Üvegplafon

Feminista vagyok és imádom a fateromat

2015. augusztus 06. puskaspanni

Most, hogy a Nyugati fény pár napos hősöket csinált a Nők a feminizmus ellen csoport tagjaiból, időzzünk el a témánál mi is egy röpke pillanatig!

Szerző: Puskás Panni

Első körben le kell szögeznem, hogy a vélemény szabad, és ez így van jól. Még akkor is így helyes, ha a hideg futkos a hátamon, amikor csodás fiatal csajok zavarba ejtő tábláik mögül kukucskálva szelfiznek, hogy megvédjék a patriarchátust a gonosz női egyenjogúságtól. Próbálok hát a magam nevében beszélni.

Feminista vagyok, de nem tartom magam téveszmésnek, sem undorítónak vagy képmutatónak. Én sem hiszem, hogy minden férfi erőszaktevő, de éreztem már magam áldozatnak vagy elnyomottnak. Tudom, hogy a férfiaknak is vannak sérelmeik, és felelősséget vállalok a saját cselekedeteimért, bár utóbbi nem igazán tudom, hogy ebben a kontextusban hogyan értelmezhető. Hiszek a szerelemben és az egymás iránti tiszteletben, és bár a magam részéről nem tervezek a közeljövőben gyereket (hanem karriert tervezek, bizony), csodásnak tartom, hogy egyre több barátnőmnél születik meg az első kisbaba. Nekem is a faterom az egyik legjobb barátom, imádom a pasimat, és baromira hiányzik a nagyapám, aki már sajnos meghalt. Egyenlő akarok lenni, nem felsőbbrendű, és én is azt gondolom, hogy férfiak és nők között vannak különbségek, de azzal nem értek egyet, hogy e különbségek az egyik nemet feljebb kéne, hogy pozicionálják. Ja, és imádom a férfiakat!

feminjo.jpg

A Nők a feminizmus ellen-jelenségre van egy jóindulatú és egy kevésbé jóindulatú magyarázatom. Előbbi a tájékozatlanság, amit Karafiáth Orsolya szépen és egyszerűen fejtett ki hír24-es cikkében. A kevésbé jóindulatú magyarázat a másik iránti tökéletes érzéketlenség. És félreértés ne essék, nagyszerű látni, hogy itt ez a sok középosztálybeli fiatal lány, akik rendben vannak a saját életükkel. Akiknek úgy tűnik, nem kell napra nap megküzdeniük ezekkel a problémákkal, vagy ha néha mégis, akkor szemet tudnak hunyni fölöttük, nem nagy ügy, úgy érzik, közvetlenül nem befolyásolja az életüket a másik nem privilegizált pozíciója, főleg jó élményeik vannak az őket körülvevő férfiakról. Szuper. Többnyire én is így érzem magam szintén középosztálybeli, fehér, heteroszexuális nőként itt, Budapesten. A korábbi felsorolásból látható az is, hogy a véleményünk is sok mindenben konvergál – pl. mind szeretjük az apánkat.

De az ég áldjon meg titeket, kicsit próbáljatok meg az orrotok hegyénél tovább nézni! Mi van akkor, amikor nem rólunk van szó? A szexuális abúzus, a családon belüli erőszak, az áldozathibáztatás, a munkaerőpiaci hátrány, a bérkülönbségek, és egy csomó minden, amiről itt tépjük a szánkat az Üvegplafonon – létező problémák. Nem a ti problémátok, még az is lehet, hogy nem is a közvetlen környezetetek problémája, hanem rengeteg másik emberé. Érzékenynek lenni mások problémáira pedig nem képmutatás, hanem közös társadalmi ügy, ettől lesz a világ körülöttünk egyre jobb. Amit állítotok, az olyan, mintha egy gazdag ember saját aranyóráját felmutatva tagadná a szegénységet: haszna nincs, de megsért egy csomó másikat, akik kívül esnek a látókörén. És ha ti nem akartok mások kínjaival foglalkozni, azt is megértem, de ebben az esetben próbáljátok már lenyelni ezt a fröcsögő ítélkezést, mert ennél terméketlenebb dolgot tényleg elképzelni sem tudok. Ez persze csak tanács – ahogy korábban is mondtam, a vélemény szabad.

férfiak, feminizmus, egyenlőség, tudatlanság

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!