Üvegplafon

Büszkén, de ricinus nélkül

2015. július 11. Üvegplafon

„Tűzött a nap, égett a fejem, a nyelvem a szájpadlásomhoz ragadt a szomjúságtól, és nagyon vártam, hogy végre ne a teli hólyagomban lüktessen a basszus. Valahogy így éreztem magam életem első Prideján – és még csak félidő volt. De hát, kérem, ez egy polgárjogi tüntetés, nem holmi matiné bulizás Agárdon. Ilyen kell legyen, gondoltam.”

Ilyen kell legyen? Mráz Attila írása arról, hogy a közéleti küzdelem hogyan fér meg a szórakozással. Jobban, mint gondolnánk: lehet és kell boldogan is küzdeni.

Fura egy lény a Budapest Pride. Buli egy karámban. Tüntetés az üres városban. Olyan műfaji egyveleg, amilyet tőlünk sem nyugatabbra, sem keletebbre nem igazán látni. A melegfelvonulás a legtöbb nyugati városban népünnepély, utcai karnevál, célja mondhatni a kölcsönös örömszerzés. Persze arrafelé is van politikai üzenete: leginkább a megemlékezés arról a hosszú küzdelemről, amelyet az LMBTQ embereknek kellett végigjárniuk, és persze figyelmeztetés, hogy ez a küzdelem azért (még) ott se ért véget. Mégis, a nyugati világ nagyvárosaiban amolyan mézeskalácsos, Duna-korzós, ország tortájás, légibemutatós augusztus huszadika ez, csak – lássuk be – egy kicsit menőbb változatban. Semmi feszkó. Zene, tánc, parádé, kaja-pia, aztán haza.

Tőlünk keletebbre viszont ha sor kerül is a menetekre, a kalóriaégetés jellemző formája a tánc helyett a futás. A félmeztelenség értelme nem annyira a ragyogó felsőtestek mutogatása, mint inkább a folteltávolítós ruhamosás megspórolása. Ezek a Pride-ok nem szórakoznak és nem szórakoztatnak, mert nincs is rá lehetőségük: szoronganak, tiltakoznak, kiállnak. A politikai üzenet itt a markáns, de az a megszépült emlékek helyett a jogfosztott jelenre és egy talán reményteljesebb jövőre koncentrál.

Hol vagyunk mi? Városunk, ahogy sok más téren, két világ között ragadt. A Budapest Pride se nem buli, se nem tüntetés, hanem – nagyon is – mindkettő. Már jó ideje hangos és vidám, és ha a feszkó meg a karám nem is marad el, hangulata mégis csak leginkább egy bulira hasonlít. És épp ez az, amit a rendezvény politikai céljaival azonosulók közül is sokan furcsállnak. Hát hogy van az, hogy mi most csak úgy (mit csak úgy: feltűnően!) jól érezzük magunkat, miközben súlyos jogtiprások ellen küzdünk?

 national_no_smiling_day.jpg

Én is valami hasonlót éreztem életem első Prideján. Tűzött a nap, égett a fejem, a nyelvem a szájpadlásomhoz ragadt a szomjúságtól, és nagyon vártam, hogy végre ne a teli hólyagomban lüktessen a basszus – pedig még csak félidő volt. De hát, gondoltam, ez egy polgárjogi tüntetés, nem holmi matiné bulizás Agárdon. Pont ilyen kell legyen. Én már csak ilyen szar arc vagyok, hogy nem értékelem eléggé a bulizást. Én a tüntetésre jöttem.

Tényleg szar arc voltam – de legalább nem menthetetlen. A felismerés később jött, de hirtelen állt be, amikor egyik legjobb barátnőm váratlanul nekem szegezte a kérdést: „Jössz a tünti-afterpartyra?”

Ez már nem a Pride után történt. Tél volt, tüntettünk, sokadszorra – már azt sem tudom felidézni, alkotmányos demokráciánk lebontásának éppen melyik lépcsőjénél jártunk. Fáztam. Nedves, sötét este volt. Elment a Nagybetűs Péntekeste nagyja, középszerű szónoklatokkal és a szüleim ifjúságának zenéjével. Még mindig nehezen fogadtam el, hogy egyik legjobb barátom letüntizze azt a magasztos és fontos ügyért szervezett eseményt, amin részt vettem. De hirtelen elöntött a felismerés – minden végtagomat átjárta, ahogy hidegben a jó feles –, hogy én bizony rohadtul megérdemlem azt az afterparty-t, akármit is jelentsen.

