Az énekesnő Kesha és producere közötti perben született ítélet a popkultúrában eddig is jelen lévő kettős mércét erősíti.
Szerző: Hermann Veronika
A történet önmagában elég rövid, és sajnálatosan ismerős mintázatokat idéz föl. A TiK ToK című számmal befutott énekesnő, Kesha 2014-ben perelte be producerét, Dr. Luke-ot, aki állítása szerint többször szexuálisan bántalmazta, illetve bedrogozta őt. Nem sokkal ezután a Sony ellen is keresetet nyújtott be, akik szerinte tudtak a dologról, mégsem tettek semmit, hogy megakadályozzák az erőszakos viselkedést. A perek tétje nemcsak a producer elleni ítélet volt, hanem az is, hogy Keshának kell-e vele további hat albumot készítenie.
TiK ToK
Kesha és a Dr. Luke 2005 óta dolgoztak együtt, az énekesnő szerint az első erőszak is ekkoriban történt. A meghallgatások után a New York-i Legfelsőbb Bíróság (New York Supreme Court), egészen pontosan pedig Shirley Kornreich bírónő 2016. február 19-én felmentette Dr. Luke-t és a Sonyt az ellenük felhozott vádak alól, és arra kötelezte Keshát, hogy tegyen eleget a szerződésben foglaltaknak, vagyis készítsen még hat albumot a Sony kötelékében. Az ítélethirdetéskor Kesha teljesen összeomlott: az erről készült fényképek bejárták a sajtót és a közösségi médiát, az emberek pedig – ahogyan az jól megszokott – azonnal ítélkezni kezdtek.
A Kesha-ügy részletei számos ponton nem világosak, ahogyan az sem, hogy miért várt eddig az énekesnő a perrel? A válasz persze valószínűleg jóval bonyolultabb, mint első látásra tűnik. A szexuális visszaélés vagy erőszak nem csupán erőszakos bűncselekmény, hanem olyan hatalmi aktus, amely az egyén méltóságát és integritását sérti, a stúdiókra épülő szórakoztatóipar pedig komoly hierarchiát épített ki annak érdekében, hogy a kölcsönös függési viszonyokra épülő rendszert fenntartsa. Ebben a történetben tehát a szerepek instabilitása egyszerre utal a szexuális erőszak és a szórakoztatóipar hatalmi természetére is.
Party at a rich dude’s house
Az elmúlt hetekben társadalmi vita zajlott arról, miért nem jelöltek idén Oscar-díjra fekete színészeket a fő kategóriákban. A két ügy – ha látszólag nincs is kapcsolat köztük – hasonló, rendszerszintű problémára utal. A profitnak mindent alárendelő stúdiók, és az általuk kitalált/kitermelt, szó szerint kizárólag a haszonért tartott sztárok közötti kapcsolat a legritkább esetben kiegyensúlyozott.
Az ismert embereknek ugyanakkor nemcsak a stúdiók, hanem a társadalom elvárásainak is eleget kell tenniük. Különösen igaz ez a fiatal nőkre, akiknek gyakorlatilag minden megmozdulását ítélkezés-áradat követi. Jennifer Lawrence nemrégiben írt egy nyílt levelet a színészek és színésznők fizetése közötti különbséggel kapcsolatban, amellyel számos A-listás kollégája és kolléganője azonnal szimpatizált. Ebben azt is kifejti: elég volt abból, hogy mindenki megpróbál kedves lenni, ezért aztán nem beszélnek igazán fontos kérdésekről. Éppenséggel ugyanezt az álszent beszédmódot vetette Demi Lovato Taylor Swift szemére akkor, amikor Swift 250 ezer dollárral támogatta Keshát – csak éppen kommentárt nem fűzött hozzá. Demi Lovato a Twitteren és az Instagramon értekezett arról, hogy nem mindenkinek van 250 ezer adományozható dollárja, viszont talán fontosabb lenne, hogy hangosan és érthetően hívják fel a figyelmet a showbizniszben folyamatosan jelen lévő szexizmusra és kiszolgáltatottságra, illetve a privilégiumok bonyolult hálójára, amelybe óhatatlanul mindenki belekeveredik.
