Üvegplafon

Hiperérzékeny hápogás a politikai korrektségről

2015. augusztus 11. Üvegplafon

Az, hogy hogyan beszélünk, hogyan jelenítünk meg embereket és csoportokat a tévében, rádióban, interneten, alapvetően befolyásolja azt, hogy hogyan értelmezzük, rendezzük el magunk körül a világot. A szavak és képek segítségével teremtünk ellenségeket és bűnbakokat, bélyegzünk meg egész csoportokat, hozunk létre az alsóbb- és felsőbbrendű emberek hierarchiáit a társadalomban.

Szerző: Kapelner Zsolt

Képzeld el, hogy gyűlölnek. Nem nyíltan, nem bántalmaznak naponta testileg, nem köpnek le az utcán – legalábbis veled még nem történt ilyesmi. De lekicsinylő pillantásokban azért sokszor részed van, sokszor érzed veszélyben magad – joggal, a hozzád hasonlóakat gyakran bántalmazzák az utcán, éjszaka, vagy otthon különösen kegyetlen, embertelen módon. Tudod, hogy nem indulsz egyenlő esélyekkel a munkáért, tudod, hogy a főnökeid mindig le fognak nézni, tárgyként kezelni, vagy rosszabb.

blurredwr.jpg

Ezzel ráadásul mindenki rendben van. A burkoltan vagy nyíltan téged támadó; szellemi képességeidet, viselkedésedet, emberi értékedet kétségbevonó halvány megjegyzéseket, vicceket nem csak minden társaságban hallani, de a tévében, az interneten, a rádióban is rendszeresen felbukkannak. Mi több, neked ezt mind szótlanul kell tűrnöd. Ha nem nevetsz a többiekkel, a gyűlölet csak fokozódik. Kiközösítenek, címkéket akasztanak rád, akár meg is fenyegetnek – mintha ugyan nem dolgoznának minden nap, minden egyes könnyed megjegyzésükkel azért, hogy ne érezd teljes értékű emberi lénynek magad.

Aztán képzeld el, hogy egy nap azt hallod, egy egyetemi gólyatáborban a fotós megerőszakolt valaki hozzád hasonlót, aki te is lehettél volna, aki – félsz – talán te leszel a következő napon, hiszen pontosan tudod, hogy a hozzád hasonlók közül Európában minden tízedik átélt már szexuális bántalmazást, és minden huszadikat megerőszakolták már. Nem így azokkal, akik másnap egy reggeli rádióműsorban ízléstelen vicceket sütnek el erről a rémséges tettről, ami által még inkább megfosztanak téged és minden hozzád hasonlót az emberi mivoltától; még inkább lekicsinylik az ilyen eseteket, mintha ezekkel nem is kellene törődni.

És megint, amikor felemelnéd a hangod, minden igazságtalanság, megkülönböztetés, brutalitás ellen, amit a társadalom részéről elszenvedsz, akkor megint lejön egy cikk a magyar sajtóban arról, hogy korlátozni akarod a szabad véleménynyilvánítást, hogy „hápogsz” és „hiperérzékeny”vagy. Mit mondanál?

A politikai korrektség rémuralma egy ismert toposz a nemzetközi médiában. A gondolat nagyon egyszerű: ha a vélemény kinyilvánítása alapvető emberi jog – és egyébként az –, akkor hogy van az, hogy „felháborodás-kampányokkal”, sőt bírósági végzésekkel az emberek elhallgattathatnak teljesen tisztességes véleménynyilvánítókat? A dolog vége az lesz, hogy az ember meg sem mer szólalni, nem is kell, hogy bárki rászóljon vagy beperelje, öncenzúra fog működni. Itt valójában egy „puha diktatúra” dolgozik, amelynek célja, hogy a kiválasztott kevesek dönthessék el, mit szabad és mit nem szabad mondani.

stop_pc.png

Persze akik ilyeneket mondanak, sem gondolják, hogy mindenhol és mindig mindent ki lehet mondani. Nem szabad például nyilvánosan rágalmazni, sem közösség ellen uszítani, gyűlöletbeszédet tartani. Miért? Nos, mint minden szabadságjog, a szólás szabadsága is addig terjed, amíg az más szabadságát nem korlátozza, amíg nem okoz kárt. Ezt fejezi ki a híres „ártalom elve”, melyet – a hiperzékenység-ellenesek nagy örömére – John Stuart Mill, a modern liberális gondolkodás egyik alapfigurája fogalmazott meg (erről bővebben itt írtam). Eszerint mindaddig, amíg megszólalásommal nem ártok senkinek, a szólásszabadságomat nem szabad korlátozni.

Azok, akik szerint napjainkban egy hiperérzékenységi járvány dúl a világban, azt állítják, hogy egy szaftos kis rasszista vicc, egy szexista videoklip, egy könnyed iszlamofób beszólás igazában nem okoz semmiféle kárt, nem árt senkinek, így aztán a hőbörgőknek sincs joga korlátozni senkit a szabad véleménynyilvánításban.

