Üvegplafon

Művészet vagy nőgyűlölet – hidd el, képes vagyok különbséget tenni köztük!

2015. április 21. Üvegplafon

A nőgyűlölet nem csak kihasználja a nők intellektuális bizonytalanságát, de táplálja is azt – azt sugallja, mintha a véleménykülönbség csakis azt bizonyítaná, hogy az illető nő képtelen megérteni a nagyobb, magasabb rendű igazságot. – Glosswitch írása a New Statesmen folyóiratban.

Aki egy műalkotásról vagy irodalmi műről azt meri állítani, hogy az nőgyülőlő, ugyanolyan bánásmódban részesül, mint az, aki szerint „ez a festmény olyan, mintha az ötéves gyerekem csinálta volna”. Aki ilyet mond, az nyilvánvalóan nem érti a művészetet. Te kis butus, hát nem érted, hogy a művészet és a valóság nem ugyanaz? Vagyis nem mondhatjuk ki, hogy például Allen Jones munkái vagy Brett Easton Ellis írásai hemzsegnek az indokolatlan mizogin tartalomtól, ehelyett inkább fogalmazzunk árnyaltan, kérjünk elnézést, amiért nem tudjuk jól érteni az adott művet, és fogadjuk el a művész, az alkotás és a világ között feltárt komplex összefüggéseket.

7df2038b36af996dbf41e57675e12ae7.jpg

Irvine Welsh szerint például Easton Ellis 1991-es Amerikai Psychója korunk egyik legjelentősebb regénye. Engem ő sem győzött meg. Lehet, hogy azért, mert „azok közé a javíthatatlan infantilisek közé tartozom, akik összekeverik a főszereplőt a szerzővel”. Vagy mert „nem vagyok képes kivonni (magam) az erőszakos jelenetek hatása alól”. Vagy talán mert „kényelmetlenül érintett és sokkolt a mű, és ezért nem voltam képes felfogni a valódi mondanivalóját”. Sajnos azt kell mondanom, hogy nem tudom, miért. Értékelem a mű gördülékenységét, az ismétlődést, a szatírát, ahogy egyszerre okosan és ostobán tanulmányozza azt, ahogy a státus iránti megszállottság önpusztítóvá lesz. Igen, értem, mitől működik. Ettől függetlenül még mindig csak egy nőgyűlölettel és bosszúfantáziákkal teli könyvet látok, amely az ezredforduló erkölcsi és kulturális válságát a női testből eredezteti.

Nem a megbotránkozásról van szó (bár érzek némi anyáskodó csalódást, amiért az egyébként igen szimpatikus Matt Smith elvállalta Patrick Batemen szerepét a könyv alapján készült és tavaly bemutatott musicalben). Sőt, azt gondolom, hogy a mű kritikája inkább volt megbotránkoztató, mint maga a mű. Welsh szerint az Amerikai Psycho „nem nyújt egyszerű feloldozást, (…) sem megnyugtató válaszokat, (…) sem pedig menedéket az olvasó számára”. Ezzel a kijelentésével vitatkoznék. Szerintem igenis nyújt, mégpedig a leghagyományosabbat és legfantáziátlanabbat: a nők megkínozását. Azok a jelenetek, amikor a nőket megerőszakolják; amikor az ujjaikat a padlóhoz szegezik; amikor egy még eszméleténél lévő nő nyelvét kivágják, majd azt falhoz csapják, mind megváltást jelentenek az olvasó számára. Így kevésbé traumatizáló ennek a nyugati férfiak által és számára létrehozott, „ember embernek farkasa”-elvű világnak a szatíráját olvasni. A valódi traumával való foglalatosságot – amikor kétségbe vonják az önbecsülésed és a létezésed értelmét – időközönként és jutalmul nők legyilkolászása váltja fel. Tarts egy kis szünetet, és nézd meg, hogy hogyan kúrja szájba a férfi a nőt, miután lefejezte. Gyerünk, ennyit csak megérdemelsz! Easton Ellis egy interjúban arról beszél, hogy „a mű jelentős része arról szól, hogy milyen frusztráló a felnőtté válás kényszere, illetve  hogy mit jelent felnőtt férfinak lenni az amerikai társadalomban”. Ha az amerikai társadalom törékeny és mohó, a férfiegó többszörösen is az. Nem is meglepő, hogy leginkább férfi olvasók tartanak attól, hogy „az Amerikai Psycho hiperrealisztikus, szatírikus tükre” nem csupán „az általunk létrehozott kegyetlen társadalom” zavaros képe, hanem egyben saját gyengeségük és visszamaradt erkölcsi érzékük beismerése is.

