Üvegplafon

Ki kell lépnünk a sértettségi nyelvből!

2015. május 29. Üvegplafon

Mire vágynak a nők: kézcsókra vagy egyenlő bérekre? És jó az az egyenlőség ügyének, ha több jobbikos nő ül a Parlamentben? A Lengyel Intézet Történelemórák a szabadságról sorozatának ötödik estjén Magdalena Środa lengyel feminista filozófus és Pető Andrea, a CEU történészprofesszora Veiszer Alinda moderálásában beszélgetett a meglévő problémákról, a hiányzó vízióról és arról, hogy szabadabbak-e ma a lengyel és magyar nők, mint a rendszerváltás pillanatában. Réz Anna beszámolója.

freedom_polo.jpg

„Honfitársaim mindig nagyon büszkék és lelkesek, ha a XVII-XVIII-XIX. század hős lengyel nőiről van szó. Aztán amikor kiderül, hogy jogokról beszélünk, akkor ezek a fiúk, férfiak hirtelen sokkal szerényebbek lesznek.” Nyilván nem az évszázad ötlete egy nőjogokról szóló kerekasztal-beszélgetés beszámolóját az egyetlen férfi megszólaló idézésével kezdeni. Mindazonáltal Roman Kowalski lengyel nagykövet bevezető mondataival számot adott arról, hogy

  1. Tudja, mit jelent a szexizmus
  2. Tudja,mi az a jóindulatú szexizmus.
  3. Tudja, mi a baj vele.

gender_rolls.png

Mivel ezzel Kowalski minden valószínűséggel tovább jutott a téma megértésében, mint a magyar nagykövetek közel 100%-a, könnyű lenne azt gondolni, hogy Lengyelországban a nemek közötti társadalmi egyenlőtlenségek kérdése jóval mélyebben beágyazódott a közgondolkodásba, mint Magyarországon. A beszélgetésből azonban gyorsan kiderül, hogy a helyzet ennél összetettebb: hogy mást ne mondjunk, a lengyel rendszerváltást olyan őrült backlash követte, amelyhez képest a FIDESZ kormányzása maga a féktelen progresszió: a bölcsődei és óvodai ellátórendszereket szétverték, az abortuszt – a térségben egyedülálló módon – betiltották (csak nemi erőszak, életet veszélyeztető rendellenesség és vérfertőzés esetében engedélyezett), és a nők reprodukciós jogait más eszközökkel is korlátozták.
tortenelemorak_may_28_11_1.JPG

Magdalena Środa

Mindezen kérdésekben pedig nem is várható markáns fordulat egészen addig, amíg a szuperbefolyásos lengyel katolikus egyház nem változtat az álláspontján vagy nem veszít társadalmi kontrolljából. Ennek azonban ma épp az ellenkezője tapasztalható: mind Magdalena Środa, mind Pető Andrea sűrűn hivatkozott az úgynevezett „gender-ideológia” (Mandiner és Heti Válasz-olvasók számára ez a szóösszetétel bizonyára nem ismeretlen) elleni összpontosított támadásra, amelyet a leghatározottabban épp a lengyel egyház tűzött zászlajára az utóbbi két évben, és amely Közép-Európa más országaiba is átszivárgott. (A témában épp a közelmúltban jelent meg egy tanulmánygyűjtemény a Friedrich-Ebert-Stiftung gondozásában, akik az utóbbi másfél évben számos kitűnő rendezvényt szerveztek többek között annak érdekében, hogy a lengyel minta ne ismétlődjön meg Magyarországon.) A hatalmi érdekek által generált és fenntartott diskurzust – amelyben már maga az ellenségkép is fiktív, ugyanis nem létezik olyan, hogy „gender-ideológia” – Lengyelországban olyan túlfűtött és irracionális érzelmek tartják életben, amelyek eleve elvágják a párbeszéd és a konszenzuskeresés lehetőségét (a kereszténység és társadalmi nemek vizsgálatának összefüggéseiről mi itt írtunk).

