Üvegplafon

A férfiember és a gender

2015. május 11. AnnaCsonka

Szerző: Kapelner Zsolt

Elterjedt vélemény, hogy a feminizmus és a gender-elmélet eredendően ellenséges a férfiakkal szemben, s hogy tisztességes férfiembernek semmi keresnivalója ilyen lányos – hadd nem mondjam: buzis – dolgok közelében. Mint feminista férfi szeretnék rácáfolni erre a vélekedésre és megmutatni, hogy a feminista/gender-elméleti vélemény a férfiakról és a férfiasságról nem csak hogy igen összetett, de ráadásul fontos tanulságokkal szolgál maguknak a férfiaknak a számára is.

Mi tehát a férfi a gender-elmélész számára? A férfi – akárcsak a nő – egy társadalmi nem: olyan elvárások, szabályrendszerek, konvenciók összessége, melyeket a társadalom bizonyos testi adottságokkal rendelkező tagjaihoz társít. Mind különböző testtel jövünk a világra, s attól függően, hogy kinek mi hol lóg, és ki milyen úton-módon tud hozzájárulni a következő nemzedék kitermeléséhez, születésünktől fogva különböző szerepekbe vagyunk kényszerítve. A férfi az egyik e szerepek közül.

Persze férfiasság – avagy szakszóval „maszkulinitás” – sem csak egyféle van. Más feladatokkal, elvárásokkal, viselkedési szabályokkal jár férfinak lenni, ha az ember 18 éves, és mást, ha 88. Mást jelent Európában és mást Indiában. Mást jelent a huszonegyedik században, és mást a tizenkilencedikben. Mást a munkahelyen és mást otthon, családi körben.

Napjaink szomorú valósága, hogy a társadalmi nemek rendszere egy uralmi rendszer vagy dominanciastruktúra. A különböző társadalmi nemek között alá-fölérendeltségi viszonyok vannak. Társadalmi nemük révén bizonyos emberek olyan előnyökhöz jutnak, amelyekkel mások nem rendelkeznek; akaratukat jobban képesek érvényesíteni a többieknél, a társadalom tagjai számos különböző téren részesítik őket előnyben, s ennek folytán lehetőségük nyílik rá, hogy más társadalmi nemek tagjai felett olyan hatalmat gyakoroljanak, amelyre egyébiránt nem jogosultak. Ennek a gender-struktúrának a tetején napjaink legtöbb társadalmában a férfi nevezetű társadalmi nem áll. Ezt a gender-struktúrát nevezzük patriarchátusnak. A patriarchátus léte nem szükségszerű, más társadalmi nemek is állhatnak a gender-hierarchia csúcsán, sőt optimistább gender-elmélészek még azt is megkockáztatják, hogy a gender-struktúra egy nap megszűnhet uralmi struktúrának lenni. A ma társadalmai azonban legnagyobb részt patriarchális társadalmak.

Mi mármost a férfi szerepe a patriarchális társadalomban? Mindenekelőtt szögezzük le, hogy nem kell valami grandiózus összeesküvésben hinnünk ahhoz, hogy azt mondjuk, a mai társadalmak patriarchálisak. Senki nem gondolja, hogy egy baljóslatú, esős éjszakán a világ összes férfija összeült egy elhagyott kastélyban és ott vérszövetséget kötöttek a többiek elnyomására.

A patriarchátust senki nem tervezte és senki nem irányítja. Egyike azoknak a történelem során spontán módon létrejött és megszámlálhatatlan behatás által formált rendszereknek, amelyek meghatározzák a mindennapi életünket. Ez persze semmi esetre sem jelenti, hogy ez a rendszer úgy jó, ahogy van, csak mert azt a történelem „igazolta”. Számos olyan, a történelem vak hullámverése által létrehozott társadalmi struktúra van – például a világgazdaság, a társadalmi előítéletek rendszerei –, amelyek végtelenül igazságtalanok és sokak számára okoznak mérhetetlen szenvedést és nyomort.

Másodszor szintén ne higgyük, hogy a patriarchátus a férfiak számára csak kedvező eredményekkel jár. Még ha az egyszeri férfiembert nem is hatja meg más társadalmi nemekhez tartozó embertársai nyomorúsága, akkor is saját érdeke a patriarchátus rendszere ellen küzdeni, mivel az az ő életét is kellőképpen megnehezíti, és az egészséges és kiteljesedett élet lehetőségét az ő számára is igen sokszor lehetetlenné teszi.

Igaz ami igaz, a férfiaknak nem kell nap mint nap szembenézniük azzal, hogy a testüket szexuális tárgyként kezelik, amelyeket más emberek birtokba vehetnek pusztán azért, mert a megfelelő testrészekkel jöttek a világra. A férfiaknak nem kell egy olyan társadalomban érvényesülniük, amelyben évezredeken át az volt a norma, hogy beszélniük, tanulniuk, szavazniuk, dolgozniuk tilos, sőt szégyellnivaló. Nem kell attól rettegniük, hogy ha igazságtalanság éri őket, akkor a szavukat nem hallják meg, és nem tudnak érvényt szerezni az igazuknak, és így tovább, és így tovább.

A helyzet azonban a férfi számára sem rózsás a patriarchátusban. Először is a férfi nemen belül is csak bizonyos típusú férfiasságok, maszkulinitások élveznek kitüntetett szerepet. Számos alárendelt maszkulinitás létezik, mint például a homoszexuális maszkulinitás, amelyek maguk is alávetettek az egyedül uralkodó heteroszexuális maszkulinitásnak. Az a heteroszexuális maszkulinitás, amely a mai (nyugati) társadalmakban a férfiképet uralja, egy rendkívül veszélyes eszme. Alapeleme, hogy a férfinak minden körülmények között dominánsnak kell lennie, nem szabad elveszítenie a státuszát, presztízsét, és nem szabad kudarcot vallania.