Igen ám, de mégis mit jelent ártani és kárt okozni? Nyilván, ha valaki egy tömegtüntetésen tart egy gyűlöletbeszédet, teszem azt a cigányok ellen, ennek következtében senkit sem súlyt halálra a villám. Még az sem biztos, hogy a tüntetők még aznap felkerekednek és a szónok szavaitól vezérelve bántanak valakit. A szavak jellemzően nem okoznak közvetlen kárt senkinek.

A szavak, a képek, a média sokkal alapvetőbb szinten hat az életünkre. Ahogy arról korábban már írtam, az, hogy hogyan beszélünk, hogyan jelenítünk meg embereket és csoportokat a tévében, rádióban, interneten, alapvetően befolyásolja azt, hogy hogyan értelmezzük, rendezzük el magunk körül a világot. A szavak és képek segítségével teremtünk ellenségeket és bűnbakokat, bélyegzünk meg egész csoportokat, hozunk létre az alsóbb- és felsőbbrendű emberek hierarchiáit a társadalomban.

Ha egy csoport ellen naponta hangzanak el gyűlöletbeszédek, és a társadalom ezzel teljesen rendben van, akkor az azt jelenti, hogy a szóban forgó csoport érdekei kevésbé számítanak a társadalom szemében, mint a többiekéi, kevésbé értékesek. Ez pedig könnyedén legitimálja a velük szembeni kirekesztést, adott esetben erőszakot. A gyűlöletbeszéd, még ha nem is vezet közvetlenül és azonnal erőszakhoz, olyan értékrendet, világnézetet teremt és legitimál, amiben rendben van gyűlölni és bántani egyeseket.

De persze egy ártatlan komment az interneten, egy ártatlan vicc nem ugyanaz, mint egy gyűlöletbeszéd. Természetesen. Fábri Zoltán klasszikus filmjében, a Hannibál tanár úrban van egy beszédes jelenet. Vidroszil, a fiatal fasiszta belépve a presszóba szóváltásba keveredik az egyik vendéggel Mussolini himnuszáról, a Giovinezzáról. A beszélgetés végén Vidrozsil nevetve annyit mond, „ezek a zsidók”.

Ez a mondat minden, csak nem gyűlöletbeszéd, és talán épp csak hangyányit lepődnénk meg, ha ma hallanánk egy budapesti kávézóban. Csakhogy egészen mást jelent a harmincas évek Magyarországán kimondani ezt a mondatot, mint ma. Amikor már 10 éve életben van a numerus clausus, amikor a zsidókkal szembeni hátrányos megkülönböztetés és erőszak mindennapos, sőt az európai országok vezetői közül nem egy nyíltan és tudatosan vállalja azt, akkor ezt a mondatot nem lehet ártatlannak tekinteni. Ez a mondat közvetlenül nem felelős sem a holokausztért, sem az antiszemitizmusért általában. De az a mondat hozzájárul annak a társadalmi rendszernek a fenntartásához, amelyben a zsidók másodrendű állampolgárok.

Az elnyomó társadalmi rendszerek – legyen szó a rasszizmusról, szexizmusról, homofóbiáról vagy bármi hasonlóból – ilyen szavakból, félmondatokból épülnek fel, előítéletekből és hétköznapi rosszallásokból, ferde tekintetekből, ízléstelen viccekből, és végül: mindannyiunk beleegyező hallgatásából, abból, hogy nem emeljük fel a szavunkat, nem az egyszeri megszólalás ellen, hanem az ellen a társadalmi elnyomás ellen, amely létre hívta azt az egyetlen megszólalást, és amely ilyen megszólalások révén marad fenn.

A felháborodás, hogy már egy szaftos cigányviccet se lehet elmondani, minimum ízléstelen. Tényleg, miért is ne legitimálhatnánk olyan sztereotípiákat, szófordulatokat, ítéleteket, amelyeket naponta használnak arra iskolákban, hogy gyerekeket szégyenítsenek meg, rekesszenek ki, és zárjanak el végső soron a szegénységből való kijutás lehetőségétől?

Avagy mi is a probléma egy jó kis meztelen nős videóval azon kívül, hogy egy olyan társadalmi gyakorlatot állít be normálisnak – hatást gyakorolva fiatalok millióira világszerte –, amely szexuális játékszerré degradálja a lakosság felét, és így hozzájárul a rendszerszintű elnyomásukhoz és a velük szembeni erőszakhoz?

A politikai korrektség jelszavával természetesen vissza lehet élni. Mindennel vissza lehet élni. Például mikor azok, akiknek nem kell naponta megküzdeniük azzal, hogy egy olyan társadalomban élnek, ahol kimondva vagy kimondatlanul a legkülönfélébb módon rekesztik ki és nyomják el őket, azon sírnak, hogy a szólásszabadság sérül, ha nem folytathatják szabadon embertársaik megalázását – nos, ők legalább ennyire visszaélnek a szabadságjogok eszméjével.

A szerző filozófus

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!