tortenelemorak_may_28_12.JPG

Pető Andrea

A beszélgetésben vissza-visszatérően megfogalmazódott az aggodalom, hogy a mostani politikai-ideológiai mozgások nem fognak kedvezni a nemek közti egyenlőtlenségek felszámolásának. Pető Andrea kifejezetten attól tart, hogy a jövőben maguk az ENSZ CEDAW-bizottságának (Convention on the Elimination of All Forms of Discrimination against Women) a jelentései is, amelyek jelenleg a legnagyobb nyomást tudják kifejteni egy adott állam törvényhozására, konzervatívabb irányt vehetnek. Talán ezen kétségekből is fakad, hogy a kétórás, izgalmas és tartalmas beszélgetés végére sem kaptunk választ Veiszer Alinda nyitókérdésére, tudniillik hogy mit tart a két professzor a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad legfontosabb sikerének a nők hátrányos helyzetének felszámolásában. Pető Andrea (ön)kritikusan meg is jegyzi, hogy a feminista tudományos és jogvédő diskurzus messze nem annyira ügyes a pozitív víziók és a múltbeli sikerek megfogalmazásában, mint a jelen igazságtalanságainak feltárásában. „Ki kell lépnünk a sértettségi nyelvből, mert nehéz vele azonosulni, és nincs benne pozitív jövőkép” – fogalmaz, ezzel a feminista mozgalom egyik visszatérő elvi problémájához térve vissza.

Mindazonáltal a lengyel helyzet nem tanulságok nélkül való számunkra. A katolikus egyház és a konzervatív politikai erők árnyékában ugyanis mégiscsak elfogadásra került egy mindkét nem arányát minimum 35%-ban meghatározó kvótáról szóló törvényt (bár a törvény csak a pártlistán szereplő jelöltek és nem a bekerült képviselők nemi arányát szabályozza) és – Magyarországgal ellentétben – ratifikálták az Isztambuli Egyezményt is. A 2009 óta immár számos országban és Lengyelország minden régiójában rendszeresen jelentkező Nőkongresszus – amelynek Magdalena Środa egyik alapítója és főszervezője – komoly politikai lobbierővé nőtte ki magát, és egyre sikeresebben integrálja a legkülönfélébb társadalmi osztályok képviselőit, a sikeres vállalkozónőktől a feminista aktivistákon át a mezőgazgasági dolgozókig. Mindeközben a Nőkongresszus egy olyan érzületre épít, amely a magyar közegben még mindig nem túl népszerű és elfogadott: az egyéni női sikerek ünneplésére és a női összefogás társadalmi erejébe vetett hitre.

Az országok közti jelen különbségeket – és mostantól szubjektív élménybeszámoló következik – pedig izgalmasan képezte le a két beszélgetőtárs is (annak ellenére, hogy a többünk által várt-remélt liberális-baloldali összecsapás végül elmaradt). Bár mindkét megszólaló egyszerre magasan jegyzett akadémiai kutató és a köz- és politikai beszédben aktívan résztvevő értelmiségi, ám míg Środa nagyon pragmatikus nyelven és legtöbbször konkrét szakpolitikai javaslatokban fogalmazta meg céljait, addig Pető sokkal összetettebb, de elvibb és absztraktabb síkon közelítette meg a kérdéseket. A különbséget számtalan dolog magyarázhatja, de talán köze van ahhoz is, hogy a feminista szervezetek (ahogy a civil szektor majdhogynem egésze) 2010 óta nagyrészt tétlenségre van ítélve; konkrét szakpolitikai javaslataik kis túlzással a kutyát sem érdekelnek. Félreértés ne essék: ez nem azt jelenti, hogy ne zajlana magas szintű és intenzív lobby és advocacy-tevékenység sok kérdésben – de ezek a folyamatok a kívülállók számára láthatatlanok, és csak a legritkább esetben képezik részét a politikáról szóló nyilvános beszédnek. De mintha ez a lépésképtelenség egyben alkalmat teremtene arra, hogy feltehessük magunknak és az ügyben érdekelteknek azokat az elvi, módszertani vagy akár eszmetörténeti kérdéseket, amelyek már régóta tisztázásra várnak, és amelyek megválaszolása hosszú távon hatalmas hasznot hajt mindannyiunk számára. Mi benne vagyunk.

 

Réz Anna

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!