Lévai Anikó a magyar közélet legbefolyásosabb nője. Lévai Anikó. A legbefolyásosabb. Még mindig ízlelgetem a Forbes friss listájának eredményeit, és azon töprengek, lehet-e ennél cinikusabb tükröt állítani elénk, magyar állampolgárok elé. Réz Anna írása.

Mielőtt még azzal vádolnátok, hogy nem teng túl bennem a női szolidaritás: most nem a „first lady” műfaján szeretnék pampogni, mit több, belátom: ez a pozíció fantasztikus lehetőség arra, hogy az ember formálja mások gondolkodását; hogy ügyeket karoljon fel, és hangosítson ki. Más kérdés, hogy van egy aprócska különbség e között és e között. Lévai Anikó még a státusából következő jótékonykodási cécót sem tolja túl; ezen kívül pedig egyszeri újságolvasóként a világon semmi okunk azt gondolni, hogy bármekkora befolyást gyakorolna Magyarország életére. Mi több, ezt nehéz is elgondolni akkor, amikor a férje havi rendszerességgel tesz hitet arról, hogy az „asszony” dolga a főzés és a szipogás; és hogy ha „hölgy érkezik Magyarországra, nem ragaszkodunk semmihez”.

A Forbes ezt máshogy látja, minket pedig arra kényszerít, hogy belássuk: ez a lista (melyen számos, tényleg kitűnő figura között Vida Ildikó is helyet kapott) közelebb áll a mai magyar realitáshoz, mint mindaz az idealista szépelgés, amit mi itt teljesítményről, elhivatottságról, meg személyes autonómiáról tolunk.  Itt az ideje, hogy azok a nők, akiket mi elegánsan szerepmodellnek nevezünk, belássák: mit nekünk L. Ritók Nóra vagy K. Nagy Emese, akik gyerekek ezrei számára teremtették meg egy, a szüleikénél jobb élet lehetőségét, amikor bármikor jöhet egy Hoffman Rózsa, aki egy laza tollvonással megfoszthatja őket a forrásaiktól, vagy egy alaptanterv-módosítással ellehetetlenítheti a módszert, amit követnek? Ti mégis melyiküket neveznétek befolyásosnak?

Mit ad Isten, a Forbes-lista publikálása pontosan egy napra esett Plafontörők című sorozatunk második rendezvényével – a nézők száma pedig alig haladta meg azok számát, akik személyes Facebook-falamon arról győzködtek, hogy a Forbes a józan, én meg egy lüke naiva vagyok. Ennyien voltak kíváncsiak arra a nőre, aki 25 évesen a karrierjét feladva, nulla szakmai tapasztalattal átvette a családi borpincészet vezetését, amelyből sokszorosan díjnyertes, sikeres vállalkozást csinált. Arra a nőre, aki multinacionális telekommunikációs cégek vezetőségében oktatta a kockánál is kockábbakat a társadalmi felelősségvállalásra, akkor, amikor ezt a szót itthon még senki nem ismerte. És arra a nőre, aki ’90 és ’98 között az egyetlen ember volt az egész országban, aki le tudott vezetni egy aukciót (nézzétek meg munka közben – ennél dögösebbet ma úgysem fogtok látni).

Ez nyilvánvalóan nem gender-kérdés: miközben nyígunk, hogy hol itt az egyéni teljesítmény, meg az érdemalapú újraosztás (ez utóbbit szavak szintjén pártunk és kormányunk is nagyon szereti), mind egyénileg, mind politikai közösségként tüntetőleg szarunk a fejére mindazoknak, akik a számtalan típusú ellenszélben elhivatottan, profin, szeretettel és szenvedéllyel űzik választott hivatásukat. A Forbes listája világosan beszél: jelen pillanatban az egyetlen befolyás, amelyet társadalmilag elismerünk, közvetlenül Orbán Viktortól ered, és végső soron vele azonos. De sebaj: mi itt továbbra is építeni fogjuk a magunk kánonját, amelyben a közéleti befolyás fokmérője nem az önkényesen osztogatott politikai sarzsi, hanem olyan tudás és tapasztalat, amely jobbá teszi mások életét. Hogy miért? Mert kibaszott naivák vagyunk, azért. Majd legfeljebb átköltözünk egy kisebb terembe.

Réz Anna