Üvegplafon

Női szolidaritás – kivel, meddig, hogyan?

2015. március 12. Üvegplafon

Attól még, hogy nem mindenki docens, felsővezető vagy kisgyerekes anya, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne értelme a bölcsődei folyosókon, a munkahelyi előléptetéseknél vagy akár egy szexuális erőszakról szóló cikk kommentfolyamában jelezni: tudjuk, értjük, mi is ebben vagyunk vagy voltunk, és készen állunk szóval és tettel megvédeni azokat a nőket, akiket a nemük miatt hátrány ér. Réz Anna írása.

5_frauen.jpg

A Gumiszoba felhívása kapcsán újra elkezdtem töprengeni a női szolidaritáson (polgári nevén sisterhood), és azon, hogyan lehetséges egyszeri állampolgárként és nem feltétlenül aktív „mozgalmárként” erősíteni, támogatni, segíteni a többi nőt. Jelen pillanatban ugyanis tisztán látszik, hogy a nőügy be van zárva az érdektelenség karanténjába, ahová férfi csak nagy ritkán dugja be a fejét. (Legfrissebb személyes élmény: múlt héten beszélgetést vezettem nők és színház témában, amelynek közönségét olyan, túlnyomórészt amerikai színházi szakemberek adták, akik kizárólag azért jöttek Magyarországra, hogy ezen a rendezvénysorozaton részt vegyenek. Ehhez képest a 60 fős közönségben kb. 6 férfi ült.) A nők társadalmi egyenlőségének témája ma sokszor amolyan progresszív kelléknek tűnik, amely értelemszerűen kizárólag az érintetteket izgatja. Ez van, ebből kell főzni – de mégis hogyan? Milyen módon és milyen ügyeken keresztül tudunk kapcsolódni egymáshoz?

Mi, akiknek hüvelyünk van (vagy nincs)

A sisterhood eszméje abból a gondolatból nőtt ki, hogy léteznek olyan sajátosan női tapasztalatok, élethelyzetek, problématípusok, amelyekkel a nők túlnyomó többsége szembesül – ezek pedig kellő alapot nyújtanak ahhoz, hogy vállvetve harcolhassunk egy igazságosabb és boldogabb világért. Mostanra azonban világossá vált: társadalmi értelemben több az, ami bennünket elválaszt, mint ami összeköt. Az egészségügyi ellátórendszerünk finoman szólva nem helyez túl nagy hangsúlyt a nők önrendelkezési jogára – de roma nőként a helyzet minőségileg rosszabb, mint nem romaként. Igazságtalan, hogy a gyerekszülés miatt jóval később kapjuk meg a docensi kinevezésünket, mint férfi kollégáink – de alacsonyan képzett, háromgyerekes nőként valószínűleg inkább azért lobbiznánk, hogy az állam több pénzt fizessen a főállású anyáknak. Az üzleti életben rengeteg nő küzd azzal, hogy „férfias” vagy „nőies” stratégiákat alkalmazzon – de ettől még nem fogja megérteni egy transz nő kirekesztettségét és identitásharcait.

Mi, áldozatok

Ha van valami, amivel minden nő szembesül, az a mindennapi szexizmus és a vele karöltve járó zaklatás és erőszak – miért ne lehetne tehát ez a mi legkisebb közös többszörösünk? Azért, mert ami madártávlatból nézve ugyanazon ok számtalan különböző megnyilvánulásának tűnhet, az megélt tapasztalatként nagyon is sokszínű. Nem gondolom, hogy az utánam füttyögő munkásoktól automatikusan egy lapra kerülnék azzal a nővel, aki évekig élt – túlélt – egy bántalmazó kapcsolatban (sőt: joggal rágna be, ha ezt sugallnám). Ráadásul az áldozatok és túlélők sem vágynak feltétlenül arra, hogy ez legyen identitásuk alapja – a nem-bántalmazott nőket pedig kifejezetten visszariasztja sokszor, hogy a feminizmus – vallott és féltett önképükkel szembemenve – áldozatként kezeli őket.

