Üvegplafon

Áttörhető-e a vélemények üvegplafonja?

2015. szeptember 17. Üvegplafon

Ha Magyarországot szokás a 10 (oh, pardon, 9,8) millió szövetségi kapitány (futball, mi más…) országának nevezni, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy arról is megvan mindenkinek a maga véleménye, hogy mégis a kisgyerek hány éves koráig kellene az anyának otthon maradnia vele. És nem is rejtjük véka alá.

Szerző: Gregor Anikó           

Mielőtt röviden bemutatnánk, hogy mégis milyen a hazai közgondolkodás ebben a témakörben, röviden érdemes elidőzni magán a felvetett kérdésen is, hiszen ez is sokat elárul arról, hogy miként közelítünk a témához. A kérdésben a fókusz kizárólagosan az anya-gyerek kapcsolatra esik, a hazai kontextusban szinte értelmezhetetlenné válna, ha úgy is feltennénk, hogy vajon a kisgyerek hány éves koráig kellene az apának otthon maradnia vele (csak hogy heteronormatív keretben is maradjon a téma). Ugyancsak érdemes megfigyelni a kérdésbe ágyazódó normatív, előíró aspektust (kellene), valamint azt az előfeltevést is, hogy egyáltalán valóban meghatározható egy ilyen életkor. Ehhez kapcsolódik az utolsóelőtti elem, ami kiemelhető: a kérdés középpontjában a gyerek, az ő igényei állnak, az anya ennek a kiszolgálója, mintha neki nem lennének igényei arra vonatkozóan, hogy ő meddig szeretne otthon maradni a gyerekkel. Legutolsóként pedig arra érdemes felhívni a figyelmet, hogy a kérdés akarva-akaratlanul is úgy állítja be önmagát, mintha a válasz valóban valamilyen egyéni döntés függvénye lenne csupán, és nem kötődne szorosan egyéb feltételekhez: van-e munkahely, amely vissza- vagy felveszi a dolgozó anyát, minicsoport, bölcsőde vagy egyéb intézmény, ahol van (a szülők számára is megfizethető összegért) hely a gyermeknek, hogy csak a két legkardinálisabb kérdést említsük.

Magyarországon már a rendszerváltást megelőzően is végeztek azzal kapcsolatban közvélemény-kutatásokat a lakosság körében, hogy annak tagjai miként vélekednek a kisgyerekes nők munkavállalásáról, ennek a családra, a családi kapcsolatokra, a kisgyerekekre gyakorolt hatásáról. Mivel ezek rendszerint nemzetközi kutatások voltak, ezért nem a Magyarországon vízválasztóként ismert 3, hanem a gyermek 6 éves korához igazodva mérték fel a következő állítással való egyetértést: Hat éves kora előtt mindenképpen megsínyli egy kisgyerek, ha az anyja dolgozik. Az állítással való átlagos egyetértés mind a férfiak, mind a nők körében csökkenő tendenciát mutat a 2000-es évek során, de rapid változásokról nem beszélhetünk. A 2013-as ISSP kutatásban a magyar nők átlagosan 3,5-ös, a férfiak pedig átlagosan 3,4-es mértékben értettek egyet azzal egy 1-től 5-ig terjedő skálán, hogy a kisgyerekre negatív hatással van az anya munkavállalása. Míg a különböző korú férfiak statisztikai értelemben átlagosan ugyanúgy vélekednek a kérdésben, addig a nők körében már látszódnak ugyan különbségek, de még a legfiatalabb nők is átlagosan a legnagyobb jóindulattal is közepesen (3,2) értenek egyet az állítással (2-3. grafikon). Úgy tűnik tehát, mintha a véleményekben is lenne egy üvegplafon, a lélektani határ pedig a közepes egyetértésnél húzódik: az átlagos vélekedés legfeljebb idáig merészkedik jellemzően az állítás elutasításban.

Kirajzolódik ez akkor is, ha a háztartásban élő 18 éven aluliak száma szerint vizsgáljuk meg a női és férfi vélekedések alakulását: míg a férfiak véleményére ennek a tényezőnek nincs hatása, addig a nőknél az egygyermekesek a leginkább megengedőek (3,1), míg a két-, illetve három- vagy többgyermekes háztartások tagjai rendre jobban és jobban egyetértenek azzal, hogy egy kisgyerek megsínyli, ha az anyja dolgozik.

Vannak azonban jelei annak, hogy hajszálrepedések érik ezt az üvegplafont, és ebben a folyamatban kitüntetett szerephez jut az iskolázottság: a 2013-as kutatás adatai arról árulkodnak, hogy a diplomás nők fele egyáltalán nem vagy inkább nem ért egyet azzal, hogy hat éves kora előtt egy kisgyerek mindenképpen megsínyli, ha az anyja dolgozik – a korábbi kutatások során ez az arány soha nem emelkedett 35 százalék fölé, sem a diplomás nők, sem más iskolai végzettségű női vagy férfi csoportban.

 gregor_grafikon.png

 További grafikonok itt.

Mindebből több fontos következtetést is leszűrhetünk. Tekintve, hogy a magyar nők körében folyamatosan nő a diplomások aránya (sőt, meg is haladja a férfiakon belüli arányt), az iskolázottság átlagos szintjének növekedése a tradicionális vélekedések erodálódását gyorsíthatja fel. Szembetűnő azonban a diplomás nők véleménykülönbsége a többi iskolai végzettségű női csoporthoz képes: úgy tűnik, hogy az attitűdökben, az elképzelhető realitásokban nem annyira a nemek közötti, mint inkább a nemeken, különösképpen a nők csoportján belül újratermelődő társadalmi egyenlőtlenségeket látunk. A magasabban kvalifikált nők nem csupán jobb eséllyel tudnak visszatérni a gyerekszülési szabadság után a munkaerőpiacra (lásd a TÁRKI vonatkozó kutatási eredményét a 106. oldaltól), valamint gyerekszámtól függetlenül nagyobb hányaduk foglalkoztatott (lásd az EUROSTAT indikátorai közül a gyerekszám és legkisebb gyerek életkora szerinti foglalkoztatási rátát), mint az alacsonyabb iskolai végzettségű társaik, hanem úgy tűnik, hogy az attitűdjeikben is igazodnak ehhez a relatíve nagyobb mozgástérhez. Elgondolkodtató konklúzió, hogy a tradicionális nemi szerepek egyik fontos elemének megkérdőjelezésére, úgy tűnik, azoknak a nőknek van valamivel nagyobb esélye, akiknek a társadalmi mozgástere más területeken is tágabbnak látszik.

A szerző szociológus.

 

A témához ajánljuk még Blaskó Zsuzsa 2010-ben az Esély című folyóiratban megjelent tanulmányát: „Meddig maradjon otthon az anya? – A gyermekfejlődés szempontjai. Kutatási tapasztalatok és családpolitikai következtetések.”

A bejegyzésben szereplő adatokat ábrázoló interaktív grafikonok a következő linken tekinthetőek meg: https://infogr.am/uvegplafon_attitudok

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!