Üvegplafon

Így menstruálunk mi!

2017. február 02. Üvegplafon

Miért nem tudjuk annak kezelnünk a menstruációnkat, ami: egy teljesen természetes biológiai folyamatnak, aminek a kezdete sokkal inkább ünneplést, mint szégyenkezést érdemel?

Szerző: Medvey Johanna

Pár hónappal ezelőtt egy közeli barátom (elvált férfi, aki minden második héten van a gyerekeivel) mesélte, hogy a tizenegy éves lányának megjött az első menstruációja. Nagyon tetszett a reakciója: megnyugtatta a megszeppent kislányt, elmagyarázta neki, hogy ez a nővé válás egyik különleges állomása, aztán, hogy megünnepeljék és emlékezetessé tegyék ezt a mérföldkövet, közösen elmentek vásárolni, és a kislány választhatott magának egy nyakláncot.

Bár a menstruáció sokáig tabu témának számított, mára rengeteg korlát lehullott: mindennapos, hogy a tévében betét vagy tampon reklámot látunk; termékek egész hadserege áll rendelkezésünkre; a legtöbb iskolában vannak felvilágosító órák, és egyre több cikket is találni a témában (például tavaly, az olimpia idején, amikor egy kínai úszó arról nyilatkozott, hogy a menstruációja befolyásolta az eredményét). Sok családban viszont még mindig nem illik ilyenekről nyíltan beszélni, és egyetlen olyan nőről sem tudok, aki ne rejtegetné a tamponját vagy az intim betéteit (legalábbis nyilvános helyeken).
received_10154085815866750.jpeg

Amikor az ismerőseim körében feltettem a kérdést, hogy nekik milyen emlékeik vannak az első alkalomról, egy, a húszas évei végén járó rokonom azt válaszolta: “kínos ez a téma”. Egy másik, tinédzser lány pedig zavartan elhessegette a kérdést, és azt mondta, már nem is emlékszik…

Vajon miért szégyenkezünk egy ennyire természetes folyamattal kapcsolatban? Hiszen a rendszeres menstruáció annak a jele, hogy egészségesek és termékenyek vagyunk. Hogy alakult úgy a világ, hogy emiatt a legtöbb nő mégis kényelmetlenül érzi magát? Miért nem tudjuk annak kezelnünk a menstruációnkat, ami: egy teljesen természetes biológiai folyamatnak, aminek a kezdete sokkal inkább ünneplést, mint szégyenkezést érdemel?

Mi lenne, ha titkolózás helyett inkább egy rituáléval köszöntenénk az új korszak kezdetét? Meglephetnénk az illetőt egy apró ajándékkal, mint az ismerősöm, vagy szervezhetnénk egy nagyobb, közös ünneplést a család nőtagjaival, esetleg az illető barátnőivel? Mi lenne, ha az első vérzés alkalmat adna a nőiségünk megünneplésére, amikor megerősítjük a szálakat a minket körülvevő nőkkel?

Ha a menstruációval kapcsolatos szégyenérzések és gátlások enyhülnének, azzal a saját testünkhöz való viszonyunk is megváltozhatna. Amíg azt gondoljuk, hogy menstruálni gusztustalan, szörnyű dolog, addig nem fogunk azon gondolkozni, hogy pontosan mi történik ilyenkor a testünkben; hogy hogyan tudjuk támogatni a havi ciklusunkat (mozgással, befelé fordulással, megfelelő étkezéssel stb.); jobban odafigyelni magunkra, vagy a számunkra ideális termékek után kutatni. Pedig a menstruáció számos kellemetlen tünete enyhíthető vagy megszüntethető némi figyelem-ráfordítással.

Álljon hát itt néhány személyes vallomás arról, ki hogyan emlékszik vissza az első alkalomra!

Tizennégy és fél évesen jött meg először a menstruációm egy biciklis túra közben. Megdöbbentett a vér mennyisége, és nagyon nem "tudtam kezelni a helyzetet", cikinek éreztem, ha véletlenül “átáztam". Nagymamám akkor azt mondta, hogy az a szokás, hogy az első menstruáció alkalmával a lányokat felpofozzák. Én azért nem kaptam pofont, csak szimbolikusan egy kicsit. Állítólag ezt azért kapják a lányok, mert felnőtté váltak. (Jó, mi?) Hát, én felnőttnek nem éreztem magam és macerának éltem meg, hogy figyelni kell az egészre. Azóta azért kicsit rutinosabb lettem, nincsenek olyan gyakran "balesetek", de azért előfordulnak. Most egy ideje a gyerekem születése miatt nem menstruáltam, kicsit olyan, mintha kiestem volna a ritmusból. (Kata, 32)

Az első alkalomra nem emlékszem, csak arra, hogy a második világháború alatt, amikor menekültek voltunk, aztán egy parasztcsaládnál laktunk, 9 hónapig kimaradt a menszeszem. Utána kaptam valami gyógyszert vagy injekciót, és azt követően újra menstruáltam, bár sosem volt teljesen kiszámítható, hogy mikor lesz a következő. Ez nagyon megnehezítette a dolgokat, ettől mindig szenvedtem. Akkoriban szó sem volt arról, hogy tampont használjunk vagy hogy sportolni lehetne menstruáció közben. Egy ronda, e célra készített, valami téglalapalakú, textil betétfélét lehetett kapni. Azokon a napokon jogosan pihengetett az ember. Akinek meg fájdalma volt, az meg borzasztó rosszul lett. Összességében nincsenek jó emlékeim a menstruációról. Ugyanakkor nem volt nekem fájdalmas, szerencsére sosem görcsölt a hasam vagy voltam különösen rosszul

A barátnőimmel sosem beszéltünk ilyesmiről, és arról sincs emlékem, hogy az édesanyámmal ez téma lett volna. Mindez annak ellenére, hogy édesanyám orvos volt, és három lány volt a családban. Viszont nincs olyan emlékem sem, hogy váratlanul ért volna a dolog vagy hogy ne tudtam volna, mi az az első alkalommal.

Szerintem a saját lányommal sem beszélgettem erről. Ezt ma már mulasztásként élem meg, nem tartom helyesnek és tulajdonképpen neki is rossz lehetett, hogy nem hallott semmit tőlem. Akkor azt gondoltam, hogy a gyerekek valószínűleg az iskolában, egymás között beszélik meg az ilyeneket. Most azt mondom, teljesen normális lett volna, ha nyíltan beszélünk erről, de mindig azt mondták, hogy el kell találni a helyes pillanatot. Viszont amíg nincs egy konkrét kérdés, addig hogy kezdjen bele az ember, hogy ezek meg azok vannak”…Örülök, hogy ma már ez sokkal inkább téma, és hogy az iskolában felvilágosító órák vannak. Ha ma kezdeném újra, nem tudom, hogyan, de biztosan felkészíteném, elmondanám a gyerekeimnek. (Zsófia, 90)

Az első menstruációm egészen pontosan a 12. születésnapomon ért. Ráadásul szülinapi zsúrom volt épp. De mivel ott pont az osztálytársnőim voltak, akikre amúgy is irigykedtem, hogy ők már túl vannak ezen az élményen, a tény, hogy "én is nagylány lettem", elégedettséggel töltött el. Korábban, az idősebb lányok beszámolói alapján mindig úgy gondoltam, hogy szeretnék menstruálni, de ha nem tetszik, visszaadnám. Nem számított tabunak beszámolni a menzeszről tizenévesen lányok között. Egyik osztálytársnőm azt mondta, ez annyira rossz, hogy egész életében terhes lesz, hogy ne kelljen menstruálnia. Sosem éreztem hasgörcsöt, depressziót, kellemetlenséget, "azokon a napokon" érzést, amikor menstruáltam. Ha felmerült volna, hogy bárki megkérdezi, én nem szégyenkeztem volna emiatt. Viszont azzal soha nem értettem egyet, hogy menzesz idején nem kellett a tornaórákon részt venni. (Ildikó, 30)

Én arra emlékszem csak, hogy többször mentem Lengyelországba táborba, édesanyám mindig felkészített, ne érjen váratlanul, de azt hiszem, végül nem ott került rá sor. Ettől nagyon féltem, de "megúsztam". A tényleges első alkalomra nem emlékszem, szalagszakadás.... Lassan már a borzadályos hasgörcseim is a múlt ködébe vesznek. Azt sem tudom már, vajon az első alkalommal is volt-e görcsöm, vagy csak később alakult ki?!? (Judit, 59)

Épp a 14. születésnapomon történt, szóval mondhatni már időszerű volt, ennek ellenére nem számítottam rá. Nem volt benne a fejemben, hogy "bármikor elkezdődhet". Egy kifejezetten nomád nyári táborban voltam épp Szerencsére a nővérem és sok idősebb lány is ott volt a táborban, így kaptam segítséget. Egyszer, amikor elmentem pisilni (WC volt a táborban, de normál fürdési lehetőség nem) észrevettem, hogy véres a bugyim. Első pillantásra le se esett, hogy az mi. Aztán leesett a tantusz, persze. Kicsit ijedten átöltöztem és szóltam a nővéremnek. Nem volt nálunk semmi. Az egyik nagyobb lány tudott adni egy betétet és akkor már nem volt gond. Internet és mobiltelefon még nem volt, képeslapon meg csak nem írja meg az ilyesmit az ember, így anyukámnak csak akkor szóltam, amikor hazajöttünk. Emlékezetes szülinap volt. Így legalább sosem jelent gondot, ha egy nőgyógyász megkérdezi "mikor volt az első menszesze?" :) (Zsuzsi, 32)

Talán 12 éves lehettem, amikor egy nyaralás alkalmával arra ébredtem, hogy nagy vértócsa van alattam. Nagyon rosszul éreztem magamat. Bár tudtam, hogy egyszer én is menstruálni fogok, de nem tudtam, hogy ez mivel jár. Édesanyám sosem beszélt róla, nem készített fel, hogy mi vár rám, mit fogok érezni, miért történik mindez. Az én gyerekkoromban minden ilyesmi tabu téma volt. Nem illett róla sem kérdezni, sem beszélni. A szüleim semmilyen téren nem készítettek fel a nőiességem elfogadására, megélésére. Amikor a kezembe került egy felvilágosító könyv, az volt az első kérdésük, hogy keresztény író írta vagy sem. Ha nem volt a válasz, akkor azt mondták, hogy ne olvassam el. Nem értettem, hogy a biológiai folyamatokat hogyan lehet keresztény módon másképpen leírni. Fogamzásgátlásról, akkor beszélt velem először az édesapám, amikor már 3 gyerekes édesanya voltam. (Mónika, 54)

Pár hónapja múltam 12, amikor először megjött a menstruációm. Egy hétköznap este otthon a vécén ülve észrevettem pár vérfoltot a bugyimon és rögtön tudtam, hogy mi a helyzet. Egyszerre voltam izgatott és büszke - úgy éreztem ez a nővé, vagyis inkább nagylánnyá válás jele, fontos dolog, biztosan azért, mert anya így prezentálta a dolgot, mikor felkészített. Kimentem a konyhába hozzá, már valahogy az arckifejezésemből kitalálta, hogy mi történt - ezt az értő figyelmet most felnőttként tudom igazán értékelni. (Zsuzsi, 31)

 

Anyukám elbeszélgetett velem, minden esetre kipróbáltunk egy szárnyas betétet, hogy tudjam, hogy kell beilleszteni (jelszavunk a felkészültség!), majd ettől függetlenül egyáltalán nem tudtam, mire számítsak és mikor. Egy időben folyamatosan aggódtam, hogy a világos nadrágjaimat váratlanul átvérzem, ha majd megjön. És hogy majd örökre megváltozik gondtalan gyermekéletem a "havi baj" miatt. A női léttel járó szorongásokról majd egy más alkalommal beszéljünk. Aztán persze elsőre, pont az általános iskola végén, nem is jött meg igazán. Anyukám diszkréten juttatott nekem betétet. Majdnem csalódott voltam, hogy a kis pecsételés miatt kellett annyit foglalkoznom a témával, meg kibélelni a bugyimat ezzel a kényelmetlen, idegen réteggel.

Jellemző, mint sokszor az életemben ezek a nagy vízválasztók (első csók, első bármi) inkább lassú átcsúszás volt a havi ciklusom is egyik sávból a másikba. Beletelt kis időbe, mire rájöttem, hogyan készüljek a testi és érzelmi tünetekre, hogy minimalizáljam, ignoráljam őket vagy más hónapokban hogy adjam meg magam a hormonok tombolásának/érzelmi labilitásnak/testi fájdalmaknak, ha épp semmi nem segít.

Még nem szültem, de más nőazt mondják, úgy fog kezdődni, mint a legrosszabb menstruációs görcs, utána pedig úgy érzem majd magam hosszú időn át, mint akin épp átmegy egy kamion. Szóval vannak továbbra is felfedezetlen titkok az életben, még jó, hogy sikerült túllépni azon, hogy minden hónapban vérzünk és néha rosszul jön ki a balatoni családi nyaralás időpontja. :)  (Veronika, 32)

Aggódtam. Már 13 éves voltam és éppen a nyolcadikos tanév nyitóünnepségére készülődtem otthon. Egész nyári szünetben vártam, hogy végre "felnőtt" legyekRajtam és a legjobb barátnőmön kívül már minden lány tudta az osztályban, mi ez a folyamat. Hirtelen fájni kezdett a hasam. Rohanás a mosdóra, nehogy már az ünnepi beszédek alatt kelljen majd kiszaladnom az iskola csarnokából. Letoltam a bugyimat és egyszerre éreztem örömet és félelmet: megjött az első vérzésem. Emlékszem, még a kezem is remegett, úristen, mit is kell csinálni? Pingvinjárásban csoszogtam el egy betétért és egy tiszta fehérneműért. Nagyon furcsa érzés volt. Megkönnyebbültem. Az ünnepségen a legjobb barátnőm állt mellettem. Rákérdeztem, hogy neki megjött-e a szünidő alatt. A válasza igen volt. Ezután már együtt álltunk ott a sorban, megkönnyebbülve. Nagylányok lettünk. (Rita, 28)

Abszolút a lehető legrosszabb helyen ért utol az első alkalom. Egy nomád evezős túrán, ahová apukám vitt el 12 éves koromban. Anyukám ugyan már felkészített a dologra, és mesélte, hogy ő nagyon megijedt, mikor neki először megjött 10 éves korában, de nem gondoltam rá, hogy erről van szó, mivel nagyon kis mennyiséggel kezdődött. Aztán apukámmal együtt rájöttünk, hogy mégiscsak ez lehet. Ő próbált segíteni mindenben, amiben tudott, vett nekem betétet, támogatott lelkileg is. Akkor még nem volt mobiltelefon hogy konzultáljon anyukámmal. Nagyon nomádok voltak a körülmények, csak a folyóban fürödhettünk közösen, nem volt WC, magunk mostuk a fehérneműnket, és folyton esélyes volt egy vízbe borulás, így nehéz is volt a túlélés, és nem tudom, mennyire sikerült magánügynek megtartani. De azért nem maradt meg rossz élménynek, ellenben a későbbi, nagyon rosszullevős, fekvős alkalmakkal. Mostanában időnként migrénnel társul. :( (Kriszti, 31)

Nagyon szerencsés vagyok, mert olyan anya nevelt, akitől mindig, mindent meg lehetett kérdezni, és aki teljes mértékben felvilágosított. Vagyis képben voltam, és nagyon vártam, hogy nagylány legyek végre. Elég későn jött meg, nyolcadikban, a legtöbb lánynak már megvolt az osztályban. Maga az esemény viszont kínosra sikeredett, mert egy barátnőm nagymamájánál aludtunk (gondolom, afféle hétvégi program lehetett), és ott jött meg. Amire nem számítottam, hogy óriási hasmenéssel együtt érkezett, és a nagymamánál épp aznap este nem volt víz a vécében valamiért, vagyis nem tudtam lehúzni. Miután egy darabig szenvedtem a fürdőszobában, segítséget kértem, és a sokat látott, viharedzett nagymama szemrebbenés nélkül öntötte le az egészet egy óriási vödör vízzel. Betét nem volt, vattát kaptam, arra is emlékszem. (Regina, 43)

Kicsit kínos a téma, de azért leírom, hogy engem hogy érintett a dolog. Igazából én már irtóra vártam, hogy megjöjjön, mert sokáig nem jött meg és már az összes osztálytársamnak mindig ez volt a problémája, hogy fáj, meg megy haza, mert rosszul van és nekem meg még mindig semmi. Magas voltam, de nem voltam nőies, és ez is zavart.

Aztán végre valahára megjött, (na persze azóta nem annyira csípem, hogy hónapról hónapra áradok, mint a Niagara). 15-16 éves lehettem, szóval tényleg későn ért el a nagylánnyá válás ezen része, pedig már előtte is elég házias és komoly voltam, úgyhogy ezt azóta sem értem, hogy ez miként változik emberenként. De utólag már örülök, hogy így alakult. (Csenge, 26)

 Hetedik osztály végére csaknem az egész osztálynak "megjött", kivéve engem és még egy lányt. Egész nyáron nyomasztott, hogy nekem miért nem. "Majd amikor nem számìtasz rá”, "addig örülj amíg nincs" és hasonló vigasztalások nem igazán nyugtattak meg. A következő évben már augusztusban elkezdődött a tanév és az első tanítási napon megjött. Hihetetlenül felszabadult lettem. (Felnőtt fejjel nem is értem, hogy miért tartottam ennyire tragikusnak a helyzetet, de valószínűleg azért, mert mindenki más már túl volt ezen.) (Mária, 29)

Én mondjuk soha nem értettem, hogy miért kéne hogy tabu legyen felnőtt emberek között a menstruáció, de talán valójában nem is annyira az, mint hisszük... Körülöttem nőkkel abszolút téma, főleg hogy pl. munkahelyen, albérletben, baráti körben egy program során mindig más kókadozik, sokszor meg össze vagyunk hangolódva és mókás. Nyilván nem ezzel indítok vagy nem részletezem senkinek, de ha releváns volt, én minden további nélkül említettem már férfiaknak is, mivel sajnos kellően rosszul szoktam lenni ahhoz, hogy le kelljen mondanom (főleg mozgalmas) programot emiatt.

Szóval simán megmondom a barátaimnak, amikor szörfözni/túrázni/síelni/... hívnak és beüt a krach, hogy bocs mégsem megyek, mert éppen/várhatóan marhára görcsölök. És a reakció sem megbotránkozás, hanem gyakran az szokott lenni, hogy ó te szegény, tudom, az én barátnőm/feleségem/húgom/nővérem is... stb. Ja, és kaptam már otthon a fiúktól véletlen "beszólást", hogy kb. jé, te mindig ilyen bögyös voltál? de csak röhögtem rajta, hogy nem, ezek hormon-fújta bio-lufik, csak sajnos a fájdalmas fajtából. De összességében is, nálam is és körülöttem más nőknél is a közeli férfiak gyakran jobban képben vannak, mint mi, ha meg fog jönni, és ezért hirtelen hisztisek és elviselhetetlenek leszünk (és közben nem is értjük saját magunkat :) ). Szóval nem is nagyon lehetne letagadni vagy rejtegetni semmit! :)))

Arra emlékszem, amikor először megjött, akkor hónapokig marhára féltem előtte, hogy mi lesz, mi van, ha nem otthon leszek éppen, ha átázom, nincs segítségem, jesszus, mi van, ha nincs nálam betét, mittudomén, mit kell csinálni, ilyesmi. És az sem segített, hogy az anyukám mindig elmondta, hogy ne aggódjak, és hogy ő is minden táborba úgy indult el kiskamaszként, hogy ő is totál pánikban volt a legelső ciklus előtt, aztán mégis túlélte.

Amikor élesben ment végül, akkor asszem, hideg fejjel feltaláltam magam a helyzetben, valahogy csak felhelyeztem azt a betétet a zeneiskola WC-jében, pedig nem térképeztem fel előtte, hogy hogyan is néz ki egy betét, de azért túl sok variáció nem volt. Vicces legfeljebb az volt, amikor évekkel később először használtam tampont: a Tampax-ok elég szerencsétlen alakban deformálódnak a használat után és totál úgy nézett ki, mint aminek a fele bennem maradt; úgyhogy napokig(!) meg voltam róla győződve, hogy nincs a teremtésben vesztes, csak én, és sikerült elbaltáznom a felhelyezést már elsőre, és majd hősi halott leszek, akiben benne maradt a tampon. :))))

Úgy emlékszem, szégyellni csak kiskamaszként szégyelltem az egész menstruáció témát, emlékszem, mai fejjel röhejes virágnyelven faggattuk egymást, hogy ki vált már nővé addigra, és 10-12 évesen a felvilágosító órák után totál zavarban rejtegettük a kapott termékmintákat - hát, a gimi végére eljutottunk oda, hogy az osztályban a fiúk lepacsiztak az iskolai védőnővel (vagy orvossal?), és kitalálták, hogy jófejségből ők majd kunyeráltak nekünk ingyen betéteket meg egyebeket, és hordták a lányoknak a termékmintákat poénból... :-)) Nagyon röhögtem az evolúción! (Rita, 32)

Tizenkét és fél éves voltam, amikor először megjött. Addigra már részletesen és többször is végigolvastam az iskolában kapott felvilágosító füzeteket valamint az anyukámtól kapott könyvet a női test és lélek rejtelmeiről. Nagy nevetések és izgalmak közepette a barátnőimmel feldaraboltunk egy betétet az iskolai WC-ben, hogy megnézzük belülről is”, és nagyon vártam, hogy én is nagylány legyek. Büszke voltam és izgalommal töltött el, amikor végre megtörtént, azért is, mert az osztályban az elsők között voltam.

Az első egy-két alkalommal alig véreztem, és talán ezért volt, hogy csak tisztasági betétet használtam. Ennek az első rendesmenszesz és egy kiadós, az iskolából hazafele menet történő “átázásután vetettem véget és tértem át az egészségügyi betétekre.

A korai évekről az az emlékem, hogy mindig az osztálykirándulás alatt jött meg, és persze olyankor nem tudtam a többiekkel strandolni. Talán a hatodikos osztálykirándulás lehetett, amikor a medence szélén, a matektanárral üldögélés és némi hasi fájdalmak közepette elhatároztam, hogy béranya leszek, hogy felnőtt koromban soha ne kelljen menstruálnom. Végül más karriert választottam, de néha azért nem bánnám, ha lenne valami (természetes) varázsszer, amitől a jobban érezhetném magamat az érzelmileg túlfűtött menstruáció előtti napokon. (Johanna, 32)

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!