Szerző: Nagy Gréta

Gyerekkoromban sok mindentől szorongtam, de egy dolgot sosem voltam hajlandó elfogadni: ha hülyének néztek. Mindig is okosnak tartottam magam, talán kicsit túl is paráztam ezt a dolgot, és nagyon aggódtam, hogy mi lesz, ha valaki rájön, hogy nem tudok mindent. Azért nagyjából sikerült kiépítenem az „intelligens” imidzsemet. Abban külön örömömet leltem, és egyenesen bóknak vettem, amikor erről az „intelligens” imidzsről úgy kaptam visszajelzést, hogy mennyire nem vagyok olyan, mint a többi lány, én valójában egy fiú vagyok, mert velem lehet normálisan beszélgetni. Így felnőtt fejjel látom, valószínűleg már akkor úgy gondoltam, hogy a fiúk magasabb szinten állnak, mint a lányok, az a státus quo, az a normális, mindenkinek úgy kéne viselkednie, ahogy a fiúk elvárják, a végső cél a tőlük kapott elismerés (romantikus és egyéb szempontokból).

Ugye már egyből látszik mennyire ellentmondásos és konfliktusos ez az álláspont egy fiatal lány fejében? Mert természetesen azzal együtt, hogy a fiúk voltak az etalon, jött a lányokkal szembeni ellenszenv: a lányok állandóan kibeszélik egymást, amúgy sem olyan intelligensek, én nem tudok velük miről beszélgetni, így szépen lassan nagyjából az egyetemi éveim kezdetére gyakorlatilag lekopott mellőlem az összes barátnőm. Persze nem direkt… Gyerekkoromban nem voltam annyira ön-reflektív, mint most, akkor még nem láttam át, hogy valójában egyáltalán nem a lányokat utáltam, hanem azt a sztereotípiát, amit a lányoktól elvártak, és mások esetleg könnyebben idomultak hozzá, én pedig aktívan elutasítottam.

Féltékeny voltam a lányokra, mert bár nem akartam tipikus lány lenni, mindig irigyeltem azokat, akik bepasiztak, akik magabiztosak voltak, és akik kísérleteztek és kényelmesen érezték magukat a tradícionálisan nőiesebb szerepekben. És persze mindezek tetejében utáltam magamat, mert sose tudtam mit kéne csinálnom, sosem tudtam 100%-ig megfelelni semmilyen elvárásnak – sem külsőnek, sem belsőnek -, úgy éreztem mindig azt a látszatot kell keltenem, hogy magabiztos vagyok, valójában persze teljesen bizonytalan voltam.

Csak hosszú évek távlatából tudom 100% bizonyossággal kijelenteni, hogy mennyire káros egy ilyen folyamat: amikor elkönyvelek valami bődületes általánosítást magamról vagy egy csoportról (pl. hogy a nők nem annyira okosak), és mindent ebbe a keretbe helyezek. De honnan jöttek ezek az általánosítások? Mindenhonnan: ismerőstől, családtól, férfiaktól, nőktől, fiúktól, lányoktól, tv-ből, reklámból: „Olyan szép kislány lennél, ha elvennéd a szemedből a hajadat és megmutatnád a szép arcodat!”, amikor szerelmi bánatom volt: „Lehet, hogy most xy szerezte meg a pasit, de te sokkal jobb vagy nála”, „A férfiak szeretik férfinak érezni magukat egy kapcsolatban, mindig úgy kell éreznie, hogy övé az irányítás, még ha valójában a tiéd is”, és a kedvencem: „Te annyira [pozitív tulajdonság] vagy… ahhoz képest, hogy lány vagy!”. Szerintem ezeket nem csak én hallottam napi rendszerességgel, és elég kemény munka volt felnőtt fejjel magam mögött hagyni őket.

