Üvegplafon

Nem félsz, hogy túl izmos leszel? - A jó strandtest akkor az igazi, ha a befőtteket azért a férfinak kell kinyitnia

2016. február 03. Üvegplafon

Szerző: Nagy Gréta

Aki már évek óta nem találkozott velem, annak biztos teljesen összeférhetetlen az, hogy én, Nagy Gréta egy sportolással kapcsolatos cikknek az írója vagyok. Igazából ezen még én is meglepődöm, de hát mégis itt vagyok, és dőlnek belőlem a szavak. És radikális kijelentéseket teszek: minden nőnek jót tenne a sport! Ha azt gondolja bárki, hogy most következik az, hogy minden nőnek illene figyelni az alakjára, az nagyon téved. Nem, ez a cikk nem erről fog szólni…Hanem az erőről.

Gyerekkoromban a sport evidencia volt számomra. Olyasfajta evidencia, amikor valamit annyira természetesnek veszel, hogy már nem is igazán fogalmazod meg, hogy mennyire jó, de meg se fordul a fejedben, hogy abbahagyd. Ehhez persze nagyban hozzájárult az én személyes „összetételem”: alkalmazkodó, csendes, de mosolygós. Kistermetű, de energikus és strapabíró kisgyerek. Nem annyira részletezném, hogy a gyerekkori sportolásnak milyen előnyei és hátrányai vannak, mert ez annyi mindentől függ, mindenesetre én sokat kaptam tőle: az estékbe nyúló edzések megtanítottak kitartónak lenni, a csapat megtanított az alázatra, a versenyek megtanítottak arra, hogy ne figyeljek másra, csak a célra, ugyanakkor arra is megtanítottak, hogy a kudarc csak akkor tesz padlóra, ha engedem. A vereségek megtanítottak, hogyan szedjem össze magam és hogyan örüljek más sikerének. Ezek mind olyan készségek, amelyek nagyon hasznosnak bizonyultak az életemben, egy dologgal azonban nem vértezett fel egy sport sem: a testemmel való jó kapcsolattal.

crossfit.jpg

Ebből következik, hogy a sporttal való bonyolult kapcsolatom valójában a testemmel való bonyolult kapcsolatom. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, mert kb. 20 éves koromig különösebben nem fordult meg a fejemben az, hogy bármilyen szempontból elégedetlen legyek a testemmel. Ez nagyban köszönhető annak, hogy csak elhanyagolható mértékben tér el a testem a társadalom testkép-ideáljától, ami sok álmatlan éjszakát spórolt meg nekem, de tudom, hogy nem mindenki ilyen szerencsés.

20 éves koromban engem is elért az „általános női önbizalomhiány” szindróma: Miért nem vagyok olyan intelligens/összeszedett/magabiztos/vicces, mint a csoporttársam? Miért nem vagyok olyan vékony/magas/csinos/szép/ mint a barátnőm? Már megint kudarcot vallottam, miattam nem vagyok csinos, mert zabálok, mint a disznó, és nem edzek!

Ezeknek a belső monológoknak az eredete önmagában megérne egy pszichológiai esettanulmányt, és ez a cikk nem erről szól. De annyit biztosan állíthatok, hogy nem én vagyok az egyedüli nő, aki ilyen gondolatokat pörget az agyában. Tudom, a férfiakra is nehezednek testkép-elvárások, de most nem a férfiakról szeretnék beszélni. Pont. Arról tudok beszélni, hogy mi, nők milyen problémákkal küszködünk ezen a téren: hogy folyamatosan más nőkhöz viszonyítjuk magunkat, hogy azok a nők, akikhez viszonyítjuk magunkat, nem léteznek, de a média őket állítja be mércének és hogy a kinézetünk adja az elsődleges értékünket, és a mi felelősségünk, hogy „értékesek legyünk” a férfiak számára.

