"A „női irodalom” kifejezés hallatán a legtöbbeknek még mindig a lányregény, a románc, a szingliregény jut eszébe – csupa szupernépszerű műfaj, amelyek mégsem tudnak a felszentelt magasirodalom közelébe férkőzni." Réz Anna összeállítása írói stratégiákról és az írás terápiás hatásáról a nők életében.

Forrás: HVG Nők különszám, 2016 nyár

„Nem volt nálam Bemina mosogatószer, pedig csak azzal lehetett tökéletesen eltüntetni a hányás szagát, így meg kellett elégednem a közönséges szappannal. (…) A fogam már megmostam, és szájvízzel alaposan ki is öblögettem a szám, mégis orromban éreztem a szagot. Annak a szagát. De nem tudtam biztosan, hogy csak az orromban érzem-e, vagy belőlem árad, saját szagommá vált.” Ha Sofi Oksanen nem írja meg Sztálin tehenei című remekművét, ma sem lenne a leghalványabb fogalmam se arról, mit jelent valójában a bulimia – egy tipikusan nőket érintő betegség, amelyről pont olyan keveset tudunk, amilyen sokat beszélünk. A legtöbb sokat olvasó nőnek megvannak a hasonlóan meghatározó olvasmányélményei: női szerzők könyvei (az önsegítő írásoktól a memoárokon át a fifikás magasirodalomig), amelyek megdöbbentő, átütő pontossággal fogalmaznak meg valamit a női létezéssel kapcsolatban.

Szécsi Noémi (fotó: Czimbal Gyula)

Pedig a női írók számára ritkán hozott sikert a szókimondás és a társadalmi éleslátás. Épp ellenkezőleg: már a XIX. századi Magyarországon is szakmailag kevéssé megbecsült „bestseller” szerzőként tekintettek rájuk. Szécsi Noémi író, A budapesti úrinő című nemrég megjelent nőtörténeti esszékötet és a Halcsontos fűző blog szerzője elmondja: bár Jókai korában is akadtak női szerzők (például Beniczkyné Bajza Lenke), akiknek masszív olvasótáboruk és komoly életművük volt, azt mindenki tényként kezelte, hogy a jelentős, nagyívű társadalmi regényeket férfiak írják, hiszen a nőknek fogalmuk sem lehet a politikáról. Ezeknek az írónőknek a nevét értelemszerűen hiába keresnénk a gimnáziumi szöveggyűjteményekben.

Annak az előítéletnek, hogy a „női” írás kevésbé politikus, kevésbé társadalmi, annak idején lehetett némi igazságmagja: tekintve, hogy a nők Európa szerte el voltak zárva a fizetett munkavégzéstől, nem járhattak egyetemre, és köztisztséget sem láthattak el, nem különösebben meglepő, ha arról írtak, amit viszont ismertek: a család, a rokonság, a kisközösség működéséről, az otthon mikrotörténéseiről.

Az már érdekesebb kérdés, hogy miért tekintette az irodalmi élet eleve alacsonyabb rendűnek mindezeket a „nőies” témákat – és az is, hogy miért élnek bennünk olyan élénken ezek a sztereotípiák egy olyan korban is, amikor nők és férfiak között a jog már nem tesz különbséget.

Mert hogy továbbélnek, aligha vitatható: a „női irodalom” kifejezés hallatán a legtöbbeknek még mindig a lányregény, a románc, a szingliregény jut eszébe – csupa szupernépszerű műfaj, amelyek mégsem tudnak a felszentelt magasirodalom közelébe férkőzni. „Nekem már attól felmegy a vérnyomásom, ha meghallom ezt a szót” – mondja kicsit indignáltan Péterfy-Novák Éva, akinek Egyasszony című regénye a 2014-es év egyik kiemelkedő könyvsikere volt. „Mintha a női irodalom eleve kevesebb lenne, vagy könnyített pálya.” De az sem feltétlenül nyerő stratégia, ha valaki nyíltan beleáll azokba a műfajokba, amelyeket a hagyomány és a közgondolkodás a férfiaknak tart fenn. Szécsi Noémi szatirikus történelmi regényével, a Kommunista Monte Cristóval elnyerte a rangos Európa-díjat, de állítja:

„ha egy férfi írta volna, sokkal kevésbé lett volna itthon hűvös a fogadtatása”.

Hasonló tapasztalatokról számol be Kemény Zsófi író-költő is, akit a legtöbben talán slammerként ismernek: „A slam-hatás azonnali, vagyis a megszólalás pillanatában kell a közönség figyelmét megragadni. Ez nőként sokkal nehezebb. Amióta élek, azóta érzékelem, hogy lányként/nőként nem vesznek annyira komolyan, mint adott esetben egy fiút/férfit. És nem is kíváncsiak annyira a véleményemre, mint egy férfiére. Valószínűleg ezért is jelentkezik negyedannyi lány egy-egy slamversenyre, mint fiú.”

