Üvegplafon

Lehet-e a viccelni a szexuális zaklatással, a rasszizmussal vagy a melegekkel?

2015. július 07. AnnaCsonka

Kevés szubjektívabb dolog van a humornál. Van, aki a kifinomult, hosszasan felépített vicceket szereti, van, aki a semmiből jövő hangosan szólóakat. Van, aki érzékenyebb, és akad, hogy megbántja egy-egy vicc, van, akinél a tűréshatár a csillagos ég, minél sértőbb, annál viccesebb. Van, aki el tud vonatkoztatni a valóságtól, és nevetni tud a teljes abszurditáson, és van, akiben ez a fajta humor egyetlen nevetőizmot sem mozgat meg… Éppen ezért a humorról vitatkozni pont annyira nehéz, mint ízlésről vagy vallásról: az igazság ott van kicsit mindenkinek a fejében, sokan azt gondolják, övék az egyetlen igazság, ezért látszólag nincs egyetértés. Pedig ha elfogadjuk, hogy a humornak az egyik bája pont az, hogy szubjektív, akkor értékes perceket és élményeket nyerhetünk magunknak.

Szerző: Nagy Gréta

Ez után a bevezető után le szeretném szögezni, hogy ez a cikk is teljesen szubjektív. De abban talán elég sokan egyet tudunk érteni, hogy a humor alapvetően egy pozitív dolog. A vicceken nevetünk, és a nevetést (talán ezt ki merem mondani) mindenki szereti. Nem csak akkor nevetünk, ha boldogok vagyunk, és minden rendben van, hanem, hogy ha feszültek vagyunk, ha valamit nem értünk, ha kétségbe vagyunk esve, ha valamit nem ismerünk, ha valamit megvetünk. Ez egy írás azokról a szituációkról, amikor a humor ilyen módon beférkőzik az érzékeny témákba. Ha egy téma érzékeny, (pl. háború, testi fogyatékosság) min lehet egyáltalán nevetni? Miért van az, hogy az egyik humoristát viccesnek találjuk, amikor ezt csinálja, egy másik miatt pedig „felrobban az internet” a felháborodástól? Fontos nekünk ezekből a dolgokból viccet csinálni? Ha igen, miért?

Az első emlékezetes találkozásom ezzel a fajta humorral (legalábbis, amikor már valamennyire fel tudtam fogni, hogy itt nem csak bugyutaságról van szó, hanem valami többről) a South Park volt. 15-16 éves koromban még nem voltam az a nagy internethuszár, így nem annyira tudtam megválogatni, hogy pontosan mit nézzek, South Park meg volt, hát azt néztem. Először csak a random dolgokon röhögtem, 16 éves lévén nagyon viccesnek találtam, hogy Stan kutyája meleg, vagy hogy Barbara Streisand egy godzilla szerű lénnyé változik. Persze abból, hogy 16 éves voltam, az is következett, hogy rengeteg időm volt, így nagyon sok South Parkot néztem, és egy idő után elkezdtem látni a rendszert a káoszban.

Igen, röhögünk azon, hogy Mr. Mackey, az iskolapszichológus beLSD-zik, és lufiként repül az amúgy is lufiszerű feje, és a pszichedelikus zenére mondogatja, hogy „érteeeeemmm???”, de azon is elgondolkodom a rész végére, hogy a droghasználat mennyire az oka, és mennyire a következménye a rossz szociális körülményeknek? Magyarul Mr. Mackey-t azért rúgták ki a South Park-i általánosból, mert drogozott, vagy azért kezdett el drogozni, mert kirúgták? Igen, tök vicces, hogy van egy „Szexuális zaklatás panda” nevű kabala, aki annyira beijeszti South Park lakóit, hogy saját magukat kezdik el gyanúsítani szexuális zaklatással, de ezzel egy időben elgondolkodom arról, hogy mennyire nem jó taktika az, hogy a világ minden zugában veszélyt látunk, és közben a gyerekünkkel egy szót sem beszélünk, pedig talán ők látják a legtisztábban a dolgot. Ebben az esetben a szexuális zaklatáson, mint jelenségen nevettem? Nem hiszem. De akkor mégis min?

 

Azt, hogy mitől vicces egy ilyen fajta jelenet, akkor tudtam magamban igazán megfogalmazni, amikor megnéztem az Angolkák (Little Britain) egyik DVD-jének extráit. David Williams, a sorozat egyik írója szavakba öntötte, amit már sejtettem:

egy offenzív és sokkoló poén kizárólag akkor működik, ha csak látszólag poénkodunk mások kárára, de valójában saját magunkon nevetünk.

És ezt, azt hiszem, elhihetjük az Angolkás barátainknak, mert ők aztán nem ismernek határokat. Beöltöznek súlyproblémákkal küzdő önsegítő csoport ritka szemét vezetőjének; kerekes székes srácnak, akiről minden szkeccs végén kiderül, hogy tud járni; konzervatív asszonynak, aki minden alkalommal, amikor a legminimálisabb kapcsolatba is kerül bárkivel, aki nem fehér, keresztény és minimum felső-középosztálybeli, egyszerűen csak sugárban elhányja magát. Annak ellenére, hogy persze vannak emberek, akik szerint az Angolkák maga a Sátán földi helytartója, rengeteg ember imádja, amit csinálnak, az angol és amerikai közönség folyamatosan igényt tart a műsoraikra (lásd Little Britain USA és Live, Come Fly with Me).

