Üvegplafon

Mit adott nekünk a #metoo?

2018. október 09. puskaspanni

Most, hogy elcsendesedtek a #metoo körüli hangok - ami persze baromira nem azt jelenti, hogy minden zaklatóról kiderültek sötét titkai, és azt sem, hogy soha többé nem lesznek zaklatási ügyek a világon -, fontos kérdésnek gondolom, hogy a közéleti botrányokon kívül praktikusan adott-e nekünk ez az időszak valamit. Szerintem igen.

Szerző: Puskás Panni

Boldogan kattintottam az azonnali.hu cikkére a napokban, melynek címe Hogyan változtatta meg az életedet a #metoo? volt. Hosszú ideje készülök ugyanis arra, hogy egy ilyen tárgyú szöveget írjak. Ám cikk helyett az azonnali.hu-n csak egy vicceskedő szavazást találtam, olyan válaszlehetőségekkel, mint „sehogy”, „én is kiírom azóta hetente, hogy #metoo”, „írom már a feketelistát azokról, akik valaha bókoltak nekem”, „rettegek, mert tíz éve azt mondtam valakinek, jó a segge” stb. A felsorolt válaszlehetőségekből az látszik, hogy a szavazás készítője szerint a #metoo semmit nem változtatott a világ folyásán, és ha mégis egy keveset, az kontraproduktív, rossz folyamat volt.

A #metoo hangos felfutása és gyors lepörgése eléggé megosztotta a közvéleményt: sokan gondolták úgy, hogy a túlzások, a hamis vádak és vagdalkozások terepe volt, mások pedig azt állították, hogy túl rövid lefolyása és gyakorlatilag tökéletes lezáródása nem mutatott fel elég társadalmi hatást, hogy a szexuális zaklatás legitim módon működik tovább az utcán, a szórakozóhelyeken, a munkahelyeken, meg úgy általában mindenhol, ahol alkalom nyílik rá. Számomra a legérdekesebb az volt a #metoo időszaka alatt, hogy nagyon kevés olyan komment/megszólalás/cikk keletkezett pro és kontra, amely érzelmi töltet nélkül, teljesen objektívan lett volna képes a témához közelíteni. És azt hiszem, ez egy fontos szempont, ha a lényeget keressük: valahogy mindenkinek személyes köze volt ehhez a témához.

metoo.png

Biztosan voltak köztük, akik már kényszerítettek nőket szürkezónás szituációkba, mások túl hosszú időt töltöttek egy olyan világban, ahol ez nem volt téma, és megtanulták kezelni/lenyomni/egyedül menedzselni ezeket a helyzeteket úgy, hogy normálisnak, köznapinak könyvelték el őket. Belőlük lettek a soft #metoo ellenesek, sokszor beszéltek túlkapásokról, hogy oldják a bennük kialakuló kognitív disszonanciát. Megint másokból feltörtek a valós fájdalmak, hogy megkönnyebbüljenek, kiírták őket a facebookra, hogy ott kapjanak hideget és meleget is, aztán megint elnémuljanak.

De hagyjuk a nyilvánosságot, mert a #metoo legfontosabb tanulsága az volt, hogy a szexuális zaklatás nem különleges, csak pár szerencsétlennel megesett baleset, hanem mindenkinek van legalább egy, de inkább több ilyen sztorija. Hogy az, amit különösnek véltünk a saját életünkben, és szégyelltük meg rejtegettük, most hirtelen a legköznapibb dologgá vált, amit simán el lehet már mondani. Sok barátnőmmel beszélgettünk a téma kapcsán a saját életünkről, és tényleg, egy sem volt közülük, aki ne mondott volna el egy hajmeresztő történetet négy szem közt volt főnökről, haverról, szomszéd bácsiról.

Most elmondok én is egyet, amit egészen a #metoo-ig cipeltem magammal, és soha korábban nem mertem elmondani senkinek. Nem fűződik hozzá semmiféle érdekem, hogy elmondjam, és mivel már fel sem ismerném a célszemélyt, nyilván felelősségre vonást sem követelek, egyszerűen csak szeretném megértetni, kicsit plasztikusabbá tenni számotokra, milyen történetek ezek.

Egyszer, kb. 17 éves voltam, és Győrből jöttem vonattal Budapestre, egy koncertre. Nem volt nálam túl sok pénz, a vonatjegyre volt elég és a belépőre. Este volt, egyedül ültem a vonatfülkében, és jött a büfés, aki a vékony folyosón tolta a kocsiját. Kérdezte, kérek-e valamit, mondtam, hogy nincs pénzem, elkezdtünk beszélgetni, végül öntött nekem egy kávét és a kezembe adta, tök jófejnek tűnt. Aztán odahúzta a kocsiját az ajtó elé, beült hozzám, és becsukta az ajtót, lekapcsolta a fülkében a világítást, és a szexről akart beszélgetni, amiről én már nem nagyon akartam, de ő azért csak elmesélte a tapasztalatait a témában. Majd egy ponton azt mondta, szopjam le, mire közöltem, hogy azt már nem, erre mondta, hogy akkor kifizethetem a kávét, háromezer forint lesz. Én meg nagyon hülye voltam 17 évesen, úgyhogy elkezdtem bőgni, mert nem volt sokkal több pénz nálam, és el akartam menni a koncertre. Aztán a büfés lehúzta a sliccét és az orrom alá lógatta löttyedt kis faszát, mire még jobban elkezdtem sírni, aztán szerencsére lassítani kezdett a vonat, ő feladta a próbálkozást, és elhordta magát.

Túléltem? Persze. Okozott életre szóló traumát ez nekem? Nem. Szar visszagondolni rá? Igen. De most már egy kicsit másképp szar. Ezt a történetet azért nem mertem soha senkinek elmesélni, mert úgy éreztem, felelős vagyok azért, hogy idáig fajult. Hogy elfogadtam a kávét, pedig már akkor sejthettem volna, mit akar a nem túl bizalomgerjesztő, nagydarab pasi, hogy mikor lekapcsolta a villanyt, kiabálni kellett volna vele, hogy nem kellett volna végighallgatni a dugós történeteit. Mikor erre a vonatútra gondoltam, mindig elöntött a szégyen. Igazából a #metoo ébresztett rá, hogy nincs miért szégyenkezni, hogy el lehet, vagyis inkább el kell mondani ezeket a történeteket, és nem, nem arról van szó, hogy mindenkinek ki kell írnia a facebookra vagy cikket kell belőle írnia, hanem arról, hogy azoktól kell segítséget vagy támaszt kérni, akiket szeretünk és akikben megbízunk. És hogy a dolgok nem a nyilvánosságtól oldódnak meg, hanem attól, ha pontosan meg tudjuk húzni a határainkat és meg is védjük őket. Hát ezekben segített nekem és a körülöttem élőknek a #metoo, és ezért nem tudok elég hálás lenni.

szexuális zaklatás, #metoo

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!