Kemény Zsófi (fotó: Németh Bálint)

Mindebből ugyanaz a paradox helyzet rajzolódik ki, amit a nők az élet más területein is megtapasztalhatnak, a karrierválasztástól az öltözködésig: ha követik a „nőiesként” számon tartott mintákat, azzal eleve elzárják magukat az irodalom „élcsapatától” – ha viszont felvállalják a „férfias” zsánereket, jó eséllyel közönnyel, értetlenséggel, ha nem épp ellenségességgel szembesülnek. Ennek ellenére egyre több magyar női szerző lavírozik sikeresen a nemi előítéletek között. „Tompa Andrea, Bódis Kriszta, Tóth Krisztina, Hidas Judit (a sort még lehetne folytatni) mind arról a társadalmi valóságról írnak, ami itt és most körülvesz bennünket, a regényeikben és a publicisztikai munkásságukban egyaránt” – mondja Szécsi. –

„Világszerte egyre nagyobb az igény és a nyitottság arra, hogy megkérdőjelezzük a készen kapott nemi, családi és egyéb szerepeinket, és ez az irodalomban is lecsapódik.”

A helyzetet pedig az is továbbárnyalja, hogy már jó ideje nem csak az írók írnak. Az elmúlt években egyre több blog és közösségi platform tűzte ki missziójául, hogy terepet adjon a nők nehezen elmondható történeteinek. Legyen szó gyerekkori abúzusról (Beszélj róla! projekt), hétköznapi atrocitásokról (Mindennapi Szexizmus) vagy traumatikus szülésélményekről (Másállapotot a szülészetben!), a nők számára egyre több lehetőség nyílik arra, hogy elmondják azt, amit talán a legközelebbi barátaikkal és rokonaikkal sem mernek megosztani, mert félnek a hitetlenkedéstől, a hibáztatásról, az iszonytól. Tabuk dőlnek le, és ahogy gyűlnek a történetek, egyre többen ébrednek rá: amit kivételes, szörnyű anomáliának hittek, az nap mint nap megtörténik másokkal is.

Ezek a szövegek természetesen nem irodalmi igénnyel és szándékkal jönnek létre – az irodalomnak alapvetően eltérő céljai vannak. „Szerintem az irodalom nem tabutémák kibeszélésére való.

De ha írásnak tekintjük az írásos elmélkedést és a Facebook-vitához hozzászólást éppúgy, mint akár egy feminista szemléletű könyv- vagy filmkritikát vagy egy családregényt, akkor bármilyen „női” téma feldolgozásban segíthet az írás, egyénileg és társadalmilag is”

– mondja Kemény. De hogy miben áll ez a haszon, már nehezen kitapintható. Az világos, hogy az írás sokaknak terápia – legyen szó anonim „kibeszélésről” egy online platformon, vagy hobbi-szépírásról. „A kreatív írásba szinte mindenki úgy csöppen bele, hogy valamit ki akar írni magából” – meséli Szécsi a tanításban szerzett tapasztalatait. Ezt Péterfy-Novák Éva is megerősítheti, hiszen az Egyasszony alapjául szolgáló blogot kezdetben terápiás célból indította el, hogy feldolgozza sérülten született kislányának korai halálát. „Írni annyi, mint beszélni róla – a beszéd pedig segít. Kicsit azt érzem, hogy azzal, hogy megírtam a könyvet, nemcsak a magam, de a volt férjem számára is elvégeztem a gyászmunkát.”

Péterfy-Novák Éva (fotó: Marjai Judit)

A megosztás élménye pedig másoknak is segíthet. „Ha megérted, hogy másokkal is megtörténik, csökken a bűntudat” – mondja Péterfy-Novák, utalva ezzel két olyan érzékeny témára is, amelyet a regénye érint: a szülészeti erőszakra és a családon belüli bántalmazásra.

„Nagyon nehéz nem magadat hibáztatni, amíg nem érted meg azt, hogy ezek a történetek mennyire gyakoriak és rendszerszerűek”.

A nők tehát írnak: magas irodalmat és Facebook-posztot, higgadtan ironikusat és dühödten érvelőt. Más célkitűzésekkel és eszközökkel, de hozzáteszik a magukét ahhoz, hogy a korábban kimondhatatlan megnevezhetővé, leírhatóvá, megoszthatóvá váljék. Hogy többet tudjunk arról, milyen volt nőnek lenni hajdanán és hogy mit jelent ma, Magyarországon. Hogy a „női irodalom” többé ne legyen lesajnált és apolitikus – hogy maga legyen a politika.

Réz Anna