Köztes eset vagyok azon a spektrumon, amely a testével elégedett nők törpe kisebbségétől a súlyos, életet veszélyeztető evészavarokig vezet. A testemmel való elégedetlenség olyan apróságokban ölt testet, amelyeket alapos önreflexió nélkül valószínűleg észre sem vennék. – Réz Anna írása

Mióta az eszemet tudom, anyám egyik fogyókúrától a másikig szaladt – bármikor meg tudnám írni a ’90-es évek és az ezredforduló történetét mint a káposztaleves-kúrától az Atkins diétán és a paleoliton át az Óvári csirkemell-ízű ivóporig vezető utat. (Franzen biztosan értékelné a gesztust.) Nem próbált fel ruhát úgy, hogy meg ne kérdezte volna: „Nem vagyok benne kövér?” (nem); a strandon random nőkre bökött rá, hogy megtudja, „van-e olyan kövér, mint ők” (nem). Szinte kizárólag feketében járt – állítása szerint azért, mert 16 éves korában túl sok egzisztencialistát olvasott, és úgy maradt. Ami engem illet, nem tudok visszaemlékezni olyan pillanatra, amikor elégedett lettem volna a testemmel. Már óvodásként pontosan tudtam, az a jó, ha az ember vékony – és hogy én nem vagyok az. 14 évesen sírva tértem haza egyik első önálló shoppingolásomból, miután a Mango próbafülkéjében kihallgattam egy 44 és egy 48 kilós lány sopánkodását arról, mennyit híztak. Enyhe testképzavaromhoz aztán a terhesség alatt híztam hozzá: 90 kilósan úgy éreztem, már egész biztosan nem vezet vissza út a boldogsághoz. Nem jutott eszembe, hogy 53 kilósan is pontosan ugyanezt éreztem.

Amit leírok, nyilvánvalóan nem patologikus eset: nem számolom a kalóriákat; nem edzem magam hülyére (khm, lényegében nem mozgok); ritkán és sikertelenül fogyókúrázom; kedvetlenül, de felállok a mérlegre (bár meggyőződésem, hogy elromlott). Köztes eset vagyok azon a spektrumon, amely a testével elégedett nők törpe kisebbségétől a súlyos, életet veszélyeztető evészavarokig vezet. A testemmel való elégedetlenség olyan apróságokban ölt testet, amelyeket alapos önreflexió nélkül valószínűleg észre sem vennék. Íme egy rövid lista:

•          minden létező üvegfelületet tükörként használok;
•          gyakran és intenzíven húzogatom a blúzok, pulcsik és ruhák alsó szegélyét (ezzel alaposan megrövidítve élettartamukat);
•          ha fotó készül rólam, kizárólag az érdekel, mekkorának tűnök rajta;
•          nem azt a ruhát veszem meg, amelyik a legközelebb áll a stílusomhoz, hanem azt, amelyik a leginkább „slankít”;
•          fel sem próbálok élénk vagy világos színű ruhákat, mert azt gondolom, erősítenek;
•          meggyőződésem, hogy a „suli leghelyesebb sráca” típusú férfiaknál semmi esélyem, mert nem vagyok számukra „szalonképes”;
•          diszkomfort-érzésem van a táncos szórakozóhelyeken.

Ha azt mondod, ez luxusprobléma, bizonyos értelemben igazad van. Tudomásom szerint soha senki nem diszkriminált intézményekben vagy munkahelyen a súlyom miatt; kevés időt töltöttem (szándékaim ellenére) egyedülállóként; és még a konfekcióméretbe is úgy-ahogy beleférek. Mindazonáltal mindezen tünetek – amelyekkel korántsem vagyok egyedül – együttesen már nagyon komoly szabadságkorlátozó hatással vannak az életemre. A pénzt, amit arra költök el, hogy filléres cuccok helyett rafinált, „jobban takaró” ruhákat vegyek, elkölthetném mozijegyre, puhább wc-papírra vagy egy nagy bödön Ben & Jerry’s-re. Ha mindazt az érzelmi energiát, amelyet most a testem miatti feszengés és frusztráció emészt fel, visszaforgatnám a párkapcsolatomba, valószínűleg mindannyian elégedettebbek lennénk. Ha nem bénítana meg a tudat, hogy nem akkora vagyok, amekkorának „lennem kellene”, flottabbul és magabiztosabban tudnék fellépni azokban a téthelyzetekben, amelyektől a pályám jövője függ. A testemmel való elégedetlenségem – bár tolerálhatónak és hétköznapinak tűnik – csökkenti a mozgási szabadságomat, és pénzben és szubjektív jól-létben egyaránt kifejezhető károkat okoz. Neked nem?