Üvegplafon

Anya = tigris? Milliárdos biznisz a gyereknevelési tanácsadás!

2015. február 19. Agát

Nevelési elvek háborúja: anyatigrisek vs. helikopterszülők

Írta: Jane Shilling

Nemrég nekiláttam a könyvespolcom régóta esedékes kitakarításának. Több tucat szemeteszsák vándorolt el az Oxfam könyvesboltba (ahol az eleinte boldog és hálás személyzet az ötödik visszatérésemet már rettegéssel fogadta), bennük többek között: két (két!) példánya a Kommunista kiáltványnak, egy csodálatos gyűjtemény Foucault, Sarraute, Perec és Queneau munkáiból (mivel könyvjelzőnek használt képeslapok estek ki belőle, valószínűleg valamikor olvastam őket, de az élmény semmilyen nyomot nem hagyott), és az összes gyereknevelésről szóló könyvem. Akkor jöttem rá, hogy sem Penelope Leach  Picik és kicsikjét, sem Steve Biddulph Hogyan neveljük a fiúkat? és A boldog gyerekek titka című könyveit, sem pedig Kate Figes  Borzalmas tinédzserjeit nem magamnak vettem. Mindegyik valamilyen újságírói munka, könyvismertetés vagy interjú miatt került hozzám, egyik sem személyes okokból.

Fogalmam sincs, miből gondoltam azt, hogy használati utasítás nélkül is fel tudom nevelni a gyerekem, különösen egyedülálló fiús anyaként, anélkül, hogy lett volna mellettem olyan társ vagy báty, akit megkérdezhettem volna a férfilét rejtelmeiről. Azt hiszem, egyszerűen csak elhatároztam (de a sértettség is közrejátszott abban, hogy elkerültem az olyan könyveket, amelyekben a család gyerekből és két szülőből, és mindig anyuból és apuból állt). Kétségtelen, hogy jobb munkát végeztem volna, ha Leach és Biddulph lett volna a mentorom, de a fiam már huszonegy éves, és rég elértünk abba a korba, amelyről nem írnak a szülő-gyerek kapcsolattal foglalkozó önsegítő könyvek (kivéve, ha ide sorolod D. H. Lawrence Szülők és szeretők c. remek kézikönyvét arról, hogy mit ne tegyünk).

Belerázódtam az anya és egyedülálló szülő szerepébe, és úgy éreztem, hogy a gyerekem felnevelése túlontúl egyedi és intim ahhoz, hogy azt holmi szakértői sablonokhoz igazítsam. Rajongtam a babákért és a kisgyerekekért, és úgy gondoltam, az anyai ösztön elegendő lesz. Hű maradtam saját neveltetésemhez. Anyámnak megvolt Spock doktor csecsemő és gyermekgondozása, bár a könyv nem úgy nézett ki, mintha gyakran használták volna (bármily furcsa, én gyerekként lelkesen olvastam, így az is előfordulhat, hogy a fiam akaratlanul is Spock-baba lett).

 Anyám nevelési stílusa szintén a saját gyerekkorán alapult, akinek az édesanyja, az én anyai nagyanyám viszont a tizenharmadik gyerek volt a családban, így nyilván rengeteg tanácsot kapott fogzásról, bilire szoktatásról stb. Ilyen információk sem az egyedüli gyerekként nevelkedett anyámnak, sem pedig nekem, aki az első szülő volt a baráti társaságban, nem állt rendelkezésünkre.

Nem hiszem, hogy a családom nőtagjainak bármilyen elméleti vagy politikai nézetei lettek volna a gyereknevelésről. A meseolvasással és a fenéktörléssel teli hétköznapok túlságosan lefoglaltak minket ahhoz, hogy időt szakíthassunk az elemzésre. (Én vagyok az egyetlen, aki összeegyeztette a munkát az anyasággal a fiam gyerekkorában, bár ez sem tudatos döntés volt: egyedülálló szülőként nem volt más választásom.)

