Üvegplafon

Nem érdekel az életed!

2019. február 06. Üvegplafon

Jó, oké, ez így talán erős, de várj, elmagyarázom! Nem, nem arról van szó, hogy egy rohadt geci vagyok, akit nem érdekelnek az emberi történetek, a személyes krízisek, az emberi nagyság és gyengeség, a gyász, az extázis meg a többi. Jó, amúgy nem kell elhinned, de tényleg nem vagyok olyan. Ez a cikk arról szól, hogy bizonyos helyzetekben rohadtul elegem van a személyes történetektől – és hogyan máshogy világíthatnék rá erre, mint… egy személyes történettel.

Szóval többé-kevésbé rendszeresen szoktak adódni olyan helyzetek az életemben, amikor embereknek kell beszélnem valamiről. Ez a valami sokszor a nők és férfiak közti társadalmi különbség, mert ez érdekesebb, mint a többi dolog, amihez valamennyire értek. Na szóval ilyenkor fejben összekapom magam, megpróbálom kitalálni, hogy ezek az emberek pontosan miért és mire kíváncsiak, aztán belecsapunk. Nem, már nem árasztom el őket statisztikai adatokkal az első öt percben, mint újonc koromban, mert nem az a célom, hogy mások elhiggyék, hogy 8-10 szám még egy BÖLCSÉSZ fejébe is belefér, hanem hogy esetleg gondolkodásra késztessem őket olyan dolgokról, amikről eddig nem sokat gondolkodtak. Szóval ilyenkor ilyen össztársadalmi folyamatokról szokott szó esni, meg tágabb összefüggésekről, esetleg elvi és fogalmi nehézségekről (ez már a haladó szint).

nobodycares.jpg

Egy darabig úgy tűnik, hogy ez működik is. Aztán rendszerint megszólal valaki (aminek én nagyon örülök, esküszöm, szeretek emberekkel beszélgetni!), és elkezd beszélni valamiről, aminek láthatóan semmi máshoz nincsen semmi köze, mint a saját élethelyzetéhez. Ezek a történetek jellemzően azt hivatottak bizonyítani, hogy nincs igazam: nincs igazam, mert az ő apja rengeteget segített (sic!) az anyjának a házimunkában; mert az egyik ismerősének az ismerősét verte a nője; mert az unokatestvére sokkal többet keres, mint a férje; mert egyszer találkozott egy lánnyal, aki nem szőrtelenít, mégis boldog heteroszexuális párkapcsolatban él – hadd ne folytassam.

Nem tűnik nagy ügynek – mégis meglepően nehéz helyzetben találom magam ilyenkor. Néha visszacsúszok a 0. mezőre, és mégiscsak kezdődik a statisztikázás – hiszen valahogy jó lenne elmagyarázni, hogy bár eszem ágában sincs kétségbe vonni az ő történetének az igazságát, de ezek a történetek relatíve ritkák. És az, hogy relatíve ritkák, még azt sem jelenti, hogy kevés embert érintenének, hiszen még ebben a kis országban is igen sokan vagyunk. Ezért ha csak minden huszadik családban egyenlően osztják meg a háztartási terheket, akkor is jó esélyünk van, hogy mindannyian ismerjünk egy olyan családot, ahol megvalósult az egyenlőség.

Esetleg megpróbálhatom elmagyarázni (meg szoktam próbálni), hogy miért ritkák ezek az esetek – de ez ugye már azt feltételezi, hogy a másik elfogadja, hogy ritkák. Márpedig legtöbbször nem fogadja el. Ez persze nem meglepő: az ember hajlamos felülértékeli az anekdotikus evidenciák értékét. A nagyobb gond azzal van, hogy a beszélgetés szép lassan minden kontúrját elveszíti: már nem arról beszélünk, hogy mi történik Magyarországon, hanem hogy mi történik XY hálószobájában vagy konyhájában. Márpedig világos, hogy ebben én – szemben XY-nal – a legkevésbé sem vagyok kompetens. Innentől kezdve ő a szakértő – bár kétségtelen, hogy csak a saját élete tekintetében. Ha vitába szállok vele, szükségszerűen alulmaradok.

Hidd el, nőként az én életem sem különösebben tipikus (más szempontból meg nagyon is tipikus, de ellentétben XY-nal én nem szeretnék elmerülni az autobiografikus részletekben). De attól még, hogy sok szempontból nem úgy élek, mint a nők többsége, még eszem ágában sincs letagadni, hogy ők a többség, és hogy ők másként élnek. És mielőtt még rám sütnéd, hogy valami homályos kollektivista hablattyal házalok itt neked, társadalmi folyamatokon meg tényeken nem valami furcsa, megfoghatatlan, absztrakt izét értek – csak mindazokat az embereket, akik épp nincsenek ugyanabban a szobában, mint te meg én. És így persze nagyon-nagyon-nagyon-nagyon sok őszinte személyes történet kirajzolhatná ugyanazt a képet, amit én ellenszenves statisztikai adatok alapján próbálok felfesteni – csak ezek éppenséggel nem állnak a rendelkezésünkre.

Na szóval szép dolog, hogy a személyes az politikai, de ebben az esetben szimplán nem igaz. Nem érdekel az életed, mert nem rólad szerettem volna beszélgetni, hanem arról a sok-sok emberről (is), akiket se én, se te nem ismerünk. Ha szeretnél az életedről beszélgetni, akkor csináljunk olyan beszélgetést, ami az életünkről szól – esküszöm, örömmel jövök, és empatikusan foglak hallgatni! Csak kérlek, ne gondold, hogy te magad vagy a társadalom.

Réz Anna

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!