Az Amerikai Egyesült Államok elnöke Donald Trump, én meg szomorú vagyok…

Szerző: Nagy Gréta

A választások előtt ezer mém, tweet, cikk született arról, hogy miért lenne gáz, ha Trump nyerne. Most, hogy ez tényleg bekövetkezett, jött az ezer mém, tweet cikk arról, hogy miért lesz vége a világnak. Egy napig olvasgattam ezeket, próbáltam helyretenni magamban a tényt, és megfogalmazni, hogy mit is gondolok erről az egészről. Először dühös voltam, de ahogy egyre mélyebb bennem a felismerés, hogy ez tényleg megtörtént, már nem vagyok dühös, csak szomorú.

Elszomorít, hogy egy olyan ember, mint Donald Trump, többeknek szimpatikus, mint gondolnánk. Elszomorít, hogy egy egoista, nárcisztikus, agresszív, önző, kóros hazudozó olyan pozícióba került, amelyben fontos döntéseket hozhat. Elszomorít továbbá az is, hogy olyan ember lett az Amerikai Egyesült Államok elnöke, akiknek a nőkről alkotott véleménye minimum 50 évvel veti vissza a nemek közti egyenlőség ügyét, és akinek fogalma nincs, mi a probléma azzal, ahogy a nőkről beszél, és amit a nőkkel művel. Ez aggaszt, mert elnökként neki példateremtő ereje lesz. Sajnálom azt is, hogy nem idén lett az USA történetében először nő az elnök.

Amiatt is szomorú vagyok, hogy mi bármit teszünk, bármennyire próbálunk jó életet élni, példát mutatni, küzdeni a belénk nevelt sztereotípiák ellen, küzdeni az igazságtalanságok ellen, a nyugati világ pont az ellenkező irányba halad. Egyre nagyobb és nagyobb erőfeszítés az embereknek, hogy ne féljenek a változástól, hogy ne ítéljék el, amit nem ismernek, és hogy árnyaltabban lássák a társadalmi problémákat.

Azért is szomorú vagyok, mert egy olyan ember lett az USA elnöke, aki fikarcnyit sem ért a diplomáciához és a politikához. Emiatt nagyon nehéz nem dühösnek lenni, mert én törekszem arra, hogy lelkiismeretesen végezzem a munkámat, csak azt vállaljam el, amit meg tudok csinálni, őszinte legyek azokkal, akikre hatással van a munkám. Tisztelettel és alázattal állok a szakmámhoz, nem pedig arroganciával. Az USA új elnöke a jelek szerint nem ismeri a tiszteletet és alázatot.

De nem leszek sokáig szomorú. Ezt a szomorúságot meg kell élni, de nem ragadhatunk benne. Ezt a szomorúságot felváltja majd újra a düh. Mert, ahogy egy számomra kedves feminista mondta: „a dühös nő: szabad nő”. Most, hogy egyre biztosabbá válik, hogy válságban vannak azok az értékek, amelyeket képviselünk, szembe kell néznünk ezzel. Most van a legnagyobb szükségünk a feminizmusra, mert sok igazságtalanság fog érni minket. Most van a legnagyobb szükségünk arra, hogy mi feministák ne arra fókuszáljunk, hogy miben nem értünk egyet, hanem arra, hogy hogyan védhetjük meg azokat az értékeket, amelyek összekötnek minket. Ezek után is örülnünk kell az apró sikereknek, például ha meggyőzzük egy barátunkat arról, hogy a feminizmus nem is az ördögtől való. És örülnünk kell a nagyobb sikereknek, például, hogy Lengyelországban a nők felszólaltak, és lett eredménye. Ennek az idegőrlő harcnak a legnehezebb része a türelem. Mert a kívánt változásoknak már rég meg kellett volna történniük, de még sokáig nem fognak. De amikor belegondolok, hogy mindig vannak olyan nők, akik segítenek, és akik támogatnak, ezerszer könnyebb türelmesnek lennem.