Gyerekkoromban – és gondolom, anyám gyerekkorában is – nagyapám volt az, aki távlati tervekben gondolkodott. Ő a Szent Pancras szegényházban töltötte csecsemő- és kisgyerekkorát, ezért meg volt győződve arról, hogy életcélokat kell kitűzni, és azokat kemény munkával (de leginkább kitűnő oktatás segítségével) megvalósítani. Laikus hozzáállásom a gyerekneveléshez húsz évvel ezelőtt is idejétmúltnak számított, manapság pedig már-már hanyag anyának tűnnék. Minden bizonnyal az én generációm az utolsó, amelyik megengedhette magának a szakértők segítsége nélküli tévelygést, és hogy a barátságokhoz hasonlóan hagyja magától alakulni a szülő-gyerek kapcsolatot.

Igyekeztem nem tudomást venni róla, de egyedülálló szülőként magam is elősegítettem a gyerekkor és család mára már válságossá fajult helyzetét. Ha valaha lehetett is tudatosság nélkül gyereket nevelni, azok az idők rég elmúltak. Ma a szülői lét minden szeglete, a fogantatástól a szülésen át egészen a személyiség és értelem kialakulásáig, idegesítő és kellemetlen ellenőrzés alatt áll.

Ez a válság egyszerre személyes és politikai. Egyfelől elkötelezett szülőkként bizonyos értelemben mi vagyunk a saját gyerekeink: sikereik és kudarcaik talán még a saját eredményeinknél is jobban jellemeznek minket. És miközben fiatalságunk egyre inkább kitolódik a középkorú évekig és tovább, gyerekeink csak még inkább megerősítik az örökkévalóságunkba vetett hitünket. (Valahányszor egy szülő arról beszél, hogy ők a gyerekével jóformán barátok, nekem mindig az jár a fejemben, hogy erről vajon a gyerek hogyan nyilatkozna.)

Aki saját hasonmását vagy barátot keres a gyerekében, az félelmetesnek fogja megélni gyermeke kiismerhetetlenségét. A gyerekeknek és a fiatal felnőtteknek szükségük van a szülői mintára, és ha nem kapják meg otthon, akkor társaiknál fogják keresni. Ez régen főleg az iskolai barátokat jelentette, de a közösségi oldalak és az internet térhódítása óta a barátokat felváltotta a „barátok” és ismerősök globális közössége. Ebbe a világba pedig még a legragaszkodóbb szülő is nehezen tarthat a gyerekével.

A családon kívül aztán ott van a társadalom, ez az eléggé riasztó szerkezet, amely különféle emberekből és a miénkkel ellentétben kevésbé lelkiismeretesen nevelt gyerekeikből áll. A médiából érkező hírek megdöbbentőek: ez a generáció egyrészt érzéketlen és sértődött, és hidegen hagyja az oktatás, másrészt hiába tanul vért izzadva és szerez jó jegyeket, akkor sem kaphatja meg a számára megígért munkát. Jövedelem nélkül viszont nem lehet saját lakáshoz jutni, így ezek a fiatalok a főiskola ideje alatt kiélvezett szabadság után felnőttként kelletlenül visszatérnek a családi fészekbe. Hogy lehetséges, hogy minden jó szándékunk és igyekezetünk ellenére ilyen világot hagytunk hátra a gyerekeink számára?

A szülőség mibenlétének zavaros nyugati értelmezései a média egymásnak ellentmondó képeiben is tetten érhetők. Tavaly a Time magazin címlapján Jamie Lynne Grumet, a kötődéses nevelés huszonhat éves szószólója szoptatta négyéves Aram fiát. A képen a terepszínű katonai nadrágot viselő Aram kisszékről ágaskodva próbálja elérni anyja szexi fekete kombinéjából előbukkanó gyönyörű napbarnított mellét.

