Miközben boldogan csámcsogunk azon, hogy kinek, mikor és hány gyereket kellene szülnie, arról szinte soha nem beszélgetünk, hogy egyáltalán mit jelent a társadalom számára az, ha valaki gyereket vállal. -- Réz Anna írása

Tegyük fel, hogy ezt az írást csupa olyan ember olvassa, aki elfogadja, hogy a gyerekvállalás mindenkinek a legszemélyesebb döntése, amelybe nem helyes és nem ildomos beleszólni sem felebaráti jóindulattól, sem állami atyáskodástól vezetve. Ez szuper; ám közel sem jelenti azt, hogy ezzel közös beszélgetéseink a témában véget érnének. Attól még, hogy a gyerekvállalás magánügy, közösségi, társadalmi szinten nem úszhatjuk meg, hogy mondjunk valamit arról, mi közünk is van nekünk ahhoz, hogy országunk boldog és kevésbé boldog, tehetős vagy kevésbé tehetős tagjai újabb állampolgárok felnevelésével múlatják az idejüket.

Itt egy tény: a gyerekesek a gyerektelenekhez képest sokkal kevésbé gazdálkodnak rugalmasan az idejükkel (legyen szó munkáról vagy életük más, nem kevésbé fontos területeiről), miközben egy csomó többletkiadással kell huzamos ideig számolniuk (úgyis mint pelenka, gyerekülés, kölesgolyó, plusz gyerekszoba, még egy gyerekszoba stb.). A gyerekvállalás áldozatokkal jár, na. A kérdés az, hogy nekünk mint közösségnek dolgunk-e, és ha igen, milyen mértékben, hogy részt vállaljunk mindezen terhekből.

A válasz azon fog múlni, hogy minek tekintjük magát a gyerekvállalást. Az egyik extrém álláspont az, hogy a gyerekvállalást a világ legdrágább és legidőigényesebb hobbijának tekintjük; afféle úri passziónak, amelyet azok választanak, akiknek ehhez kedvük és lehetőségük van. (Ez ma, Magyarországon természetesen tényszerűen hamis állítás: a szexuális felvilágosítás hiánya és a fogamzásgátlók ára együttesen emberek millióitól zárja el a tudatos családtervezés lehetőségét.)  Ha emellett a kép mellett tesszük le a voksunkat, akkor máris egy rakás pénzt spóroltunk az adófizetőknek, hiszen a gyerekvállalás finanszírozása épp annyira nem lesz közösségi feladat, mint a hétvégi horgászat vagy gobelin-ezés támogatása.

A másik véglet sajnos valamivel ismerősebb: e szerint a gyerekvállalás minden tisztességes magyar asszony legfontosabb dolga és felelőssége (hogy hol jönnek az apák a képbe, inkább ne firtassuk), a magyar fogyik, az adófizető fogyik, ki fogja itt fizetni a nyugdíjakat, nemzetpusztulás, apokalipszis, ámen. (Újabb zárójel: nem kell görcsösen követnünk a belpolitikai eseményeket, hogy rájöjjünk, mit gondol például jelenlegi kormánypártunk a nyugdíjak kitermelésének olyan alternatív módszereiről, mint az öngondoskodás vagy a gazdasági bevándorlás.) Ha viszont a gyereket nevelők ilyen pokolian fontos munkát végeznek mind erkölcsi, mind nemzetgazdasági szempontból, akkor joggal kérhetik, hogy az állam tegyen meg mindent azért, hogy kiegyenlítse a köztük és a gyerektelenek közti különbségeket – mélyen igazságtalan lenne egy olyan társadalmi rendszer, amely súlyos hátrányokat okoz azoknak, akik teljesítik állampolgári kötelességeiket. Nem csoda, ha időről időre felmerül valakiben az ötlet, hogy a gyerektelenek bevételeinek egy részét át kéne csoportosítani a gyerekesekhez – az ötlet szervesen következik abból a vízióból, amelyet a konzervatív és szélsőjobboldali politikai erők közvetítenek.

Ezek a végletek; és jó okunk van azt gondolni, hogy az emberek nagytöbbsége egyiket sem fogadná el. Inkább valamifajta köztes álláspontra hajlanának: hogy tudniillik a gyerekvállalás azért mégiscsak jó dolog, mind egyéni (vö. a Tóth Olga által idézett attitűdvizsgálatokkal, amelyek tanulsága szerint a magyarok túlnyomó többsége egyetért azzal az állítással, hogy gyerek nélkül az embernek üres az élete), mind társadalmi ( mármeginta nyugdíjak) szinten. Ha létezik tipikus álláspont a mai magyar társadalomban, akkor ez az álláspont pártolja a családok támogatását – függetlenül attól, hogy az mennyire igazságos –, de ellenáll, ha a gyerekteleneket akarják büntetni (már amíg ki nem ölik belőlünk liberális reflexeink utolsó morzsáját is).

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a jelenlegi családtámogatási rendszer ezt a köztes álláspontot tükrözi: anyagilag „besegít” a gyereknevelésbe, de közel sem kompenzálja annak összes költségét. Ám ha alaposabban megnézzük, azonnal kiderül: ez a támogatási rendszer egyáltalán nem szolgál semmifajta esélyegyenlőségi célkitűzést (ez amúgy sem tartozik a kormányzat kedvenc kifejezései közé). Máskülönben érthetetlen, hogy látszólagos bőkezűségük ellenére az ilyen-olyan segélyek, adókedvezmények, kedvezményes lakáshitelek stb. miért tökéletesen alkalmatlanok arra, hogy csökkentsék a gyerekesek (és legelsősorban az anyák) munkaerőpiaci és gazdasági hátrányait a gyerektelenekhez képest. Hogy – miközben a megélhetési gyerekvállalással kapcsolatos mítoszok töretlenül tartják magukat (jórészt vegytiszta rasszizmustól vezetve) – hogyan jelentheti a gyerekvállalás továbbra is az egyik legdurvább szegénységi kockázatot ebben az országban.

A válasz nagyon egyszerű: a mai családtámogatási rendszerünk nem a meglévő gyerekek igényeiből és nem is a szüleik esélyegyenlőség iránti (jogos vagy nem jogos) vágyából indul ki: kizárólag azt a célt szolgálja, hogy minél több felső-középosztálybeli nagycsalád jöjjön létre. Erre utal többek között a TGYÁS és a GYED rendszere, amely épp a kiszolgáltatott helyzetben lévő nőket (a nem vagy csak feketén foglalkoztatottakat – ez mellesleg a szülő nők kétharmada) zárja el a bármennyire is elfogadható megélhetéstől a gyereknevelés első éveiben; az adókedvezményeken keresztül megvalósuló családtámogatás „aki nem dolgozik, ne is egyék” jeligére, és a három és többgyerekeseknek járó aránytalan kedvezmények is.

Akárhogy döntsünk is társadalmilag a családtámogatási rendszerünkről, a döntésünkkel kifejezzük, hogy mit gondolunk ezen támogatások céljának és funkciójának. A mai szabályozás egy szűk – tegyük hozzá: sajnálatosan szűk – társadalmi rétegnek tesz egy kedvező ajánlatot, a többiek szempontjait pedig nagyrészt figyelmen kívül hagyja. Egész biztos, hogy ez a mi közös víziónk?

Réz Anna