Elöljáróban leszögezném: imádom a Sex Pistolst. Nem szabad azonban, hogy a zene és a szubkultúra iránt való feltétlen rajongásunk vakká tegyen minket a tényekre.

Szerző: Puskás Panni

2019-et írunk, negyven éve halt meg Sid Vicious, a Sex Pistols basszusgitárosa. Négy hónappal korábban barátnője, Nancy Spungen, de róla külön nem emlékezik meg a popzenetörténet, s így cikket se nagyon írtak halálának negyvenedik évfordulójára. Ez bizonyos szempontból rendben is van így, neki nem volt zenekara. Megjelent azonban egy cikk Sid Viciousről a Phenom’enon online magazinban, ami legalábbis elgondolkodtató, hiszen – ahogy az imént mondtam - 2019-et írunk.

A húsz éves Nancy Spungent 1978 októberében holtan találta pasija, Sid közös New York-i hotelszobájukban. A lánnyal többszörös hasi késszúrás végzett. Az első számú gyanúsított maga Sid volt, aki négy hónap múlva herointúladagolásban szintén meghalt. Eddig tartott a romantikus balladai homály, beszéljünk a tényekről: nagyon kicsi esély ugyan van rá, hogy valaki más tette, de a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy Sid ölte meg Nancyt. Máskülönben a rendőrség tovább folytatta volna a nyomozást halála után is.

De hogyan emlékszik a szubkulturális közeg és a popzenetörténet erre a sztorira? A Phenom’enon cikke lényegében nem csinál mást, mint a Sex Pistolsról szóló irodalmat és filmeket kivonatolja, és levonja belőlük a konzekvenciát, amikor azt írja mindjárt a bevezetőben: „Sid Vicious kihívásokkal teli gyermekkora ellenére megőrizte egyéniségét, és rohamos gyorsasággal küzdötte fel magát az 1977-es punk szcéna vezető alakjai közé. Nem sokkal később azonban két halálos betegség támadta meg a szervezetét: egyikőjük a hírnév-hajhász Nancy Spungen volt, a másik pedig a heroin iránti addikció.”

Hogy miért az áldozat, Nancy Spungen volt a halálos betegség, azt a cikk a továbbiakban azzal magyarázza, hogy „annak ellenére, hogy Sid Vicious alapvetően nem élt túlzottan tiszta életet, a valós dekadencia kezdetét voltaképpen 1977 vége jelentette, amikor megismerkedett a rock ‘n’ roll berkekben már otthonosan mozgó Nancy-vel.” Aha, szóval Sid Vicious, a punk szubkultúra legikonikusabb figurája, aki amúgy sem élt túl tiszta életet – bármit is jelentsen ez – sosem lett volna drogfüggő, ha nem kezd el járni Nancyvel.

Rengeteg összeesküvés-elmélet látott napvilágot arról, mi történhetett valójában Spungennel azon az éjszakán. Ezekből hoz pár példát az említett cikk is, de a Sid Viciousról szóló cikkek és életrajzi könyvek nagy része ugyancsak erről szól: volt egy vagány szimpatikus fiú, akit egy visszataszító, erőszakos liba elcsábított és kihasznált. Öngyilkosság; más tört be a hotelszobába; önvédelem volt; az egész csak azért volt, mert a nő tönkretette ennek a rendes srácnak az életét, akinek különben is nagyon nehéz volt a gyerekkora – a rajongók számára bármi elfogadható volt, ami Sidet felmentette a felelősség alól. (Ugyanennek az inverzét láthatjuk a Nirvava rajongóinál is. Rengeteg pletyka és újságcikk született a kilencvenes években, amelyek Courtney Love-ot tették felelőssé Kurt Cobain öngyilkosságáért, sőt, az is többször volt a bulvármédia témája, hogy nem is öngyilkosság volt, hanem barátnője végzett a férfival – holott ennél a történetnél az öngyilkosság bizonyított tény volt, és Kurt búcsúlevele is gyorsan a nyilvánosság elé került.)

A Phenom’enon cikkének végén szerepel a kedvenc mondatom, amit még elhelyezek itt, hogy értsétek a dolog abszurditását: „A törtető drogfüggőként definiált lánynak azonban legalább egy pozitív tulajdonsága akadt: szerette Sidet, és törekedett a közös boldogulásra.” Vajon mi dolga lett volna még ennek a törtető drogfüggőként definiált lánynak? – kérdezem én. Persze, jó útra is téríthette volna Sidet, akkor meg az lenne a tisztelt rajongók problémája.

Tényleg, nem a Phenom’enont akarom én most gyalázni, inkább csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mennyire kritikátlanul tudunk még ma is viselkedni akkor, ha fiatalkorunk nagy idoljairól van szó, és mennyivel könnyebb egy ilyen helyzetben az áldozatot ledrogosribancozni ahelyett, hogy helyiértékén kezelnénk egy gyilkosságot. A #metoo viszont azt tanította meg nekünk, hogy a tekintéllyel, a hírnévvel és a legendákkal le lehet és le is kell számolnunk, ha egy élhetőbb világot szeretnénk teremteni a nők számára. Számoljunk le a romantikus Sid-kultusszal, rossz érzés nekem is, őszintén, de nem ér ennyit, az tuti.