Miközben Aram apró katonai ruhájában anyatejért csücsörít, a csecsemőoktatási mozgalom különféle kezdeményezések által igyekszik meggyőzni a szülőket arról, hogy az olvasást nem lehet elég korán kezdeni – ilyen például a Wikipédia-alapító Larry Sanger által szerkesztett ingyenes online program, a Reading Bear. De a csecsemőkori tanulás pápáit körülvevő anyatigrisek lelkesedése korántsem 21. századi jelenség. Dr. Johnson egyik barátja, Hester Thrale a következőket írta az 1766-os Family Bookban kétéves Queeney lányáról (aki egyébként később Beryl Bainbridge nagyszerű According to Queeney-jének kiábrándult főszereplője lett):

Megismétli a Miatyánkot, a három keresztény erényt és Watt verseiből a tizenkét csillagjegyet, amelyeket a földgömbön is egyértelműen felismer. Ismeri mind a kilenc számot, és százig az egyszerű műveleteiket is; a tulajdonságáról felismeri az összes hettita istenséget, és húszat hiánytalanul fel is tud sorolni.

Na, ehhez mit szólsz, Amy Chua?

A gyereknevelést valójában soha nem tekintették a szülők magánügyének. Christina Hardyment az 1983-ban megjelent Álombabák c. tanulmányban Locktól Spockig sorra veszi a gyereknevelési tanácsokat, és arra a következtetésre jut, hogy a gyereknevelési tanácsadók története szinte egyidős a tömegsajtó történetével. Eredetileg ezeket a kiadványokat orvosok írták árvaházakban dolgozó nővérek számára. William Cadogan 1748-ban a Tanulmány a nevelésről c. művében a következőket írja: „Nagy Örömömre szolgál, hogy végre az Értelmes Férfiak kezébe került a Gyereknevelés ügye. Véleményem szerint túl sokáig bíztuk kizárólag nőkre ezt a feladatot, akiktől nem várható el a megfelelő szakértelem, és akik ennek ellenére kisajátították ezt a Területet.”

Ha a nyelvezet nem is, de az érzés érdekes módon ismerős lehet a számtalan gyerekneveléssel foglalkozó könyvből. Ezek a kategorikus, de egymásnak ellentmondó kijelentésekkel teli könyvek még akkor is aláássák az önbizalmunkat, amikor éppen biztatni szeretnének. Nem alszik a baba? Gina Ford semmi perc alatt megoldja! Micsoda megkönnyebbülés. Kivéve persze, ha Penelope Leach legújabb könyve, A kritikus első év: mit kell tudnod a babádról? (2010) akadt a kezedbe, amelyből megtudhatod, hogy ha sírni hagyod a kimerült babát, akkor olyan kortizol-, azaz stresszhormonszintet is produkálhat (a baba, nem a szülő), amely káros hatással van a fejlődésére, sőt, amelynek akár hosszútávú hatással is lehet a gyermek lelkivilágára. Ugyanis ha sírni hagyjuk a babát, az átélt szorongás az elesett csecsemőt a gyermekkoron át egészen a felnőttkoráig elkíséri.

Vagyis ha hagyod, hogy a kis Magenta álomba sírja magát, akkor az érzelmi kár és az agykárosodás okozása közül választasz. De ugyanez az eredménye annak is, ha minden egyes alkalommal rohansz megnyugtatni, amikor hajnalban felébred, majd egyszer csak a kialvatlanság miatt érthető, de meg nem bocsátható módon bevágod a kiságyába, te pedig a földön fekve zokogsz vigasztalhatatlanul, azt kiabálva, hogy bárcsak sose szülted volna meg.

Mégse csináljunk azért katasztrófát ebből. Valahogy te is és a gyereked is túlélte a kritikus első, sőt inkább tíz évet. Most léptek a kamaszkor összetett hátországába, ahol még több gond vár.

 Ha fiad van, akkor amiatt izgulhatsz, hogy esetleg alul fog teljesíteni a nőies iskolai közegben, a csoportnyomásról nem is beszélve, ami mindenféle veszélyes és többnyire illegális tevékenységekre sarkallja, vagy azokról a hosszú órákról, amiket a büdös szobájában a számítógépe előtt tölt. A lányos szülők az idő előtti szex vagy a lányuk zavaros testképe miatt aggódhatnak, és az állandó nyomás miatt, hogy nehogy „menő csaj” helyett kockának vagy strébernek tartsák őket, de a tanulmányi eredményeik sem lesznek kielégítőek.

A zaklatás vagy a menő holmikért való kirablás kis aggodalmak ahhoz a veszélyhez képest, amit az online pornográfia jelent, ahogyan ez formálja, vagy inkább deformálja a kialakuló kamaszkori szexualitást.