Eltökéltség, kitartás, céltudatosság – ezek mind jól hangzanak, azonban ha valakinek a világát kizárólag ezeknek az értékeknek a mentén rendezzük be, az beláthatatlan következményekkel járhat. A hegemón heteroszexuális férfiasság világa az állandó verseny világa, amelyben a cél, hogy az ember helytálljon és legyőzze a többieket. A férfi embertársaira elsősorban mint legyőzendő versenytársakra kell, hogy tekintsen, nem pedig mint potenciális partnerekre, akikkel mély érzelmi vagy intellektuális kötelékeket alakíthat ki.

A férfiak, fiúk életük szinte minden területén versenyhelyzetek elé vannak állítva: ki fut a leggyorsabban, ki veszíti el először a szüzességét, ki az éltanuló a csoportban, ki tud a legtöbbet inni, kinek volt a legtöbb csaja, ki keresi a legtöbb pénzt? Míg azok a lányok és nők, akik ezeken a területeken kimagaslanak megbélyegzés és kirekesztés áldozatai lesznek, addig a férfiakat a társadalom minden színterén arra kényszerítik, hogy ebben a versenyszellem, a céltudatosság, és a dominancia által uralt értékrendben gondolkodjanak magukról. A heteroszexuális férfi világa nem csak a verseny, de az erőszak világa is. Státusza, presztízse megőrzése érdekében a férfi számára akár az erőszakos fellépés is megengedett – ki ne helyeselné például, ha a megcsalt férj jól behúz egyet az úriembernek, aki elszerette a feleségét? Az erőszak és a férfiasság összefonódásának számtalan nyomát látjuk mindennap magunk körül.

Gondoljunk például az anti-feminista férfimozgalmak által oly sokat emlegetett panaszra, hogy tudniillik a háborúban harcoló és eleső katonák nagy többsége férfi. Ez kérem a patriarchátus, és a heteroszexuális maszkulinitás terméke, amely a férfiak számára hozzáférhetővé, és sokszor kötelezővé teszi az erőszakos viselkedést.

A maszkulinitás és az erőszakos bűncselekmények összefüggéséről könyvtárnyi irodalom létezik. A KSH 2008-as felmérése szerint a 2007-ben személy elleni bűncselekmény miatt elítélt mintegy 6000 személy 89%-a férfi volt. Az USA-ban oly gyakran lezajló iskolai lövöldözések 97%-át követtik el férfiak. Az ENSZ 2013-as kutatása alapján világszinten a gyilkosságok elkövetőinek 95%-a férfi, de a férfiak aránya az áldozatok közt is kiugróan magas: 79%. Ahogy arra Jackson Katz amerikai kutató már 15 évvel ezelőtt rávilágított, a férfierőszak áldozatai nem csak, sőt még csak nem is legnagyobb arányban nők; a férfiak mindenekelőtt egymást ölik és bántalmazzák.

Ez pedig nem azért van, mert mi, férfiak és fiúk vadállatok vagyunk. Ez azért van, mert születésünk óta egy olyan hihetetlenül erőteljes elvárásrendszerben élünk, amely megköveteli tőlünk, hogy mindig legyünk magabiztosak, céltudatosak, hogy ne mutassuk ki az érzelmeinket, hogy vessük meg a férfiatlanokat, hogy győzzünk bármi áron. Ha nem teszünk így, kockáztatjuk a kiközösítést, megaláztatást, az önképünk sérülését, olykor a bántalmazást és a halált is – gondoljunk mindarra az erőszakra és gyűlöletre, amely a homoszexuális és transznemű, azaz a heteroszexualitás normáit megszegő férfiak ellen irányul.

A hegemón heteroszexuális maszkulinitás természetesen – hál’ Istennek – az élet semmilyen területén nem jelenik meg végletes, tiszta formában. Mindig más normákkal, szabályrendszerekkel keverve, azokkal versenyezve nyilvánul meg. A nyugdíjas matematikaprofesszorok talán nem azon versenyeznek, hogy kinek van a leggyorsabb kocsija – bár ki tudja –, és az óvodás fiúk – jó esetben – nem lövik le egymást szerelemféltésből. A heteroszexuális maszkulinitás eszméje azonban igenis mindannyiunk életében jelen van, és valamilyen módon formálja azt. A patriarchátussal karöltve egy olyan világot építenek, amelyben a férfiaknak ugyan kiváltságos hely dukál, ám csak akkor, ha képesek az állandó, erőszakos, kíméletlen verseny világában helytállni, ahol le kell mondaniuk arról, hogy érzelmeiket kimutassák, hogy sebezhetőek és támogatásra, megértésre szorulóak legyenek – pedig hát mind azok vagyunk.

Az ilyen élet fájdalmas, magányos és embertelen. Azok, akiknek ezt kell élniük, maguk is a patriarchátus áldozatai, akik jobban járnának, ha nem kellene folyamatosan attól rettegniük, hogy férfiatlannak, buzisnak, gyengének tartják őket, akik ehelyett nyugodtan kiteljesíthetnék a mindannyiunkban jelenlévő maszkulin és feminin jellemvonásokat.

Bár a nők, transzneműek, homoszexuálisok és sokan mások, mérhetetlenül jobban szenvednek a patriarchátus uralma alatt, mint a sikeres, befolyásos, hatalommal rendelkező, de lelkileg sérült férfiak, ez utóbbiaknak ugyanúgy érdeke, hogy felszámoljuk azt a kegyetlen uralmi struktúrát, amelyben a férfiak ugyan a kedvezményezettek, ám ezért ők maguk is hatalmas árat kénytelenek fizetni.

férfiak, gender, feminizmus

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!