Üvegplafon

Akihez senki sem hasonlít - beszámoló Sinéad O'Connor koncertjéről

2015. április 24. Üvegplafon

Vannak olyan előadók, akiknek az utolsó apró részletig megkreált imidzsük mögött csak ritkán bukkan föl valami a személyiségükből, ha egyáltalán. Akiknek lehet igéző hangjuk és fülbemászó dalaik, de mégsem igazán érdekesek: a közönségnek olyan érzése támad, hogy szinte bárki, aki tud énekelni, állhatna a helyükön. Széll Dóra koncertbeszámolója.

És vannak olyan előadók, akik akár egy szempillantás alatt ledöntenek a lábadról, és nem feltétlenül (csak) a zenéjükkel, hanem karizmatikusságukkal. Akiknek van stílusuk, véleményük, egyéniségük. Akikkel szívesen beszélgetnél egy fröccs mellett.

Sinéad O'Connor ilyen.

sinead.jpg

Az énekesnőhöz, aki nyolc éve nem koncertezett hazánkban, korábban semmi közöm nem volt. Ismertem a nevét és a leghíresebb dalait, mint a Nothing Compares 2 U-t, amit utánunk nem énekel el többé, de szinte teljesen elkerültük egymást a popkulturális fejlődésem során. Így mentem el egy hirtelen meghívásra a Müpába a koncertjére, amiről aznap délelőtt még azt sem tudtam, hogy lesz, így prekoncepciók nélkül érkeztem. És lenyűgözve távoztam.

Sinéadban furcsán keveredik a hétköznapiság és a különlegesség. Külsejében tudatosan különbözik a többi sztártól: nem csak hajával, hanem teljes megjelenésével tiltakozik a nőideál ellen. Rég elfeledett fazonú farmernadrágban és akár kínai boltokban is beszerezhető blúzban áll ki a színpadra, mezítláb és napszemüvegben, mint aki bármikor szembejöhetne velünk az utcán, és észre sem vennénk. Mégis uralja az egész színpadot és betölti a teret: a koncert elejétől fogva folyamatosan próbálja irányítani a technikusokat, láthatóan elégedetlen a hangzással, mégis ezzel párhuzamosan 110% százalékosan figyel az előadásra, kommunikál a zenésztársaival, és maximális teljesítményt nyújt.

Hű a tavaly megjelent albuma címéhez: I'm Not Bossy, I'm The Boss. A közönségben meghatódunk, ahol meg kell, dühösek leszünk, mikor az van soron, szerelembe esünk, ha arról van szó, és ha nem lenne ülőkoncert, akkor ugrálnánk, mikor ő ugrálni kezd. Ösztönösen úgy reagálunk, ahogy ő szeretné. Az azonosulásban segít, hogy pont úgy táncol, ahogy bármelyikünk, ha otthon berakja a kedvenc számát, mikor senki nem látja. Nincsenek holtpontok: mindig, mielőtt unalmassá válhatna, történik egy zenei váltás, és nem szakad meg a lendület.

Olyan gyorsan repül el a koncert, hogy kicsit össze is zavarodom, mikor vége. Még többre vágyom: jobban meg szeretném ismerni ezt az embert, úgy, ahogy csak élőben lehet, a hírekből nem. Ritkán találkozom olyan előadóval, aki nem szab gátat önmagának, hanem büszkén odarakja magát elénk: ez vagyok én, és nem érdekel, tetszik-e.

Borzasztóan ciki és sajnálatos, hogy akiknek, ha nem is egy fröccs mellett, de lett volna alkalmuk beszélgetni vele, nem éltek a lehetőséggel. Remélem, azért nem kell újabb nyolc évet várnunk rá. Én biztosan ott leszek legközelebb is.

esemény, feminizmus, popkultúra

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!