Boldogan siet ebben segítségünkre Steve Biddulph, ez az igencsak praktikus gondolkodású ausztrál családterapeuta és gyermeknevelési guru, akinek a a Hogyan neveljünk fiút c. bestseller könyvét nemrég a Hogyan neveljünk lányt követte. Lányok nevelése esetén ugyanis egy anya semmit nem csinálhat jól, és Biddulph meleg hangvétele és bölcsessége kétségtelenül sokakat megvigasztal majd. Ugyanakkor van valami ebben a lánynevelési tanácsokat adó, középkorú férfi szakértőben, ami távolról Cadogan meggyőződésére emlékeztet, miszerint a gyereknevelést jobb az értelmes férfiakra bízni.

Az elmúlt generációk bámulatosan sokat kutatták azt, hogy mitől lesznek a gyermekek boldogok (és véletlenül sem azt, hogy hogyan neveljünk belőlük erkölcsös polgárokat, ami egyébként a huszadik század közepéig a nevelésről szóló könyvek főtémája volt).

Csaknem húsz évvel ezelőtt, 1994-ben jelent meg Penelope Leach figyelemfelkeltő értekezése a gyermeknevelésről a tehetős nyugati kultúrákban. Az Első a gyerek. Amit a társadalomnak a gyerekekért tennie kellene, de nem tesz metsző kritika a társadalom hozzáállásáról a gyerekneveléshez: eszerint szülőnek lenni „univerzális hobbi, ami azért nehézkes, mert nem lehet csak úgy félretenni, míg dolgozol, mert az megzavarja a fontos felnőtt dolgokat, és nyomot hagy a bútorokon”.

Azóta többen is elkezdtek foglalkozni a gyermekbarát társadalmat sürgető Leach érveivel, de ennek ellenére még mindig lehetetlen elképzelnünk egy olyan társadalmat, ahol a gyermekek szükségletei ugyanannyit nyomnak a latba, mint a felnőttek igényei. 2007-ben egy UNICEF tanulmány hat kategóriában – anyagi jólét, egészségügy és biztonság, oktatás, társas kapcsolatok, viselkedés és kockázat, fiatalok saját boldogságról alkotott képe – és huszonegy gazdaságilag fejlett országban vizsgálta a gyermekek jólétét: az Egyesült Államok az utolsó előtti, az Egyesült Királyság pedig az utolsó helyen szerepelt.

A Szörnyeteg a gyerekszobában (1998) című könyv bevezetőjében a pszichoanalitikus Adam Phillips így ír: „Mivel a gyerekek a dolgokat természetesnek gondolják, az élet számukra csak akkor élhető, ha tele van örömmel”. Mégis, az UNICEF tanulmánya azt mutatja, hogy bármilyen megszállottan is próbálunk boldog, sikeres gyerekeket nevelni, csapdába ejti őket a Phillips mércéje szerint élhetetlen élet.

Akkor hol rontottuk el? Jay Griffiths Rokonok és barátok (2013) című szokatlan, költői könyvében, melyben a gyermekkor és a természeti világ kapcsolatát vizsgálja, felteszi a megválaszolhatatlan kérdést: „Miért boldogtalan olyan sok európai és amerikai gyermek?” A szerző arra a következtetésre jut, hogy a tehetős nyugaton a gyermekkor mára elveszette jelentőségét.

A gyerekkönyveket felnőttek írják, így nem túl bölcs dolog őket bizonyítékként kezelni a nevelési szokásokat illetően. Ugyanakkor szembetűnő, hogy a gyerekek által legjobban kedvelt írók – beleértve Captain Marryatot, Mark Twaint, E. Nesbitet, Richard Cromptont, Jaquelin Wilsont vagy J. K. Rowlingot – történetei szerint a gyermekkor szülői hatások nélküli életszakasz, amelyben a gyerekek különböző kihívásokkal és veszélyekkel néznek szembe, amiket aztán saját erejükből küzdenek le.