 

Ehhez persze kell egy fajta humorista hozzáállás, egy speciális kombinációja az egoizmusnak és az alázatnak. Egy humoristának pont annyira kell egoistának lennie, hogy teljesen ignorálni tudja azt a fajta kételyt, amitől langyosak maradnak a poénok. Az emberek megbotránkoznak a poénomon? Na és? De ez csak úgy működik, ha megvan benne a munkája iránti tisztelet, és minőségi poénokba csomagolja ezt. Nem csak sértéseket vág ilyen-olyan társadalmi csoportok, közösségek fejéhez, és kritizál csak azért, mert éppen nála van a mikrofon, hanem nevet magán is, soha sem öncélú és mindig csavar rajta még egyet.

Ez az, amit szerintem nagyon jól csinál például Ricky Gervais, főleg a stand-upjaiban. Visszatérő poénforrásai közé tartoznak a melegek, az afrikai éhezők, Isten és a keresztény vallás, de azt hiszem nála tényleg nincs az a téma, amit ne merne bevállalni. Rohadtul bántóak a viccei? Igen, de csak akkor, ha elfelejtjük azt, ami ennek az egésznek a lényege: ez egy vicc! Pont attól vicces, mert nem komoly.

Nem az afrikai éhezőkön nevet ő, hanem azokon a nagyon bugyutára leegyszerűsített megoldási javaslatokon, amelyekkel mi, fejlett országban élők, dobálózunk a témában. Nem a melegeket parodizálja ki, amikor bandzsít, kitolja a hátsóját és illegeti magát, hanem azokat az embereket, akiknek egyből ez ugrik be a „meleg” szó hallatán.

 

És hogy mégis mire jó az, ha humorral közelítjük meg a nehéz témákat? Miért nem tudunk csak szimplán beszélni róluk? Azért mert nehezek? Vagy azért érezzük nehéznek, mert nem tudunk beszélni róla? Ennek a konfliktusnak az egyik legjobb feloldási módját (és azt hiszem ezzel feminista barátaim is egyet fognak érteni) John Oliver találta meg.

A New York-ban élő brit humorista hetente megjelenő műsorában kiveséz egy-egy nagy témát, pl. szólásszabadság az interneten, bevándorlás, korrupció, a téma komolyságát mindig tiszteletben tartja, de amikor már kezdenénk arra a következtetésre jutni, hogy nem akarunk tovább ezen a bolygón élni, lőjetek fel a Marsra, akkor olyan játszi könnyedséggel vág be egy poént, hogy kiszakad belőlem a sírva röhögés. Azt hiszem, John Oliver érti legjobban, hogy mi az az emberi természetben, ami miatt mindenki igényli azt, hogy humorral közelítsük meg az érzékeny témákat.

Ő belátta azt, hogy a humor az a „platform”, amihez mindenki hozzá tud tenni. Ha szimplán csak nevetsz a viccen, akkor megértettél valamit, de ha akarsz, elmehetsz tettlegességig is és részt veszetsz az idióta twitteres kampányaiban, amelyek olyan emberekből csikarnak ki reakciót, mint Ecuador elnöke vagy az ex- FIFA-alelnök Jack Warner. Bármit is csinálsz, egy kicsit jobban érzed magad, és egy kicsit közelebb vagy ahhoz, hogy felold magadban a konfliktust, ami a téma érzékenységéből adódik.

És természetesen értem, hogy mindenkinél van egy határ. Mindenkinek vannak érzékeny pontjai, olyan témák, amelyek túlságosan fájnak ahhoz, hogy nevetni tudjunk rajtuk. Talán sokan emlékszünk Maksa Zoltán poénjára az ELTE gólyatáborában történt erőszakról. Nem csak a téma érzékenysége miatt volt ez bajos, hanem azért is, mert hiányzott belőle az alázat és túl sok volt az egoizmus, túlságosan öncélú volt. Bár azzal vitatkoznék, hogy fel kell-e őt jelenteni a Médiahatóságnál, abban azért egyértelmű állást tudok foglalni, hogy ízléstelen volt. És azt is evidensnek tartom, hogy tiszteletben kell tartanunk azoknak az embereknek az érzéseit, akiket ez a téma személyes élmények miatt érzékenyen érint.

Mindezek ellenére, határozott véleményem, hogy a humor az egyik leghatékonyabb feldolgozási módja bármilyen érzékeny témának. Ha ízléstelennek gondolunk egy viccet, használjuk ki az alkalmat, fogalmazzuk meg magunkban és mondjuk ki, miért bánt ez minket.

Ha viccesnek találjuk, gondolkodjunk el rajta, hogy valójában mi az, amin nevetünk. Fogalmazzuk meg, hogy milyen valós helyzetre világít rá, egy látszólag felszínes szkeccs. Egy poénnak (bármilyen rossz vagy ízléstelen) az is a funkciója, hogy utána konstruktívan tudjunk vitatkozni a témáról, úgyhogy minél többször tegyük meg ezt! És persze néha az egész csak bugyutaság, akkor pedig merjünk nevetni felszabadultan, és élvezzük, hogy most épp nem gondolkodunk a világ fájdalmairól. Bárhogy is akarunk hozzáállni a humorhoz, az elengedhetetlen, hogy meglazítsuk és kitágítsuk kicsit a morális kereteinket, és ha ez valóban sikerül, meglepő gondolatok indulhatnak el a fejünkben.

 

 

 

 

 

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!