egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy mit jelent számodra az étrend és rendszeresen tukmálnak olyasmit, amiről számtalanszor elmondtad már, hogy a saját érdekedben nem fogyasztod. Valahányszor cukormentes sütit, csokit, kávét veszek, a portéka mellé alanyi jogon jár nekem a „minek diétázik, amikor így is olyan vékony?”- megjegyzés, amit mára már nem is tartok értelmes reakcióra méltónak, egyszerűen mosolygok, mint egy vérprofi „diznihercegnő”, fizetek, fogyasztok, távozok. Jó, értem én, hogy voltaképpen hízelgő rám nézve, hogy szalonképesnek tart az eladó, ugyanakkor gondolkodás nélkül testképzavarosnak és/vagy önbizalom-hiányosnak ítél a látottak alapján. Se füle, se farka szituáció.
A diéta vagy étrend, sokak szemében totális boszorkányság, ami jócskán köszönhető a köré épített biznisznek is, mely az ideális testkép (micsoda csavar!) elérésének zálogát kínálja, az étkezési szivárvány minden színében. Egyrészt. Másrészt nyilván köszönhető az „egészséges életmód biznisznek” is. A nem mennyiségi, hanem minőségi táplálkozás azonban idő és energiaigényes. Alapos elmélyülést, széleskörű tájékozódást, önfegyelmet és kitartást követel meg művelőjétől. Hát jelentem, az a helyzet, hogy van az az állapot, amikor nem kérdés, hogy betartod a játékszabályokat, mert az életed a tét, amit azért mégsem kockáztatsz olyan könnyedén. Egy tejfölös lángos mínusz, egy mozgó (nem lebénult) láb plusz sokaknak nem olyan rossz deal azért. Hogy miért is írtam le mindezt? Nem tudom. Mármint nem szorosan, csak részlegesen kapcsolódik a testképhez, a testhez annál inkább. Az az igazság, hogy az emberek többsége képtelen tudatosan étkezni, viszont gond nélkül megítéli embertársai azon hányadát, aki diétázik. S bár sokszor nekem is nehezemre esik megérteni mások falásrohamait, vagy az ebéd túlmisztifikálását, igyekszem elfogadni, hogy ez nekik fontos. Miért? Csak. Fontos és kész. Ha tehát ez az ára a boldogságnak, akkor egyáltalán nem kerül sokba elfogadni azt. Jó volna, ha az étrendet, diétát sem kezelné a többség zéró toleranciával. Ha elfogadnák, mint azt, hogy barna a szemem. Vud bí fer ináf. Yo?
S. Zsuzska
Kapcsolódó cikk:
