Üvegplafon

Az én testem, meg a Barbaráé fürdőruhában

2016. március 08. Üvegplafon

Szögezzük tehát le: nem lehetünk azonosak a testünkről alkotott véleményekkel. Még akkor sem, ha csak beszól a szomszéd, hogy szar a hajad, de akkor maximum szar lesz a napod is, ha viszont a testedből élsz, a munkaképességed érdekében muszáj megvonnod a határokat – Palvin Barbara és a mi testünk című írásunkra Kulcsár Vajda Enikő táncos, az Anyatest projekt alapítója válaszolt.

Kiindulásképp: vesszek meg, ha egy szót is írnék arról, hogy „kövér”-e PB. A vélemény szabad, fakadjon bár irigységből, szorongásból, kompenzálásból, téveslátásból, rosszindulatból.

Mindenki nyugodtan akadjon ki, ha nincs jobb dolga.

A vélemény speciális formában kinyilvánított esete, a Névtelen Anyázó Komment pedig amúgy is az ördög területe, ne érintsük meg ártatlan kezeinkkel!

Az egyetlen, ami elgondolkoztatott az esettel kapcsolatosan, hogy vajon miért gondolja bárki, hogy a több mint egymilliós példányszámban megjelenő fürdőruha-katalógus szerkesztői és fotósai nem látják azt, amit látnak, és hogy most nekik kell őket felvilágosítani. Kövér! Punnyadt! Rúgjátok ki!eniko_mem_1.png

Vajon a Sports Illustrated-nél idióták dolgoznak? Egymillió példányszámban jelenik meg, ember, hatalmas ráfordított költségekkel mutat be KÚL fürdőruhákat - ugyan kinek jut komolyan eszébe, hogy nem gondolták át? Azért van benne PB, mert igény van az ő testére, az ILYEN (dagadtsoványpunnyadtnőies) testre is. Sőt, amúgy egy plus-size modell van a címlapon.

Nemcsak a véznatestű modellek kultusza, és az ahhoz kapcsolódó testszégyenítés, hanem a natúrabb testek iránti igény, és a testszégyenítés-elítélés is épp elég markáns kulturális jelenség mostanában.

Ez mind van, egymás mellett, ezt tükrözi a kiválasztott lányok milyensége. Képesek vagyunk szépnek és etalonnak bemutatni sokféle testet, nem csak a klónozottan egyfélét. Vagy legalábbis elvitatkozgatunk rajta, miután megvettük. Most ez a trend, volt már ilyen, és lehet, ennek is vége lesz. Úgyhogy, nyugi, átgondolták ők azt a párszázezer dollárt, amit a Barbi és a többi „dagi” gázsijára elköltöttek.

Én, a modellekhez hasonlóan, évekig éltem a testemből, igaz, más formában: profi táncos voltam több mint 10 évig.

A kortárs tánc, amit csináltam, sokkal-sokkal megengedőbb műfaj, mint mondjuk a klasszikus balett. Van ott sokféle testalkat, vannak öregek és „kövérek”, mint ahogy fiatalok és „vékonyak” is, de mégis, 6-7 év iskola, együttesbe kerülés, szabadúszás során a súlyos testképzavartól a kezdődő bulimiáig vagy enyhe anorexiáig egész kis leltárját megéltem a lehetséges problémáknak.

Kövér vagyok, nem fog tudni a partner felemelni. Ronda, drabális vagyok. Ocsmány a karom/hasam/arcom/hajam.

És ezzel nem voltam egyedül. Ismerek olyan táncost, akinek KÖNYÖKFÓBIÁJA van!! Nem viccelek! Az a parája, hogy neki van a legrondább könyöke a világon.

Hát vajon lehet így élni? Lehet így felszabadultan táncolni?

Megmondom, nem lehet. Most már öregebb vagyok és bölcsebb, és rájöttem, sok év alatt (PB okosabb, mert úgy tűnik, már 22 évesen is tudja):

az tud a testéből élni, aki megtanulja magasról leszarni, hogy ki mit gondol róla.

Persze, lehet érzékelni a reakciókat, kell is, kinek mi jön be, mit gondol, de ha ezt beengeded, nem fogsz tudni dolgozni. Nem szabad mások szemével látni magad.

Szögezzük tehát le: nem lehetünk azonosak a testünkről alkotott véleményekkel. Még akkor sem, ha csak beszól a szomszéd, hogy szar a hajad, de akkor maximum szar lesz a napod is, ha viszont a testedből élsz, a munkaképességed érdekében muszáj megvonnod a határokat.eniko_mem_2.png

Réz Anna viszont mást is érintgetett, a saját és barátai életének apropóján: azonos vagyok-e a testem változásaival?

Itt van ez a cucc, hús, bőr, csont, zsír, ez vagyok én?

Mi van, ha épp harmincéves vagyok, kis hájjal, sebekkel, és voltam húszéves tüdőbeteg, vagy tízéves félénk girnyó, leszek talán negyvenéves kopasz, kehes beteg, vagy szakításban lefogyott ötvenes. Roggyant hatvanas, tyúkszemem lesz, lassan lépegetek majd.

És vannak finomabb dolgok: kis csík a köldökömig a hormonoktól, amíg terhes vagyok, a hús leffedése a szemhéjakon (nem alszik a gyerek, éjszakázok sokat), a mellem nő, majd lecsökken (szoptatok). Az izmaim tónusába beleivódott hirtelen mozdulatok, ahogy a járni tanuló, bukó-kelő kislányhoz kapok. Kifulladó lélegzet, amíg beterít a gyerek, nincs időm magamért moccanni sem, majd kisimuló idegek, visszanyert atletikusság. Boldogságháj. Gyomorideg.

Ez az egész húsbőrcsontzsír, hát hogyne lennék EZ a leginkább én?  

Csak épp nem a mások véleményében vagyok az, és nem a pillanatnyi állapotokban. Hanem a változásban.

A sejtjeim összessége kiadják a pontos lenyomatát a mindenkori életemnek,  a tetteimnek, az életformámnak, a fizikai állapotomnak.  Ez az, amit „pszichofizikai egységnek” emlegetnek, vagy orvosilag „test és lelkiállapotok összefüggésének”, és amit mindenféle leegyszerűsítő megfogalmazásban is megpróbálnak megfogni:

Fáj a torkod? Mert valamit nem mersz kimondani!

Fáj a hasad? Mert benyeled a problémát! –  és a többi, ésatöbbi.

Mindez, persze, ilyen szinten leegyszerűsítve, hülyeség, semmitmondó általánosítás, de az alapja mégis csak az, hogy minden, ami velem történik, megjelenik a fizikai valómban is, és jobban megértem a fizikai változásokat, ha megértem az embert mögötte.

Úgyhogy ne alkoss véleményt a másik kinézetéről, mert benne van az élete, és nem biztos, hogy el akarja neked magyarázni. És, ugyanakkor, lehetőség szerint bánjatok jól saját magatokkal. Megéri.

Mert a testem én vagyok.

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!