Üvegplafon

“Csak ki ne derüljön, hogy nem értek semmihez!” – Az imposztor-szindróma

2015. december 08. Üvegplafon

 

Érezted már úgy, hogy tulajdonképpen nem is értesz semmihez, és ez mindjárt ki fog derülni mások számára is? Hogy bármelyik pillanatban rajtakaphatnak, hiszen nem is vagy jó a szakmádban? Hogy bármikor lebukhatsz, mert idáig csak ügyesen verted át a környezetedet?

Szerző: Vida Katalin

dt_madonna.jpg

Azt a jelenséget, amikor tehetséges és a feladatra alkalmas személyek úgy érzik magukat, mintha csalók volnának, a pszichológia imposztor-szindrómának nevezi. Ez a jelenség egy furcsa önbizalomhiányt takar: az ettől szenvedő emberek egyrészt azt gondolják, hogy nem alkalmasak arra a feladatra, amit megkaptak, másrészt viszont meg vannak győződve arról, hogy valamiben tényleg jók – de ez nem a munkájuk, hanem az emberek megtévesztése. Mind a férfiak, mind a nők beszámolnak ilyen jellegű szorongásokról, de a szociálpszichológiai kutatások szerint a nők nagyobb arányban tapasztalják meg. Magát a jelenséget Pauline Rose Clance és Suzanne Imes 1978-ben publikált cikkükben az akadémia világában jól teljesítő nők szorongásaival kapcsolatban írták le először.

És hogy miért inkább a nőkre jellemző ez az érzés? Legalább három okból kifolyólag. Egyrészt, mert a nők kritikusabbak önmagukkal szemben. Egy 2013-ban több, mint háromszáz diákkal készült kérdőíves felmérésben a kutatók azt találták, hogy a nők több negatív üzenetet használnak az önmagukkal folytatott belső párbeszédben, mint a férfiak. Kristin D. Neff amerikai kutató eredményei szerint a nőkre nem csak inkább jellemzőek az önkritikus gondolatok, hanem kevésbé jellemző rájuk az önmagukkal való együttérzés képessége is (self-compassion).

Másrészt a nők hajlamosak alábecsülni a képességeiket, eredményeiket és a nekik ezért járó juttatások jogosságát. Két pszichológus, Dunning and Ehrlinger kísérletükben arra voltak kíváncsiak, hogy a férfiak és a nők hogyan ítélik meg a saját teljesítményüket. A résztvevőknek egy természettudományos kvízt adtak és arra kérték őket, becsüljék meg,  hogyan fognak azon teljesíteni egy 1-10-ig terjedő skálán. A nők átlagosan 6,5-re, míg a férfiak 7,6-ra tippelték a későbbi teljesítményüket. A kvíz végeztével ismét megkérdezték a vizsgálati személyeket, hogy mit gondolnak, hány helyes választ adhattak: a nők átlaga 5,8 míg a férfiaké 7,1 volt. Mik lehettek a tényleges eredményeik? Valójában a helyes válaszaik átlaga gyakorlatilag nem különbözött: a nők átlagosan 7,5, míg a férfiak 7,9 pontot értek el. Tehát amíg a férfiak nagyjából pontosan lőtték be jövőbeni teljesítményüket, addig a nők – különösen a teszt kitöltése után – jelentős mértékben alulbecsülték azokat.

Tanulmányok azt is kimutatták, hogy az egyik legjelentősebb faktor, ami miatt kevesebb női politikus van, az az, hogy a nők sokkal kevésbé érzik magukat alkalmasnak arra, hogy elinduljanak a választásokon (a férfiak 60%-kal nagyobb arányban állítják, hogy abszolút alkalmasak a feladatra, mint a női kollégáik). És mivel a nők hajlamosabbak alábecsülni a teljesítményüket, kisebb fizetésre is érzik magukat jogosultnak. John T. Jost amerikai pszichológus egy esszé megírására kérte meg a férfi és női kísérleti személyeket, majd megkérdezte tőlük, hogy ezért mekkora fizetést adnának maguknak. A nők 18%-kal kevesebb fizetést tartottak jogosnak maguknak ugyanazért az elvégzett munkáért.

Nem utolsósorban pedig, még ha a nők sikereket érnek is el, ezt jellemzően külső faktoroknak tulajdonítják (pl. szerencse) és nem a saját képességeiknek. Kutatások szerint ez még inkább így van, ha az adott területet sztereotipikusan férfiasnak tartják: ebben az esetben a nők által elért sikereket mind a nők, mind a férfiak külső okoknak tulajdonítják, míg a férfiak esetében ezt a jó képességeiknek. És vica versa: a kudarcot a férfiaknál a motiváció vagy az érdeklődés, míg nőknél a megfelelő képességek hiányával magyarázzák. Ráadásul olyan helyzetekben, amikor mind a nők, mind a férfiak kudarcot vallanak, és negatív visszajelzést kapnak a teljesítményükre, ez a nőknél sokkal nagyobb mértékű önbizalom-zuhanást eredményez.

Az imposztor-szindrómának pedig az lesz a következménye, hogy nőkként végül nem pályázzuk meg azokat az állásokat, előléptetéseket, lehetőségeket, amelyekre alkalmasak volnánk. A fent említett kísérletben a természettudományos kvíz után megkérdezték a résztvevőket, hogy indulnának-e egy természettudományos versenyen: míg a férfiak 71%-a válaszolt igennel, a nőknek csupán 49%-a mert volna belevágni. Ha azonban igazak az állítások, amelyek szerint a határozott, önbizalommal rendelkező emberekből lesznek a vezetők, akkor zömében nem a leginkább hozzáértő és alkalmas emberek kerülnek vezető pozícióba, hanem a legmagabiztosabbak. Így viszont továbbra is fennmaradnak a nemi egyenlőtlenségek.

Az imposztor-szindróma ellen úgy lehet tenni, ha észrevesszük ezeket a kognitív, gondolkodásbeli torzításainkat és tudatosítjuk magunkban a sikereinket, vagy ha megpróbáljuk nem másokhoz hasonlítgatni magunkat. De legfőképpen az a leghatékonyabb ellenszere ennek a szorongásnak, ha beszélünk róla. Megkönnyebbülést jelenthet, ha ki merjük mondani, mitől szorongunk, és lehetőségünk van megélni, hogy ezzel az érzéssel nem vagyunk egyedül.

 

Vida Katalin

tanácsadó szakpszichológus

A Nő vagyok – feminista szemléletű önismereti csoport egyik alapítója

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!