the-film-version-of-ameri-012.jpg

A nőgyűlölet nemcsak kihasználja a nők intellektuális bizonytalanságát, de táplálja is azt – azt sugallja, mintha a véleménykülönbség csakis azt bizonyítaná, hogy az illető nő képtelen megérteni a nagyobb, magasabb rendű igazságot. Ha a nőgyűlölő pornót kritizálod, szexuálisan vagy elnyomva; ha a a nőgyűlölő vígjátékot, akkor nincs humorérzéked; ha pedig a nőgyűlölő művészetet, akkor simán csak ostoba vagy. Tényleg, ne vesztegessük az időt, jobb, ha soha nem szólalunk fel ellene! Legyünk laza csajok, nem holmi hetvenes években ragadt földanyák, akik elhiszik ezt a hippi szart, hogy a női test, lélek vagy kreativitás értékes volna. Welsh szerint az Amerikai Psychót kritizálók „alattomosak”. Nem pontosan értem, hogy mit ért ezalatt – az is lehet, hogy ő sem –, de az azért nyilvánvaló, hogy a jó kislányok jobban teszik, ha befogják a szájukat, és azt csinálják, amit a kedves férfiak mondanak.

Nehéz nem szót fogadni, főleg, ha az ember fiatal. Amikor a doktorimra készültem, és számomra inkoherensnek tűnő irodalomelméleti felvetésekbe futottam bele – főleg, ha azok társadalmi nemmel kapcsolatosak voltak –, szinte kivétel nélkül megkaptam, hogy „nyilvánvalóan nem értettem meg valamit, különben egyetértenék”. Mi, nők úgy növünk fel, hogy intellektuálisan alapból alacsonyabb rendűnek érezzük magunkat a férfiaknál. A zseniális férfiakkal ellentétben, amikor mégis kiemelkedőnek bizonyulunk valamiben, az azért történik, mert kötelességtudóan húztuk az igát. Azonnal pánikba esünk, és azt gondoljuk magunkról, hogy csalók vagyunk. Sarokba szorítva érezzük magunkat, és ilyenkor egyszerűbbnek tűnik elismételni a minket leghangosabban támadók látszólag komplex és részletes fejtegetéseit (szexista világunkban pedig a támadó fél csak a legritkább esetben nőnemű).

Bár bizonyos mértékben belépést nyertünk azokba az intézményekbe és vitákba, amelyekből korábban kizártak minket, hatalmas nyomás alá is kerülünk. Minduntalan be kell bizonyítanunk, hogy megérdemelten vagyunk jelen. Ehhez pedig muszáj olyan emberek legyünk, akik tudnak (vagyis a „férfitudást” hangoztatják), nem pedig olyan nők, akik elbizonytalanítanak, elemeznek, vagy – isten ments! – éreznek. Ha valamiről kijelentjük, hogy szexista, azonnal kitaszítanak a gondolkodók közül, és visszalöknek az érzők táborába. Ezért próbálunk mindent bonyolultan körülírni, és igyekszünk női tapasztalatainkat általános (értsd: férfi) igazságként megfogalmazni. Ez néha működő lehet, de csakis a mondanivalónk csorbulása árán. Jobb volna visszatérni az alapokhoz, újra és újra felhívni a figyelmet a leplezetlen szexizmusra, amíg végre valaki meg nem hallja – végül is, ha Easton Ellis élhet az ismétlés eszközével, mi miért ne tehetnénk ugyanazt?

Nem kizárt, hogy nőgyőlölő szerző munkája és/vagy egy nőgyűlölő elemeket tartalmazó szöveg nagyszerű irodalmi alkotás legyen. A művek többségére valószínűleg ez igaz is. De nem kellene mindig megtapsolni az olyan állítólagosan komplex műveket, amelyben brutális nőgyűlölettel kívánják felüdíteni az olvasót . Műfajtól vagy intellektuális komplexitástól függetlenül rá kell mutatnunk a minket degradáló vagy nekünk ártó szavakra és képekre. És mi van, ha Welsh és társai infantilisnek neveznek érte? Ahogy a nagyszerű Adam Ant mondta, nem a nevetségessé válástól, inkább a nőgyűlölőktől kell félni.

 

Fordította: Adorjáni Panna

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!