Miért is voltak károsak ezek a mondatok, melyeket egy idő után internalizáltam, és magamnak mondogattam? Mert azt sugallják, hogy a nők vetélytársai egymásnak. Azt sugallják, hogy a nőnek manipulatív eszközökre van szüksége ahhoz, hogy érvényesüljön. Azt sugallják, hogy a nőt ahhoz képest ítélik meg, hogy nő. Azt, hogy a nő alapból hátrányból indul, mert bizonyítania kell, hogy ér annyit, mint egy férfi, míg egy férfiról ez alapból feltételezve van. És akkor még csodálkozunk, hogy a nők „marják egymást a munkahelyen? Meg cicaharc? Meg mindig kibeszélik egymást?

Szeretném azt írni, hogy könnyű volt ebből kilépni, és máshogy látni a dolgokat, de sajnos ez nem lenne igaz. Tisztán emlékszem az első alkalomra, amikor a feminizmusról akadémiai kontextusban hallottam. Az egyetemen szinte véletlenül tévedtem be egy haladó szociálpszichológia órára, ahol a téma a válás volt. Valódi véleményem nem volt a dologról, de annyira feldühített, hogy a tanár részletezte a válás pozitív hatásait (egy rossz kapcsolatból való kilépés lehetősége, döntési lehetőség, a gyereknek is jobb, ha nem egy mérgező környezetben nő fel), hogy magamon is meglepődtem. Szégyellem bevallani, de ez 100%-ig igaz: azt gondoltam, hogy a tanár tuti leszbikus, és csak azért mond ilyeneket, mert egyetlen férfi sem nyúlna hozzá… Bizony, pontosan olyan véleményem volt, amely vélemények hallatán ma már a falat kaparom, és minden erőmmel meg akarom magyarázni az illetőnek, hogy miért nincs igaza.

És hát a történet végét tudjuk, SURPRISE: egy idő után gyökeresen megváltozott a véleményem, megszerettem a feminizmust. Nem volt más választásom, törvényszerű volt, hiszen elkezdtem látni benne a saját történetemet. Elkezdtem érteni, hogy miért éreztem magam olyan iszonyat furán tinédzser koromban (persze a hormonokon kívül). Elkezdtem kérdéseket feltenni: attól, hogy intelligens vagyok, miért nem lehetek nőies? Miért kell elkülöníteni a lányos dolgokat a fiús dolgoktól? Miért kell egyáltalán állandóan megemlíteni a nemet? Kit érdekel, hogy ki milyen nemű, ha úgyis vannak ilyen és olyan tulajdonságai? Elkezdtem érteni azt is, hogy a sztereotípiák mennyire károsak, és mennyire korlátoznak minket azáltal, hogy elhisszük őket, és simán lekorlátozzuk magunkat. Elkezdtem gondolkozni azon, hogy mi lett volna, ha ezek nélkül a külső elvárások nélkül növök fel, vajon tudatosabb, magabiztosabb lennék? Máshogy alakult volna az életem?

És bár a 20-as éveim elejére a feminizmust teljes mellszélességgel támogattam, a lány barátokkal csak nem jutottam dűlőre. Feszélyezve éreztem magam lányok társaságában, nem találtam velük a közös hangot, kerültem a társaságukat. Ez addig nem változott meg, amíg meg nem értettem a feminizmus másik lényegét. Azt, hogy a feminizmus nem csak az egyenlőséget hirdeti, hanem egyben egy elnyomás elleni harc, amelyben a nők az enyomottak. Innentől kezdve a nőnek a nőtársával közös a célja: az emancipáció, a felszabadulás. Csak egy nő tudja igazán megérteni milyen az, amikor leribancoznak, mert miniszoknyában vagy. Egy másik nő megértően bólogat, amikor tépelődsz és magadat akarod meghazudtolni, mert megfelelési vágyból feküdnél le valakivel, de már a történtek előtt kétségeid vannak afelől, hogy akkor vajon tisztelni fog-e. A nőtársad az, aki nem fog elítélni azért, mert nem szőrtelenítettél, mert tudja: the struggle is real!