A következőkben érvek és ellenérvek mentén próbálom meg körüljárni azt, hogy a látszólag progresszív popkultúra miért kódol újra elnyomó társadalmi mentalitásokat, illetve, hogy melyek lehetnének azok a domináns üzenetek, amelyeket a szórakoztatóipar előállíthatna annak érdekében, hogy egyre kevesebb #FreeKesha, #SonySupportsRape és #OscarsSoWhite hashtaget kelljen használni.
Fuck him he’s a DJ
Az egyik legfőbb kifogás Keshával szemben az volt, hogy miért várt ilyen sokáig a feljelentéssel. Tegyük fel, hogy egy 18 éves lányt szexuálisan zaklatnak. Az Egyesült Államokban a szexuális bűncselekmények 68 százalékát nem jelentik a hatóságoknak – mert nem bíznak bennük, vagy mert félnek a megszégyenítéstől, amely még a legfejlettebb társadalmakban is eléri az áldozatokat. Emlékezetes a Baranya Megyei Rendőr-főkapitányság tavalyi agyzsibbasztó kisfilmje a nemi erőszakról, amely azt sugallta, hogy a nemi erőszak természetes járuléka bizonyos viselkedési formáknak. Pedig ez nem így van. Férfiak milliói látnak utcán, buliban, otthon nőket úgy, hogy eszükbe sem jut megerőszakolni őket – akkor sem, ha részegek, akkor sem, ha miniszoknya van rajtuk, akkor sem, ha táncolnak, ha alszanak, vagy egyedül mennek haza egy sötét utcán. Ugyanígy, nem minden producer él vissza a rá ruházott – elképesztően nagy – hatalommal, és molesztál gyereklányokat. A bíróság ítélete alapján nem tudjuk, hogy valóban történt-e bűncselekmény, Kesha kálváriáját látva azonban elég valószínűtlen, hogy feltűnési vágyból tenné ki magát ennek a megalázó színjátéknak. Számos bántalmazott nő nem tud, vagy nem akar kilépni a kapcsolatból, pláne, ha az anyagi függésben tartja. Keshát márpedig függésben tartotta, és tartja ma is a Sony – valószínűleg az sem véletlen, hogy évek óta nem adott ki új lemezt. Egyszerűen fogalmazva, az ítélet azt mondja ki, hogy függetlenül attól, hogy ő személyesen mit akar, választania kell a testi-lelki és az anyagi biztonsága között. Akár megerőszakolták, akár nem, ilyen ítélettel egyszerűen senkinek nem szabadna szembesülnie.
Miért tenné kockára a karrierjét egy sikeres, fiatal nő? Miért hagyná, hogy az egyik oldalon mártírt, a másik oldalon ribancot csináljanak belőle a fél világ előtt? Keshának elég jól mentek a lemezei ahhoz, hogy ne legyen szüksége negatív marketingre. Ez pedig – bármi is történt, avagy sem – aggasztó kérdést vet fel: ha egy sikeres, népszerű és gazdag nőnek nem sikerült nyernie ebben a perben, mert a gazdasági érdekek felülírták az erkölcsieket, mit várhat egy hétköznapi ember hasonló esetben? A társadalom boldogan fordítja el a fejét, ha dollármilliókról van szó, de boldogan asszisztál ahhoz is, hogy a bíróság alig fél millió forintra árazza be egy polgármester nőverését, vagy hogy ismert komikusok évtizedekig molesztáljanak nőket a színfalak mögött. Mire számíthat az eladólány, akit fogdos a főnöke? A titkárnő, akinek nemcsak adminisztratívan kellene rendelkezésre állnia? Miért is állna ki magáért egy átlagos nő, ha világsztárok is belebuknak abba, hogy jogi és erkölcsi szempontból is méltányos eljárásban részesüljenek? A késve napvilágra kerülő ügyekben általában közös, hogy az áldozatok korábban nem mertek vagy nem tudtak segítséget kérni. Folyamatosan újra traumatizálódtak, megalázták őket, és végül maguk is elhitték, hogy tehetnek arról, hogy ilyen helyzetbe kerültek. Ez minden tematikus oldal és pszichológia tankönyv szerint gyakori reakció, éppen ezért nem mindegy, hogy az áldozat milyen hangnemet érzékel a hatóságok és környezet részéről. A profitorientált ítélet üzenete alapján pedig túl sok jóra nem számítson az, aki egy buli után feljelentést akar tenni.
