Magyarországot előbb elérte a genderőrülettől való félelem, mint maga a feminizmus. A neokonzervatív politikai propaganda futótűzként terjed Kelet-Európában, sokan mégis egy olyan dologtól tartanak, aminek se alapja, se referenciája. Személyes tapasztalataim, benyomásaim a démonizált safe space-ről egy angol egyetemen.

Szerző: Tamás Dorka

Gender Studies mesterképzésre mentem Angliába, a politikailag legaktívabb egyetemek egyikére, ahol a Black Lives Matter ugyanannyira hot topic, mint a szexmunkások és a transzneműek védelme. Ugyan az elmúlt években Nagy-Britanniában is jobboldali kanyart vett a szélesebb politikai diskurzus, az egyetemeken mégis tombol a kapitalizmusellenesség, a menekültek támogatása, és nem ritka, hogy a diákok petíciókat indítanak, többek között lakbércsökkentést követelve a kampuszon.

Ebben az egyetemi környezetben a diákok nem csak akkor vállalnak aktív politikai szerepet, ha éppen netadóval vagy szakok megszüntetésével fenyegetőzik a kormány. Bár látszólag ennek nem sok köze van a (túlzott) politikai korrektséghez, ahhoz, hogy érthető legyen, miért és hogyan működnek a safe space-ek, fontos megérteni, hogy az egész egyetemi környezet (részben a kampuszélet miatt is) teljesen más, mint Magyarországon. Itt a diákok majdnem kétszáz diákszervezet közül választhatnak, amelyeknek nem az a szerepe, hogy legyen közösség, akikkel hétvégente lerészegedhetünk, hanem hogy aktívan tegyünk azért, hogy jobb legyen diáknak lenni.

Ez az ördögi környezet kampányokat szervez az egyetemi szexuális zaklatás ellen, és felhívja a figyelmet a beleegyezés (consent) fontosságára. Ez az a környezet, ami minden szerdán ingyen betétet és tampont oszt lányoknak; ahol a rektor beszéde nem az egyetemet dicsőíti, hanem a diákok lelki/mentális egészségének fontosságáról beszél. Igen, ez az a környezet, amit itt „safer space”-nek hívnak (mert nincs olyan, hogy teljesen biztonságos tér), ahol az órákon és a feminista diákszervezet találkozóin bemutatkozáskor nem csak nevet kérdeznek, hanem személyes névmást is. Ez annak ellenére alapszabály, hogy legtöbbször senki nincs a csoportban, aki they/their névmást használja; a másik genderét ugyanis nem lehet a külső alapján megítélni – mondják itt. Én ugyan még mindig nem tudom, nyelvtanilag hogyan kell ezt a harmadik személyes névmást használni, de próbálom tiszteletben tartani, hogy a transz/nem bináris nemű emberek számára bántó lehet, ha nőnek vagy férfinak tekintik őket.

Anyanyelvem, a magyar az angoltól eltérően nem különbözteti meg a nőt és a férfit – a sors iróniája, hogy pont ebben a nyelvi közegben vagyunk lemaradva az egyenlő jogokat illetően. Mivel nincs meg ez a bináris nyelvi tapasztalatom, én nem érzem „zsigerből” ennek fontosságát, de nem is ignorálhatom, mivel magam választottam, hogy egy másik kulturális, nyelvi környezetben fogom tanulni a társadalmi nemek tudományát.

Nekem, aki otthon csak cikkekből hallott a prostitúció-szexmunka vitáról vagy a transzneműséggel kapcsolatos feminista belharcokról, meglepő, hogy ezek ténylegesen mindenhol feljönnek, ezek a mostani nyugati feminizmus nagy problémái. Attól meg kifejezetten dühös lettem, amikor órán felmerült, használhatjuk-e még a „nő” szót, mert egyes orvosi kutatások szerint a biológiai nem is spektrum . Szerencsére nem csak én gondoltam úgy a csoportból, a „nő” és a „férfi” kategóriái nem zárják ki a biológiai diverzitást (és fordítva).

Találkoztam kevésbé megosztó dolgokkal is, például az úgynevezett trigger warning (figyelmeztetés felkavaró tartalom miatt). Az én szakomon kifejezetten gyakori, hogy megrázó témákról beszélgetünk, így akit például korábbi élményei miatt felzaklat a szexuális erőszak témája, az kedve szerint kimehet az óráról. Az már egy másik cikk témája lehetne, hogy meddig mehetünk el a trigger warningban, hol a határ aközött, hogy figyelünk az személyes tragédiák egyéni tempóban való feldolgozására és aközött, hogy életidegen, túlérzékeny nebáncsvirágokat nevelünk. A diákok többsége ugyanis, tetszik-nem tetszik, az egyetem elhagyása után úgyis visszakerül a nem-biztonságos életbe. Nem tudok és nem is szeretnék végső igazságokat kimondani, de annyi bizonyos, hogy a safe space lényege nem több és nem kevesebb, mint hogy figyeljünk egymásra, mint egyik ember a másikra, és próbáljuk tiszteletben tartani egymás kéréseit.

Az angol egyetemi környezet folyamatosan megkérdőjelezi a feminizmusomat és a világképemet; elbizonytalanít, hogy jó szakot választottam-e, és hogy tudok-e genderrel foglalkozni, egyetemen tanítani, ha engem a most kurrens vitáknál jóval triviálisabb dolgok foglalkoztatnak. Van alapja azoknak a vélekedéseknek, hogy átestünk a ló túloldalára. De Magyarországon, ahol a gender a politikusok szitokszava; ahol a nők helyzete számos vonatkozásban siralmas; ahol rengeteg ember a neme, szexuális orientációja, származása miatt van elzárva számára értékes lehetőségektől, a vérre menő vita a safe space-ről csak újabb ellenségképpel ajándékozza meg a jelenlegi kormányt.