Nekem ezeket az elveket sikerült teljes mértékben internalizálnom 20 éves koromra. Bármekkora sikert értem el bármilyen egyéb területen, nem tudtam felhőtlenül örülni, mert a kinézetemmel sosem voltam jóban. Nem tudtam olyan dolgot találni a külsőmön, ami tetszett volna. Mindent bevetettem, hogy megváltoztassam a testem: változtattam az öltözködési stílusomon (persze ezt nagyon erőltetni sosem tudja az ember), próbáltam mindig tökéletesnek látszani sminkkel, hajjal (ez is csak magát a problémát fedi el, igazi önbizalmat nem ad), és persze jártam edzeni (aminek a célja kizárólag a testem megváltoztatása volt).

Az edzés célja általában „Cameron Diaz” volt. Nem Cameron Diaz a való életben, hanem „Cameron Diaz”, akinek gyönyörű az arca, a haja, a teste, és persze a legfontosabb: egyáltalán nem olyan, mint én.

Én úgy látom, ez egy tipikus női dinamika: vegyünk egy kívülről jövő (ez nagyon fontos!!!) irreális (ez is elengedhetetlen!!!) elvárást, küzdjünk gőzerővel, hogy elérjük, és amikor elkerülhetetlenül elbukunk, hibáztassuk magunkat. Tökéletes kombináció: a mérce külső, de a felelősség a miénk!

A sporttal való konstruktív kapcsolatom is egy ilyen kívülről motivált felindulásból született. Annyira klisé: januárban beiratkoztam edzőterembe, hogy nyárra jól nézzek ki. Hogy a strandon ne kelljen szégyenkeznem azért, mert van hasam, és nem kerek a fenekem. Jártam is rendesen, rávettem magam, mert a cél ott lebegett előttem: Cameron Diaz a strandon (megjegyzem, így majd egy év edzés távlatából: mi a jó eget gondoltam? Cameron Diaz???). Figyeltem arra, hogy mit eszem, szenvedtettem magam, persze elégedett sosem voltam.

kettlebell-411605_960_720.jpg

Ekkor szinte véletlenül beestem egy „aerobic” órára, ahol nagyobb súlyokkal dolgoztunk. Számomra ez teljesen új volt, életemben nem volt a kezemben súlyzó, mindig csak step-aerobicra jártam, ahol a legnagyobb súly, amit általában a kezünkbe vettünk, könnyebb volt, mint a retikülöm. De ez az óra más volt. Nagyon szenvedtem, alig bírtam a súlyokat, az első néhány fekvőtámaszomnál csak azért nem sírtam el magam, mert épp vége lett a gyakorlatnak. Mindezek ellenére valami átfordult bennem. Mert nem sírtam el magam, és nem hagytam abba a fekvőtámaszt, hanem végigcsináltam, és ez erőt adott. Az edzőm azóta is emlegeti, hogy már akkor látta a szememben az „őrületet”.

Szemben azzal, hogy eddig az edzést a kinézetem szolgálatába állítottam, ezután új célok kezdtek el megfogalmazódni bennem. Milyen jó lenne, ha olyan erős lenne a hátam, hogy meg tudjak emelni 7 kiló helyett 10 kilót… Mennyire jó lenne megcsinálni öt fekvőtámaszt… Tíz fekvőtámaszt… És szépen lassan elértem ezeket a célokat. Kezdett a fókuszom átvándorolni az ”ideális testkép” célról a teljesítménycélok felé. Elkezdett nem érdekelni a kinézetem, és elkezdtem örülni annak, amit tud a testem. És ez volt a legjobb dolog, ami történhetett.

A nők ritkán tapasztalják meg, hogy milyen felemelő érzés a fizikai erő. Ez is a patriarchális társadalom üzenete: egy nőnek ne legyen fizikai ereje, a nő finom, gyenge, vékony, semmiképpen sem izmos. Az egyik gyakori kérdés, amit kapok azoktól, akikkel az edzésről beszélgetek: „Nem félsz, hogy túl izmos leszel?”. Na most, ha valaki ez alapján a kérdés alapján azt gondolja, hogy egy body builder vagyok, akkor ki kell ábrándítsam, hogy még így is, hogy szeretek edzeni, alig van rajtam izom. Nem azért, mert félek, hogy túl izmos leszek, hanem mert az izmosodás egy lassú folyamat, és kemény munka eredménye. Az izomzatom tényleg relatíve elhanyagolható, és mégis ez az első reakció. Mi az, hogy túl izmos? Úgy érted nem félek-e, hogy a társadalom nem fog nőiesnek titulálni? Vagy hogy nem félek-e, hogy a férfiaknak nem fogok tetszeni? Mert nyilván nekünk arra is kell figyelnünk, hogy nehogy a férfiaknak kisebbségi érzése legyen mellettünk, ez nyilván a mi problémánk.