35 nő, akiket szexuálisan bántalmazott Bill Cosby, az ismert amerikai komikus (a New York magazin fotója)
Dancing with tears in my eyes
Rengetegen fejezték ki szolidaritásukat Keshával, többek között Lady Gaga is, aki maga is szexuális erőszak áldozata volt, és saját bevallása szerint évekig tartó terápiával sem tudta feldolgozni azt. Szomorú azonban – ahogyan a The Guardian frappáns cikkének szerzője megjegyezte –, hogy a legtöbb, amit valaki tehet, hogy a Twitteren írja le együttérzését. Közhely, de igaz, hogy a popkultúra népszerű termékei adott esetben komoly politikai és társadalmi ügyeket reprezentálhatnak. Megkérdőjelezhetnek, felszámolhatnak, de meg is ismételhetnek káros társadalmi mentalitásokat. A mainstream tartalmakban egyre cikibb a szexizmus, a rasszizmus vagy az ageizmus, miközben a mögöttük húzódó stúdiórendszer, sok esetben pedig az általuk fenntartott társadalmi közbeszéd újratermeli őket. Lady Gaga tavaly ősszel az Oscar-díjra jelölt – és az idei gálán megrendítő előadásban bemutatott – Til It Happens To You című számmal és a hozzá tartozó videoklippel például az egyetemi kampuszokon elkövetett, szintén mindennaposnak számító nemi erőszak ellen hívta föl a figyelmet, míg az ír énekes, Hozier most megjelent, Cherry Wine című klipjében (az Oscar-díjra jelölt Saoirse Ronan főszereplésével) a párkapcsolati erőszak a téma. Beyonce az egyik legfontosabb és legnézettebb eseményen, a Super Bowl Halftime Show idei produkciójában a fekete és az LGBTQ mozgalmak szimbólumait vonultatta föl, végképp behúzva azokat a mainstream jelképek közé.
Míg ezek a termékek és előadások valóban nagyon előremutatóak, a mögöttük húzódó előállítási gyakorlat korántsem ilyen progresszív. Keshának ez a bírósági ügy a karrierjébe kerülhet – miközben a Rihannát és más nőket is rendszeresen szétverő Chris Brown pályája töretlenül ível felfelé, és még egy nyomorult távoltartási végzést sem tartattak be vele. Őrült népszerű, sőt, Grammy-esélyes volt Eminem és Rihanna közös dala, a Love the way you lie, amely konkrétan a párkapcsolati erőszakról, a másik fizikai megsemmisítéséről szól, és nem a megbánás hangján. Filmek, zenék, teljes albumok szólnak az erőszak és az elnyomás kultúrájáról, olyan repedésekbe beszivárogva, ahonnan adott esetben csak robbanással tudnak távozni (ld. még Lena Dunham megjegyzését Justin Bieber What do you mean című dalával kapcsolatban). Számos ismert emberrel kapcsolatban merült fel az alapos gyanú, hogy szexuálisan vagy fizikailag bántalmazták partnereiket – Bill Cosby, Sean Penn, Mel Gibson, Gary Oldman, és még sokan mások –, a közvélemény azonban nem mondott ítéletet felettük azzal, hogy nem mentek be a moziba a filmjeikre. Nem tudjuk, hogy Dr. Luke mit tett vagy nem, de ez a történet mindenképpen szomorú tanulságokkal szolgál. Kesha perelt, és veszített – most pedig mindenki elítéli, és a karrierje sem áll túl fényesen. Mit üzen ez azoknak a lányoknak, akik énekelni akarnak? Mit üzen ez azoknak a lányoknak, akik nem mernek kiállni magukért? Egyáltalán: mit üzen ez bárkinek?