Nem jelentett sokat: ittunk, vacsoráztunk, dumáltunk. Így nézett volna ki amúgy is a péntek este. De mi valahogy a tüntetéshez kapcsoltuk. Így éltük túl a közéleties-fagyoskodós telet: letettük magunkban (na jó: letettem, én, a komolykodó arc) a közéleti kiállás komolyságának maszkját, és csakazértis a tüntetések részévé, zárásává tettük a szórakozást. A tél elmúlt, és én tartósan felengedtem. Micsoda könnyebbség! Végre nem ellenkezem, ha élvezni is lehet egy tüntetést.

smile_freedom.jpg

Nekünk, akiknek számít a közélet, el kell engednünk a túlzott komolyságot azért is, mert árt az ügyünknek. Él még a közhiedelem, amely a boldog életet és a közéleti aktivizmust ellentétpárként állítja be. Aki tudja értékelni, amije van, az élvezi, vigyáz rá, gondozza a kevés szabadidejében – legyen szó a párjáról, a kocsijáról, vagy a kaktuszáról. A maga dolgával törődik. Csak az örökös fanyalgó, meggyötört, magányos lelkek mennek ki az utcára ahelyett, hogy valami jobbal töltenék a szombat délutánt. Van, aki az elégedettségben erős, és van, ugye, aki az elégedetlenkedésben. Előbbiek a boldogok – utóbbiak a tüntetők. Ilyen felállás mellett ki akarna az utóbbi csapathoz tartozni? (Ilyesmi nézetnek adott hangot, noha kevésbé szélsőséges formában, például Nádasdy Ádám is nemrégiben: „Ez talán minden aktivizmussal így van: a célokra koncentrál és nincs kedve mosolyogni közben. Mosolygós aktivisták nincsenek, vagy ha vannak, nem ez a tipikus.”)

Ne engedjünk a skatulyázásnak: közéleti szerepünket megélve, állampolgári gúnyánkat felöltve is fogadjuk el magunkat és a másikat embernek. Higgyük el magunknak, és mások is el fogják hinni nekünk, hogy komolyan vesszük a kiállást akkor is, ha nem vettünk be hozzá ricinust. Nincs az sehol megírva, hogy a közéleti részvétel szenvedéssel és áldozattal kell járjon. De higgyük el másoknak is, hogy nem azért nem járnak tüntetni, mert nekik nem fontos, hanem azért, mert van más is, ami fontos nekik. Ha őket is be akarjuk vonni a közügyekbe, meg kell ezt könnyítenünk nekik.

A kérdés tehát nem az, hogy merjük-e jól érezni magunkat egy tüntetésen. Ha egy kicsit is törődünk magunkkal és az általunk felkarolt ügy hosszútávú sikerével, inkább azt kell kérdeznünk: hogy tehetnénk magunk számára élvezetesebbé, mások számára áldozatmentesebbé a közéleti kiállást?

Állampolgári szerepvállalásunk egyik legszembetűnőbb változása 2010 előtthöz képest az, hogy nagyon sokat tüntetünk. Úgy tűnik, a közeljövőben is bőven lesz még miért kiállnunk, tiltakoznunk, követelnünk. Szükségünk van a kitartásra. De kár tagadni, hogy fáradunk. Épp ezért nagyon fontos, hogy több olyan tüntetésünk legyen, amelyre egyszerűen érdemes elmenni, mert jó. Tüntetésre persze jó program nélkül is fontos elmenni. De miért kell, hogy jó program nélkül teljen a hét egyetlen szombat délutánja, ha egy tüntetésre szánjuk? Legyen több jó zene, valódi gondolatokat és párbeszédet inspiráló beszéd. Legyen játszósarok, gyermekmegőrző. Hívd el a barátaidat, és beszéljétek át a múlt hetedet. Köszönj oda a réglátott ismerősöknek. Csevegj, harapdálj valamit. A tüntetés nem gimnáziumi fizikaóra, szabad jól érezni magad, és csak időnként felpillantani a katedrára. Ott vagy, és ez épp elég: innentől már lehetsz ember. Ez maga a budapesti Pride szellemisége. Ebbe öltek sokszáz órát önkéntesen, szabadidejükből hozzád hasonló emberek –remélem, élvezték, és nem szenvedtek! –, hogy te is boldogan, egy jó programon, egy közösségi élményben részesülve tiltakozhass.

Csak egy életed van: ebben kell boldognak lenni, magadért kiállni és a közösségért tenni. De nem kell mindig választanod. Van úgy, hogy ez mind megy egyszerre. Számomra ez a mi utánozhatatlanul magyar, két világ közt rekedt Pride-unk üzenete.

Mráz Attila

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!