Üvegplafon

Büszke vagyok a nyomoromra

2015. március 07. Üvegplafon

A valódi hősiességgel nemigen jár üdvrivalgás és vállbaveregetés. Egy szerető és meleg otthon, ahol az ember kibonthatja a szárnyait, nemigen jár nagy díjakkal. Nem számosítják a közösségi segítségnyújtással töltött munkaórákat. A valóban elgondolkodtató, pontos ajándékokat. Az együtt átsírt délutánokat, a hirtelen életmentő közbeavatkozásokat, a vakmerő húzásokat, amikkel életeket lehet megfordítani. Az időben kimondott nemeket, az ésszel felállított korlátokat. -- Papp Réka Kinga írása

prk.gif

Túlélted a szexuális erőszakot? Szuper vagy! Bántalmaztak? Szuper vagy! Bele is haltál? Szuper vagy!

A nőnap azoknak a cseppet sem kiemelkedő, egészen hétköznapi embereknek az ünnepe, akik látványos siekrek és elismerés nélkül, de apránként és szorgalmasan tettek a nők egyenlőségéért. Fontos, hogy megünnepeljük a női sikereket, erről szól a #szupervagy kampány. Nőnapkor mégis úgy érzem, a sok egészen varázslatos csúcssztori mellé illene odatenni azokat a soha sehol meg nem köszönt, el nem ismert hőstetteket, amik működtetik a társadalmat. A hétköznapi nők élete egy merő túlteljesítés, csak épp elismerés nélkül.

A faszit, aki üt-ver, nem tudod elhagyni, mert nincs pénzed albérletre? Szuper vagy! Kevesebb a fizetésed mint az azonos poszton nálad gyengébben teljesítő mérnök kollégának, pusztán azért, mert neki farka van, neked meg puncid? Szuper vagy! Beledöglesz az anyaságba? Szuper vagy!

A #szupervagy kampány ügyes ötlet: emberek kiposztolják az önarcképeiket kezükben egy papírral, amire felírták, hogy miért büszkék egy-egy nőre. Mondjuk mert lehozta a fotóit egy neves nemzetközi lap, posztdoktori ösztöndíjat szerzett ésatöbbi. Dolgok, amik kétszáz évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tűntek. Valóban szuper dolgok.

Gondolkodtam, kivel tudassam egy szelfin, hogy szupernek tartom. Írjam meg az eszmetörténész Lóránd Zsófi barátnőmnek, hogy büszke vagyok rá, amiért Max Weber ösztöndíjat nyert Firenzébe? Valójában ennek inkább örülök, de nem érzem, hogy ez minősítené hűen a munkáját. Ennél jóval nagyobb hőstett, amit nap mint nap véghezvisz, hogy családon belüli erőszak áldozatainak segít a NaNe segélyvonal önkénteseként és trénereként. Vagy gratuláljak L. Ritoók Nórának az Ashoka-tagásághoz ( http://hvg.hu/plazs/20150304_Oriasi_nemzetkozi_elismeres_az_Igazgyongy ), ami a társadalmi vállalkozások Nobel-díja? Nagyra tartom Nórát, de nem ezt a díjat látom a munkássága sarokkövének. Sokkal többet jelent nekem az, hogy szelíden és következetesen képviseli mindazt, amit igaznak gondol, és nem bocsátkozik buta és üres alkudozásba a hatalommal, hanem minden körülmények között kimondja azt is, amit a szponzorai nem szeretnének hallani. Dicsérjem a filozófus és bábkészítő Kocsis Eszter barátnőmet, aki a csodálatos bábjaival felforgatja az általam ismert vizuális világot, ugyanakkor két kicsi gyereknek a csodálatos édesanyja és alig vonszolja magát a fáradtságtól?

Az igazán nagy hőstettek nem feltétlenül politikai természetűek.

Egy darab  szarnak érzed magad? Szuper vagy! Rettegsz, hogy nem kellesz senkinek, és egyedülállóként majd körberöhögnek? Szuper vagy! Eleged van abból, hogy egy húscafatnak tekintenek, és elvárják, hogy ehhez még mosolyogj is? Szuper vagy!

A valódi hősiességgel nemigen jár üdvrivalgás és vállbaveregetés. Egy szerető és meleg otthon, ahol az ember kibonthatja a szárnyait, nemigen jár nagy díjakkal. Nem számosítják a közösségi segítségnyújtással töltött munkaórákat. A valóban elgondolkodtató, pontos ajándékokat. Az együtt átsírt délutánokat, a hirtelen életmentő közbeavatkozásokat, a vakmerő húzásokat, amikkel életeket lehet megfordítani. Az időben kimondott nemeket, az ésszel felállított korlátokat.