playground.png

Mi, anyák

Társadalmi különbségek ide vagy oda, a kisgyerekes anyáknak meglehetősen hasonlít az életük: mindannyian ki vagyunk szolgáltatva az éjszakai ébredéseknek; mindannyian gyötrődünk az intézményesítéssel (vagy épp azért gyötrődünk, mert nem gyötrődünk); és mindannyian ki vagyunk téve ugyanazoknak az ostoba és egymásnak ellentmondó társadalmi elvárásoknak. Ez a speciális élethelyzet kétségtelenül összekovácsolhatná a nőket (még akkor is, ha ma épp az ellenkezőjét látjuk) – de össztársadalmi kezdeményezésként félelmetesen hajaz a radikális jobboldal nőképére, hiszen helyből kizárja a még, már, tudatosan vagy szimplán nem anyákat (nem is beszélve azokról a mázlistákról, akiknek a kölyke átalussza az éjszakát).

Minőségi női termék

Közös nevező után kutatni valószínűleg hasztalan – de miért ne képzelhetnénk el a női szolidaritást a tudatos fogyasztás mintájára? Melyik mobilszolgáltatónál dolgozik a legtöbb női felsővezető? Uzsgyi, szerződjünk le vele! Szülészorvost választasz? Miért ne egy nő kapja azt a busás hálapénzt? Könyvet ajándékozol karácsonykor? Frei Tamás helyett válassz Tompa Andreát! Nem tudod, mit kezdj az egyszázalékoddal? Támogasd valamelyik nővédő szervezetet!

Ez tök jó stratégia, de csak korlátozott hatást tud kifejteni. Támogassuk a pénztárcánkkal a női egyenjogúságot – de ha ennél személyesebb ambícióink is vannak, akkor érdemes tovább kutakodni.

tumblr_n4hqk6wius1qgc2k4o1_500-1420577150.gif

Mi, szolidáris nők

És hogy milyen lehetőségek vannak még? Nos, az imént felsorolt opciók arra ugyan nem alkalmasak, hogy össztársadalmi összefogást hirdessünk, de kisebb közösségekben nagyon is jól működhetnek. Attól még, hogy nem mindenki docens, felsővezető vagy kisgyerekes anya, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne értelme a bölcsődei folyosókon, a munkahelyi előléptetéseknél vagy akár egy szexuális erőszakról szóló cikk kommentfolyamában jelezni: tudjuk, értjük, mi is ebben vagyunk vagy voltunk, és készen állunk szóval és tettel megvédeni azokat a nőket, akiket a nemük miatt hátrány ér. Érdemes felszólalni a szexizmus ellen akkor is, ha a kollégáink savanyú kékharisnyának tartanak miatta, és érdemes elmesélnünk a történeteinket, amelyeket szégyellünk, de amelyek erőt adhatnak más nőknek abban, hogy ők is beszélni és gyógyulni kezdjenek. És hogy mit kezdjünk azokkal, akik társadalmi helyzetükből fakadóan teljesen más problémákkal küzdenek, mint mi? Nos, már az is nagy segítség, ha nem hallgattatjuk el őket. Ha elfogadjuk a tapasztalataik igazságát, és esetleg még azt is beismerjük: az, hogy nem vagyunk pontosan ugyanebben a helyzetben, nagyrészt nem a mi érdemeinken múlott. Hogy nem mondjuk azt, hogy őt azért erőszakolták meg, mert iszik és bulizik, miközben mi olyan veszettül „rendesek” vagyunk; hogy nem tartunk kiselőadást arról, hogy a vezetői pozíciók mindenki számára elérhetőek, aki eléggé akarja; hogy nem kérdőjelezzük meg a másikat anyai mivoltában csak azért, mert valami huszadrangú gyerekgondozási kérdésben eltér a véleményünk. Ha meghallgatjuk a másikat, és elfogadjuk, hogy az ő problémái pontosan ugyanolyan valóságosak, és pontosan ugyanannyira megoldást követelnek, mint a mieink, akkor már megtettük az első fontos lépést. A női szolidaritás a szolidaritás egyik formája – amíg az egyikből hiány van a társadalmunkban, a másikból is hiány lesz.

 

Réz Anna

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!