Vannak olyan előadók, akiknek az utolsó apró részletig megkreált imidzsük mögött csak ritkán bukkan föl valami a személyiségükből, ha egyáltalán. Akiknek lehet igéző hangjuk és fülbemászó dalaik, de mégsem igazán érdekesek: a közönségnek olyan érzése támad, hogy szinte bárki, aki tud énekelni, állhatna a helyükön. Széll Dóra koncertbeszámolója.

És vannak olyan előadók, akik akár egy szempillantás alatt ledöntenek a lábadról, és nem feltétlenül (csak) a zenéjükkel, hanem karizmatikusságukkal. Akiknek van stílusuk, véleményük, egyéniségük. Akikkel szívesen beszélgetnél egy fröccs mellett.

Sinéad O'Connor ilyen.

Az énekesnőhöz, aki nyolc éve nem koncertezett hazánkban, korábban semmi közöm nem volt. Ismertem a nevét és a leghíresebb dalait, mint a Nothing Compares 2 U-t, amit utánunk nem énekel el többé, de szinte teljesen elkerültük egymást a popkulturális fejlődésem során. Így mentem el egy hirtelen meghívásra a Müpába a koncertjére, amiről aznap délelőtt még azt sem tudtam, hogy lesz, így prekoncepciók nélkül érkeztem. És lenyűgözve távoztam.

Sinéadban furcsán keveredik a hétköznapiság és a különlegesség. Külsejében tudatosan különbözik a többi sztártól: nem csak hajával, hanem teljes megjelenésével tiltakozik a nőideál ellen. Rég elfeledett fazonú farmernadrágban és akár kínai boltokban is beszerezhető blúzban áll ki a színpadra, mezítláb és napszemüvegben, mint aki bármikor szembejöhetne velünk az utcán, és észre sem vennénk. Mégis uralja az egész színpadot és betölti a teret: a koncert elejétől fogva folyamatosan próbálja irányítani a technikusokat, láthatóan elégedetlen a hangzással, mégis ezzel párhuzamosan 110% százalékosan figyel az előadásra, kommunikál a zenésztársaival, és maximális teljesítményt nyújt.

Hű a tavaly megjelent albuma címéhez: I'm Not Bossy, I'm The Boss. A közönségben meghatódunk, ahol meg kell, dühösek leszünk, mikor az van soron, szerelembe esünk, ha arról van szó, és ha nem lenne ülőkoncert, akkor ugrálnánk, mikor ő ugrálni kezd. Ösztönösen úgy reagálunk, ahogy ő szeretné. Az azonosulásban segít, hogy pont úgy táncol, ahogy bármelyikünk, ha otthon berakja a kedvenc számát, mikor senki nem látja. Nincsenek holtpontok: mindig, mielőtt unalmassá válhatna, történik egy zenei váltás, és nem szakad meg a lendület.

Olyan gyorsan repül el a koncert, hogy kicsit össze is zavarodom, mikor vége. Még többre vágyom: jobban meg szeretném ismerni ezt az embert, úgy, ahogy csak élőben lehet, a hírekből nem. Ritkán találkozom olyan előadóval, aki nem szab gátat önmagának, hanem büszkén odarakja magát elénk: ez vagyok én, és nem érdekel, tetszik-e.

Borzasztóan ciki és sajnálatos, hogy akiknek, ha nem is egy fröccs mellett, de lett volna alkalmuk beszélgetni vele, nem éltek a lehetőséggel. Remélem, azért nem kell újabb nyolc évet várnunk rá. Én biztosan ott leszek legközelebb is.