OLVASÓNKTÓL:

Szépségterror van: a szép, vonzó és fiatal nőké a világ. Na de a hétköznapok világában valóban jobb annak, aki Cosmopolitan-címlaplányokat megszégyenítő vonzerővel lép ki az utcára?

Biztos sok felnőtt nő emlékszik rá, hogy óvtak bennünket édesanyáink: csak nehogy túl kurvásan öltözzünk fel, nehogy túl kihívóak legyünk. Sokaknak van olyan élménye is, hogy a barátnők rosszindulatúan összesúgnak a feltűnő szépségű, trendin öltözködő évfolyamtárs mögött, akiért a fél gimi megőrült (de ez a gimi 10 évvel később akár munkahely is lehet). Az átlagosnál szebb, feltűnően divatosan öltözködő nők gyanúsak, biztos rosszban sántikálnak, mindenkit meg akarnak szerezni. Irigykedünk is rájuk, de leginkább elítéljük őket mi, a hétköznapi nők, akik a tűsarkút lagziba vesszük csak fel, és kirúzsozni magunkat legfeljebb külföldön merjük. Félünk, és erre sajnos megvan az okunk.

A tradicionális, konzervatív keretek között nem sok lehetősége van egy nőnek, ha „nőies” akar lenni.  Ha megkérdezik tőle, mikor érzi magát nőiesnek, legtöbbször a megjelenésével kapcsolatban válaszol: ha csinosan felöltözik, megmossa a haját, magassarkút, szoknyát húz, tehát ha szexinek, sugárzónak, ápoltnak érzi magát. Mint azt már bizonyára többen megtapasztaltuk, a nőiesség külső sztereotípiáinak kevés köze van a természetességhez: a nővé varázsoló automatába bemegy a natúr emberlény, és a szőrtelenítés-haj-smink-köröm-ruha munkafázisokon végigevickélve kijön belőle a nagybetűs Nő, frissen, élére vasalva, illatozva, kimázolva, a sminkréteg mögött tökéletlen önmagával. Bizonyára sokan éreztük már magunkat úgy egy kiadósabb szépítkezés után, mint egy dekoráció, aki arra való, hogy gyönyörködtessen; egy-egy természetesebb mozdulatot követően aztán a ránctalan ruha, az alapozó egyenletessége megtörik, és úgy érezzük magunkat, mint a padlóra pottyant karácsonyfadísz. Bármilyen embertelen, a gyönyörködtetés elvárás is felénk; mégis, milyen nő az, aki bő pólót, laza farmert hord lapos cipővel, netán a haja is rövid, és tojik arra, hogy alkatát, seggét, mellét, szexualitását hangsúlyozza? Az ilyen nem is nő, hanem egy ANTINŐ, mondják az okosok.

Igyekszünk tehát, hogy megfeleljünk, persze csak a megszabott határokon belül. Mert mi történik, ha valaki a legújabb trendeket követve címlaplánynak öltözik, kicsípi magát, testhez álló, dögös szerkót húz, vagy tűsarkút, vagy épp csak feltesz magára egy kis rúzst? A csinos Nő kilép a közterületre, és onnantól kezdve vadidegenek reakcióit kell befogadnia, kezelnie és elhárítania az elismerő pillantásoktól, pofátlan vagy ép elítélő bámulásoktól kezdve a füttyögetésen és beszólogatáson át a nyilvános taperolásig és egyéb verbális/ fizikai erőszakos megnyilvánulásokig. Pedig ő nem az utca emberének akar tetszeni, hanem a pasijának és a barátainak, randira megy, munkába, színházba vagy sörözni. Nőként, szexuális mivoltunkban létezni, az erre indokolatlanul reagáló külvilágot elviselni baromi fárasztó a nap 24 órájában, az utcán, a buszon, a metrólépcsőn, a munkahelyen. Nagyon könnyű átlépni a személyes határokat, és ha valaki tovább merészkedik, alapvetően azért teszi, mert feljogosítva érzi magát rá, a határokat nem tiszteli.

Az öltözködés, kinézet kétségkívül kommunikáció: elkerülhetetlen, hogy üzenjünk vele kifelé, és ez kultúrafüggetlen tény Észak-Amerikában és Iránban egyaránt. A legtöbben azt szeretnénk üzenni, hogy adunk magunkra, van ízlésünk, egyéniségünk, vagányak vagy épp komolyak vagyunk. Semmiképp sem provokálni vagy felcsípni szeretnénk az utcán járó-kelő nagyérdeműt. A külvilág erre adott visszajelzése társadalmanként változik, az idilli „mindenki azt visel, amiben jól érzi magát”-féle, privátszférát tiszteletben tartó felfogásoktól a „kilóg a térde, tehát kurva”-féle konzervatív meggyőződésekig meglehetősen színes a skála. És a nemi erőszakról, a „kihívóan öltözködő” áldozatok hibáztatásáról még nem is beszéltünk.

Magyarországon nem jó tűsarkúban eltipegni az építkezés mellett. Ráadásul a „szűz és a kurva” rendszerre jellemző, ellentmondásos helyzet kettős elvárások elé állítja a nőket: elvárja a dekoratív külsőt, ugyanakkor szankcionálja is az átlagosnál vonzóbb, vagy épp az egyszerűen csak attraktív megjelenést. Nincs tehát jó döntés; legokosabb se nem túl szépnek, se nem túl slamposnak, hanem szürke kisegérnek lenni, és kerülni a bajt. Ahogy a nők életében oly sokszor, ebben a kérdésben sincsen megoldás – sehogy se jó. Olyan a testünk, mint egy kiállítási tárgy, amit a műkedvelő kritikus mustrál: fontos, hogy gyönyörködtessen, de el kell tudnia viselnie a befogadó tetszését vagy épp nem tetszését.

El tudjuk-e képzelni, hogy egy maszkulin megjelenésű, izompólóban feszítő, tökéletesre nyírt arcszőrzetű férfi után fütyülni kezdenek az utcán ácsorgó nők? Mint például ebben a videóban:

Kíváncsian várjuk a kommenteket: szerintetek hol a határ az ápoltság, az esztétikum és a direkt szexuális, nőies üzenet között?

(Jász Annamária)