Igen tudom, mit gondol mindenki… a cicaharc. A valóságban még mindig él és virul a jelenség. De a saját példámból kiindulva mondhatom: a cicaharcot a társadalom teremti azzal, hogy elnyomja a nőket. Abban a pillanatban, amikor megértettem, hogy valójában milyen nehézségekkel küzdenek a nők univerzálisan, jobban megértettem, melyek azok a viselkedések, amik valódi személyiségjegyek, és melyek azok, amelyeket a társadalom nevel belénk. Ahogy felfüggesztjük a kettős mércét, ami alapján a férfiak és nők szexuális szokásait ítéljük meg (egy kulcs, ami minden zárat nyit, az értékes, de egy zár, amit minden kulcs nyit, értéktelen – kedvenc analógiám), biztosítok mindenkit, hogy a nők sem fogják ribancozni egymást!

Ahogy lazítunk azon elvárásainkon, hogy egy nőnek milyen életpályát kell bejárnia (pl. anyaság vs karrier), meg fogjuk látni, hogy a nők is tudatosabban és magabiztosabban fognak dönteni ebben a kérdésben, és arra sem lesz ok, hogy mások döntését fikázzuk, mert nem lesz ott bennünk a keserűség. Ha a társadalom nem egyetlen normatív testképet fog szajkózni (ami a nők 95%-a számára elérhetetlen), akkor talán a nők is el tudnak majd menni egymás mellett az utcán úgy, hogy ne hasonlítgassák a saját és nőtársaik testét ehhez az ideálhoz.

Ez persze nem öt perc lesz, nekem sem annyi volt, de tényleg érdemes efelé mennünk, mert a nők közötti barátság az egy olyan különleges kötelék, amit egyik nőnek sem kellene kihagynia az életéből. Annyi erőt tudnánk meríteni egymásból, inspirálhatnánk egymást, segíthetnénk egymásnak, mindezt úgy, hogy egy fikarcnyi ítélkezés nincs bennünk. Azt biztosan tudom, hogy nem egyedül a nők feladata, hogy megoldják ezt a problémát. De mégsem akarok ölbe tett kézzel ülni, és várni, hogy megváltozzon a világ. Talán mi nők is megpróbálhatjuk megváltoztatni a világot, egyéni szinten, apró lépésekben: hallgassuk meg egymást, legyünk nyitottak egymás nehézségei iránt, segítsük egymást, örüljünk egymás sikereinek, és ami a legnehezebb: legyünk kicsit elnézőbbek magunkkal szemben!

Ha legközelebb látok egy anyukát a bömbölő gyerekével, ne rögtön az jusson eszembe, hogy mit cseszett el a nevelésében, hanem gondolkozzak el azon, hogy ő, mint édesanya, milyen kihívásokkal áll szemben. Ha egy olyan nővel találkozok, aki nem felel meg a társadalom testsúlyideáljának, ne azt feltételezzem róla, hogy elhanyagolja magát, egyáltalán ne feltételezzek semmit! De ha ez nagyon nem megy, rögtön eszembe juthat a számos reggel és este, amikor egyszerűen nem volt kedvem edzeni, mert közbejött az élet. Ha egy nőismerős kicsit többet iszik a kelleténél, ne írjam le a viselkedését undorítónak, hanem egész nyugodtan visszaidézhetem azt a számos alkalmat, amikor esetleg én sem viselkedtem úgy, ahogy azt a társadalom elvárná.

És bónusz: a pozitív gondolatok visszahatnak ránk. Egyszer csak azt fogjuk észrevenni, hogy ahelyett, hogy megítélnénk az anyukát, egyszerűen csak rámosolygunk, hogy nem fogjuk magunkat órákig ostorozni azért, mert edzés helyett fánkot ettünk, és hogy amennyi támogatást más nőknek adunk, azt vissza is fogjuk kapni, és ez rohadtul jó érzés, mert azt jelenti: soha sem küzdünk egyedül.