Pedig a fizikai erő önbizalmat ad. Az erő szexi. Az erő jó érzés. Az erő az enyém. Nem a Cosmopolitan hatására vagyok erős, nem azért vagyok erős, hogy tetsszem valakinek, csak az erőért vagyok erős. Mert jó érzés. Minden nőnek emiatt kellene sportolnia, mert minden nőnek járna ez az érzés.

Természetesen tudom, hogy nem mindenki szereti a sportot. Van, akinek egyszerűen nem akaródzik ilyen irányba megerőltetnie magát. Mielőtt bárki félreértené a dolgot, szerintem ez is teljesen rendben van. Számomra a sport az önbizalmam egyik forrása, de ezt máshonnan is meg lehet kapni. Az embert körülvevő barátoktól, a szakmai teljesítményekből, egy kreatív hobbitól, stb. A „minden nőnek sportolnia kellene” állítást azért tartom fenn mégis, mert minket, nőket gyerekkorunktól elbátortalanítanak ettől, és ezt kellene valahogy ellensúlyozni. „Úgy dobsz, mint egy lány!” – ismerős? Persze, hogy nem tudok dobni, mert majd’ az összes tesi tanáromhoz csak azért jártam be tesi órára, mert kötelező volt.

pushup.jpg

Ám manapság egyre több sportolónő kap olyan médiafigyelmet, amely megadja a lányoknak a lehetőséget, hogy egy sportolót tartsanak példaképnek. Meg tudják mutatni az önbizalomhiánnyal küzdő lányoknak/nőknek, hogy a fizikai erő fejlesztése is egy tiszteletre méltó, érvényes döntés.  Ott van Serena Williams, aki a legjobb női teniszező a világon, és a legtöbb profi teniszezőnővel ellentétben, figyelmen kívül hagyja azokat, akik „túl férfias” testalkata miatt kritizálják. Vagy ott van Ronda Rousey harcművész, aki büszkén vállalja, hogy a testében minden izom valamilyen célt szolgál, és nem csak a kinézetéért létezik. Vagy ott vannak a crossfites lányok, akiknek már meg sem fordul a fejükben, hogy létezik olyan, hogy „túl izmos”, és végre nem azért nézhetünk fel rájuk, mert tökéletes a testük, hanem mert olyan kivételes sportteljesítményeket érnek el, amelyekre csak az igazán elszánt és kitartó emberek képesek.

És többek között ez az a dolog, amit a sportolásnak adnia kellene a fiatal lányoknak/nőknek: egy újfajta példaképet. Legyenek olyan példaképeink, akikre azért nézünk fel, mert szépek. Legyenek olyanok, akiknek a szakmai/sport teljesítménye inspirál. Legyenek olyanok, akiknek csodáljuk a szexuális felszabadultságát. És ami a legfontosabb, csak olyan példaképeink legyenek, akik a saját útjukat követik, hogy nekünk is legyen erőnk fittyet hányni a társadalmi normákra, ha valamiért azok nekünk kényelmetlenek.

Mert félreértés ne essék: a nők ilyesfajta önbizalomhiánya nem egyéni szociális probléma, ahogyan ezt sokan próbálják beállítani. Ez egy társadalmi probléma, amit relatíve egyszerű módon meg tudnánk szüntetni a következő generáció számára, ha egy kicsit figyelnénk arra, hogy hogyan adunk nekik erőt.

sport, edzés, izom, erő, Cameron Diaz

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!