Üvegplafon

Olvasói levél: Kiűzetés az Éden Hotelből

2015. március 27. Üvegplafon

Ha sokszor halljuk, tapasztaljuk, hogy így vélekednek rólunk; hogy a teljesítményünkre, képességünkre nem is kíváncsiak, akkor vagy feladjuk, vagy azt mondjuk, hogy jó, hát játszunk azokkal az eszközökkel, amiket a játékvezető felkínált. Befolyásolással, manipulációval, ravaszkodással, pletykákkal és így tovább… Rontani nem rontunk a helyzeten, hisz így is, úgy is ez az általános vélekedés, ha már el kell viselni, legalább érje meg az áldozat, és jussunk előre. Végül úgy a nők, mind a férfiak benne ragadnak ebben a lefelé vezető spirálban, és aki mégis megpróbálkozik a fair play-jel, annak vért kell izzadnia, hogy bármit elérhessen. Kormos Lili olvasói levele.

Annak érdekében, hogy ha a helyzet úgy kívánja, én is hozzá tudjak szólni az Éden Hotelről szóló diskurzushoz, eldöntöttem, hogy felzárkózom. Aztán puhány voltam, és az első adásnál meg is álltam, de ahhoz, hogy az egyébként alacsony vérnyomásom a plafonig szökjön, ez az egy összefoglaló pontosan elég volt.

noi-sztereotipiak.jpg

Medvey Johanna illusztrációja

A játék lényege, hogy olyan stratégiát dolgozz ki, amin keresztül mindig találsz párt, akivel vállvetve harcolhatsz, mert aki egyedül marad, az kiesik. Ezt bonyolítják a szerkesztők új játékosokkal, feladatokkal, generált helyzetekkel és így tovább. Szemben a többi realityvel a versenyzők itt semmire nem mennek a nézői szimpátiával, a műsort ugyanis már leforgatták, és nincs közönségszavazás. Vagyis nem nekünk, hanem maguknak játszanak, és nyugodtan lehetnek akár önmaguk/őszinték is, ha akarnak. (Itt jegyezném meg, ez a fajta lelepleződés előbb-utóbb minden valóságshow-szereplőt utol ér – egy idő után mind úgy viselkednek, mintha a kamerák, és a nézők figyelő pillantásai ott sem lennének.)

Érkezik tehát öt lány, bemutatkozó kisfilmekkel, majd hozzájuk érkezik öt fiú, mindenki párra lel, és kezdődhet a játék.

Engem az első sokk mindjárt a bemutatkozó kisfilmek alatt ért. Négy éve dolgozom kereskedelmi tévénél, és azt hittem, hogy engem már nem/alig lehet meglepni, de ahogyan a lányok saját magukról beszéltek, megdöbbentett, megijesztett és felháborított.

Íme a top három kinyilatkoztatás:

„Egoista embernek tartom magam, de a mai világban ez előnyömre válhat. Szükségünk van arra, hogy átgázoljunk másokon, és így érjük el a céljainkat.”

„A férfiak csak puszta eszközök, amikkel lehet játszani és célokat elérni velük. Szerintem, ezen kívül, másra nagyon őket nem lehet használni.” 

„Magamat egy teljes mértékig ravasz, kitanult nőnek tartom, és evvel élek a mai napig is.”

Ezek a mondatok huszonéves lányok szájából hangzottak el, és bár nyilván lehetne azon is szörnyülködni egy sort, hogy valaki, aki épp most töltötte be a húszat, milyen szocializáció, nevelés útján jut el erre a szintre, én mégis inkább mással foglalkoznék.

Sokkal inkább az üzenettel, ami a fenti mondatok mögött rejlik, és amit mindazoknak közvetít, akik nézik az Éden Hotelt, vagy akár csak egy perc figyelmet is szentelnek a műsornak.

Két játékos öt mondatban erősíti meg azokat a túlságosan is mélyen élő, nagyon is ártalmas sztereotípiákat, miszerint a nők számítóak, irigyek, manipulatívak, és csak a legritkább esetekben tudnak önerőből előre jutni, a sikereiket mindig valamiféle machinálás útján érik el.

Ami egyrészt azért rossz, és hibás, és ijesztő, mert nem, egyáltalán nem lehet kijelenteni, hogy a nők általában ilyenek. Hogy vannak ilyenek, az a megállapítás körülbelül csak annyit ér, mintha azt mondanánk, hogy vannak barna hajú, meg vannak magas, meg vannak a mogyorós tejcsokit nem kedvelő nők is.

Másrészt pedig azért nagyon ártalmas, mert könnyen beüthet a Pygmalion-effektus: ha eleget mondják, úgy is lesz. Ha sokszor halljuk, tapasztaljuk, hogy így vélekednek rólunk; hogy a teljesítményünkre, képességünkre nem is kíváncsiak, akkor vagy feladjuk, vagy azt mondjuk, hogy jó, hát játszunk azokkal az eszközökkel, amiket a játékvezető felkínált. Befolyásolással, manipulációval, ravaszkodással, pletykákkal és így tovább… Rontani nem rontunk a helyzeten, hisz így is, úgy is ez az általános vélekedés, ha már el kell viselni, legalább érje meg az áldozat, és jussunk előre. Végül úgy a nők, mind a férfiak benne ragadnak ebben a lefelé vezető spirálban, és aki mégis megpróbálkozik a fair play-jel, annak vért kell izzadni, hogy bármit elérhessen.

A magam részéről falra mászom attól, amikor a jelenkor magyar társadalmának szellemi állapotát egy az egyben megpróbálják a kereskedelmi televíziók és az általuk gyártott műsorok nyakába varrni. Nem vitatom el a felelősséget, de ilyenkor mindig eszembe jut a szabad akarat meg a választás lehetősége. Hogy nem kötelező bekapcsolni; hogy lehet mást nézni; hogy választhatunk, mire vagyunk kíváncsiak. Éden Hotelt sem muszáj nézni. De az üzenet mellett akkor sem tudok szó nélkül elmenni, mert amit sokat mondogatnak, az előbb-utóbb mintává válik, és nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez a nőtípus, és úgy általában ez a személyiségtípus etalonná váljon.

Hogy fiatalok egy része a tévében látottak alapján elhiszi, hogy előre jutni, ismertté válni könnyű, csak „be kell kerülni”… Higgyék. Ezeknek a naivitásoknak mindig bukás a vége. Szerencsés esetben megússzák horzsolásokkal, és rájönnek, hogy vagy tesznek valamit saját magukért, vagy soha nem fognak semmit elérni. Hóbort, amit kinőnek.

De ha azt hitetik el velük, hogy a célba érés záloga a másik eltiprása, az önzés, a hazugság, abból tényleg baj lesz. Mert, ha elhiszik, akkor ez már nem tévhit lesz, hanem felfogás. Életszemlélet. A mindennapok attitűdje, ami felőrli az emberi kapcsolataikat, és előbb-utóbb őket is. Őket is, minket is. Úgyhogy kérem: űzessünk ki az Édenből. Így mindannyian. 

Kormos Lili

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!