Dilemmában vagyok. Olyan fajta dilemmában, amely során alapvető értékeket kérdőjelezek meg. Őszintén megmondom, a legtöbb kérdésre, amit itt felvetek, nincs egyértelmű válaszom. Ez nem baj, ezért vagyunk itt, hogy ezen vitatkozzunk. Ha ezt nem tudjuk megvitatni, akkor bajban vagyunk.

Szerző: Nagy Gréta

Láttátok a Whiplash című filmet? A film egy tehetséges jazzdobos, Andrew, és a bántalmazó zenetanára kapcsolatát mutatja be. Andrew a film elejétől nagyon motivált, a legjobb akar lenni, a tanárának pedig sajátságos módszere van arra, hogy egy kivételes, egyedülálló tehetséget neveljen, és ez kitűnő recept egy bántalmazó tanár-diák kapcsolathoz. A film sztoriját nem akarom lelőni, nézzétek meg, mert nagyon jó. És abban is nagyon jó, hogy arra késztessen, hogy kérdéseket fogalmazzak meg: Hol van a határ a motiválás és a bántalmazás között? Csak azért mert valaki szakmai sikereket ér el, joga van kétes módszereket használni? Egyáltalán mi az, hogy szakmai siker? Lehet kiemelkedő teljesítményt nyújtani a művészetekben vagy sportban anélkül, hogy teljesen feladjuk önmagunkat? Mi a fontosabb, a kiemelkedő siker, vagy egy ember mentális egészsége?

A Kiss László ügy kapcsán ezek a kérdések újra felszínre jöttek bennem. Viszont a cikk kedvéért mégis azt szeretném, hogy tekintsünk el a Kiss László ügy konkrétumaitól. Nem szeretnék arról beszélni, hogy Kiss László eleget bűnhődött-e már, sem arról, hogy a büntetése elég volt-e, és arról sem, hogy a Magyar Úszószövetség milyen hibákat követett el a kommunikációban.

Zoomoljunk ki egy kicsit, és próbáljunk meg úgy az egész ügyre nézni, mint egy potenciális nagyobb probléma tünetére. Ez a potenciális probléma pedig a teljesítménysport.

Pontosabban azok a művészi- vagy sporttevékenységek, amelyek egy ember megélhetését biztosítják, és ehhez az embernek az idejének majdnem 100%-át erre kell fordítania.

Csak futólag ismerem a teljesítménysportot. Fiatalabb koromban versenytáncoltam. Ez nem volt olimpiai sport, de kemény volt. 6 éves koromban kezdtem, és kb. 10 éves koromtól komolyan is gondoltam. Sokat edzettem szombaton és vasárnap reggel, pénteki buli szóba se jöhet. Ha cigiztél, akkor kidobtak az egyesületből. Suli után edzés, aztán este 10-re haza, és tanulás. Nehéz volt, de én mérlegeltem, és 16 éves koromban otthagytam.

Mert nem érte meg. Tudtam, hogy ahhoz, hogy komoly eredményeket érjek el, legalább heti hétszer kellene edzenem. Kiemelkedő tehetség nem voltam, ezért inkább azt választottam, hogy megélem a fiatalkoromat, bulizok, hibákat követek el, lazulok. És egy pillanatig sem bántam meg. De ez nem mindenkivel van így. Vegyünk például egy ígéretes, tehetséges balett-táncost. Mi kell ahhoz, hogy valaki prima balerina legyen? Először is adottság: hajlékonyság, pehelysúly, alacsony termet. Aztán kell végtelen idő, amit gyakorlással töltesz, majd a végtelenen túli időben foglalkozhatsz az iskolával, hobbiddal, pihenéssel. Kell még továbbá mérhetetlen fegyelem: korán kelés, fáradtság, vízhólyagok, bütykök, evés (vagy inkább a hiánya), neked mégis úgy kell tenned mintha minden rendben lenne. Ekkor lehetsz a legjobb. Jogosan merül fel tehát a kérdés, hogy ha nincs a balerina mellett egy erélyes, kemény edző, aki mindezeket kihozza belőle, honnan a fenéből legyen erre motivációja? És mivel csak akkor válhatsz sikeressé az adott tevékenységben, ha 5 éves korod óta komolyan űzöd, hogyan legyen erre motivációja egy gyereknek?

Mi az a dolog, ami mondjuk egy tornász világbajnokot nem csak jóvá, hanem a legjobbá teszi? Mikor kapja meg az elismerést a kemény munkájáért a választott sportjától és a társadalomtól? Ha feladja a gyerekkorát, a mentális egészségét, a sporton kívüli testi és érzelmi igényeit? Ha ember feletti stresszt tűr el? Ha megnyomorítja magát, mert az általa választott sportban már egyszerűen csak akkor lehet újat mutatni? Enélkül nem tudnánk megoldani?

Én nem vagyok hivatásos sportoló, így lehet, hogy a sportolók most ordítoznak a monitorral, hogy a válasz egyértelműen nem, mert ez része a sportnak és minden perce megéri. Én ezt is értem.

De én mégis azt szeretném, hogy nézzük a dolgot laikus szemével, és tegyük a dolgot egy mérlegre. Tökéletes Hattyúk Tava vagy egy balett-táncos, akinek nincs evési zavara, vannak ízületei és nem szorong? Tényleg annyira fontos az a rohadt Hattyúk Tava? Miért csak azt gondoljuk kiemelkedőnek, amihez ekkora áldozatokat kell hozni? Nem lehet, hogy csak azért fontos, mert már belecsúsztunk ebbe a „mindig jobbnak kell lenni” spirálba, és nem vesszük észre, hogy ezek a teljesítmények valóban mivel járnak?

Én szeretném azt gondolni, hogy ezt máshogy is lehet művelni, mert a mostani dinamika tényleg a tökéletes receptje annak, hogy egy sportoló vagy művész kiszolgáltatottá váljon, és onnan már csak egy lépés a fizikai, érzelmi vagy szexuális abúzús. Nem vagyok hajlandó elhinni (és egyre több kutatás erősít meg ebben) hogy csak ez tud teljesítményre motiválni valakit!

És még annyi sok dologról nem is beszéltünk! Például azokról a szülőkről, akik saját magukat a gyerek sportteljesítményén keresztül élik ki. Azokról a szakmabeliekről, akik nagyon jól tudják, mi folyik ott, de normalizálják, és az egésznek a velejárójának tekintik. És arról, hogy a közvélemény is legyint ezekre a dolgokra… mostanáig. A Kiss László ügy kapcsán látszik, hogy a társadalomnak kezd már hányingere lenni ettől az egésztől. Még így is van olyan, aki az áldozatot hibáztatja, de ilyen sajnos mindig lesz. Azonban kezd kialakulni egy olyan szemlélet, ami a dolgok ilyen fajta működését nem veszi alapnak, ami megkérdőjelezi, hogy mit miért csinálnak a sportolók, és ami inkább nem kér a magyar aranyérmekből, ha ez az ára. De ha bármit meg akarunk változtatni, ahhoz vitatkoznunk, beszélgetnünk és érvelnünk kell! Remélem, ennek a része lehetek, és tanúja lehetek olyan magyar sikereknek, amelyeket nem keserít meg a bántalmazás!