Senki nem számolja össze, hány óra alváshiányt halmozunk fel attól a pillanattól, hogy megszüljük a gyerekeinket. Senki nem ad nekünk béke Nobel-díjat, amiért mély és őszinte figyelemmel fordulunk a barátaink felé, és támogatjuk őket akkor is, amikor épp nehéz velük. (Az én barátaimnak pedig bőven kijárna az a díj!) Senki nem hálálja meg a családtagok odaadását, az ápolást, a gondozást, a gondoskodást, az utánagondolást. És a házimunkát sem.

Senki nem hálálja meg nekünk, amikor gyerekkorukban rekedt felnőtt embereket felnevelünk.

Kihullik a hajad a fáradtságtól? Szuper vagy! Nincs pénzed iskoláztatni a kölkeket? Szuper vagy! Legszívesebben bevennél egy fél doboz altatót és végigaludnád az elkövetkezendő 10 évet? Szuper vagy!

Ahogyan azt sem látja senki, mert senki nem akarja látni, ahogyan nőket megvernek, megerőszakolnak, megaláznak, függőségben tartanak és lekicsinyellnek.

Pedig a nőkérdés csak csekély részben - bár fontos részben - szól a sikerekről. A sikerek biztatást jelentenek, sarokkövek. De a legtöbbek számára ennél jóval kegyetlenebb dolgokban jelenik meg a női hátrány: gazdasági, fizikai és szexuális erőszakról, igazságtalan hatalom- és munkamegosztásról van szó.

Hogy hány nő szerepel a világ leggazdagabb embereinek listáján, az engem viszonylag kevéssé izgat. Az a fajta gazdagság innen lentről már úgyis eljelentékteleníti az ember nemét. Nem, nem a férfiak veszítik el a nemi jellegeiket, hanem a nők fiúsíttatnak. Az elmúlt néhány évtized legnagyobb sikerű nőnemű politikusai nem véletlenül épp a keménységükről és konzervativizmusukról voltak híresek: Margaret Thacther, Angela Merkel vagy Condoleezza Rice mind-mind a társadalmi szolidaritás ellen dolgoztak. Megváltották a jegyüket a férfiklubba.

Nekünk nem szabad fiúsítanunk magunkat. Nem szabad a szakmai sikereinkkel mérnünk magunkat. Az pont az az igazságtalan cenzus, ami ellen harcba indultunk. Észben kell tartanunk, hogy egy ilyen megátalkodott társadalomban rengeteg tehetséges, ambíciózus, okos és talpraesett nőnek nem sikerül megépítenie álmai karrierjét, mert az életbenmaradásért is küzdeniük kell. Az egyenlőséget együtt vívhatjuk ki.

Büszke vagyok a szegénységben élő nőre, aki kiáll az igazáért.

Büszke vagyok a riadt csajokra, akik összeszedik a bátorságukat és felszólalnak.

Büszke vagyok a nincstelen anyákra, akik küzdenek a gyerekeikért, és igen, küzdenek önmagukért.

Büszke vagyok a szótlan asszonyokra, akik láthatatlan harcokat folytatnak a lányaik jövőbeni szabadságáért.

Büszke vagyok a bántalmazott nőkre, akik a saját szenvedéstörténetüket felhasználva segítenek másoknak, akik hasonló helyzetbe jutottak.

Büszke vagyok a textilipari munkásnőkre, akik 158 évvel ezelőtt New York utcáin vonultak és tisztességes bért és munkakörülményeket követeltek.

Büszke vagyok a londoni szüfrazsettekre, akik száz évvel ezelőtt minden közelben lévő ablakot betörtek, hogy tiltakozzanak a kormányuk tétlensége ellen.

Büszke vagyok a jugoszláv partizán nőkre, akik az ellenállásban való kemény részvételükkel egészen különleges pozíciót vívtak ki maguk és lányaik számára a keleti blokk társadalmain belül.

Büszke vagyok minden nőre, aki ebben az ellenszélben kénytelen élni.

És büszke vagyok minden férfira, aki az előjogai ellenében képes tenni a nők ügyéért. Büszke vagyok rájuk, mert megvan a magukhoz való eszük: nyilván rájöttek, hogy nekik is sokkal jobb, ha az egyenlőtlenségeket felszámoljuk, és tisztességesebb, tisztább és egyenesebb viszonyokban élhetjük együtt az életünket.

 

Papp Réka Kinga

 

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!