Griffiths szerint a mai amerikai és európai gyerekek ritkán olvasnak Huck Finn vagy William Brown kalandjairól, és ha mégis, akkor sem valószínű, hogy megosztják élményeiket: „Sok gyerek gyakorlatilag házi őrizetben él… Ha egyetlen szóval kellene leírnom a gyerekekkel való bánásmódot, az a ’bezártság’. A mai gyerekek be vannak zárva az iskolába és az otthonukba, és szigorú időkeretek közé vannak szorítva.” Griffiths szerint a társadalom „a történelem során olyan iskolarendszert épített ki, ami félig gyár, félig börtön, és egyszerűen nem vesz tudomást arról a típusú oktatásról, amelyre a gyerekeknek oly nagy szüksége lenne”.

A kanadai-amerikai író, Paul Tough a gyermekek boldogságát illetően homlokegyenest ellentmond Griffithsnek a Hogyan lesznek sikeresek a gyerekek című könyvében: míg Griffiths megközelítése lírai, érzelemdús és elégikus, a Tough-é logikus, analitikus és didaktikus. Egy dologban viszont egyetértenek – abban, hogy az oktatási rendszer számtalan gyereket hagy cserben.

Tough szerint könyve „egy olyan elgondolásról szól, amely… egyre inkább teret hódít az osztálytermekben, klinikákon, laboratóriumokban és előadótermekben, miszerint az elmúlt évtizedek hagyományos fejlődéselméletei tévútra vezettek. Gyerekeinkben nem a megfelelő készségekre és képességekre fókuszáltunk, és rossz stratégiákat alkalmaztunk a képességek fejlesztése és tanítása során.”

Rendkívül kielégítő tud lenni egy olyan nevelési elmélet, ami meghazudtolja az összes addigi feltevést. Lehetőséget kínál a múltban elkövetett hibáink kijavítására és egy jobb jövő megteremtésére. Tough szerint az elmúlt évek legfőbb hibája az volt, hogy a mérhető akadémiai készségekre fókuszáltunk, és figyelmen kívül hagytuk a megfoghatatlanabb személyiség- (vagy karakter-) jegyek fejlődését, amelyek azonban elengedhetetlenek ahhoz, hogy a jó vizsgaeredményekből stabil siker legyen, a fiatalokból pedig hasznos tagjai a társadalomnak.

A „karakter” terminus egyértelműen viktoriánus felhangokkal terhes; ennek a kvalitásnak a fontosságát már azok a félelmetes korai gyereknevelési könyvek is hangsúlyozták, amelyekről az Álombabák című könyvében Christina Hardyment is ír. Tough interdiszciplináris iskolát követő elmélete, amely Martin Seligman, a Pennsylvania egyetem pszichológia professzorának elméletére, illetve a Michigani Egyetemen tanító Christopher Peterson kései elméleteire alapoz, a siker útját hét különálló elemre bontja: kitartás, önkontroll, lendület, társadalmi intelligencia, hála, optimizmus és kíváncsiság.

Az elmélet szerint ezekkel a tulajdonságokkal felvértezve úgy a nem túl ígéretes közegből érkező gyerek, mint a karakterfejlődés buktatóiról semmilyen tapasztalattal nem rendelkező tehetős nebuló vagy a hátrányos helyzetű, hányattatások által még inkább elbizonytalanított gyerek, tehát mindenki elérhet egyetemi sikereket, amelyek majd biztos álláshoz juttathatják, és szert tehet olyan képességekre, amelyek segítségével a társadalom hasznos tagjai lehetnek.

 Az óceán innenső oldalán Anthony Seldon (Wellington College) a legnagyobb szószólója a karakterfejlődés oktatásba való bevezetésének. Tavaly májusban ez az amerikai filantróp a John Templeton Alapítvány támogatásával megalapította a Birmingham Egyetem Karakterek és Értékek Jubileumi Központját.

Tough két iskoláról ír, ahol a tanterv részévé tették a karakter tanítását és értékelését: ezek a KIPP Középiskola Dél-Bronxban, ahol a diákok főleg hátrányos anyagi helyzetű családokból származnak, illetve a Riverdale Country School, amely New York egyik leggazdagabb negyedében működik, és ahol az egy évre szóló bölcsödei tandíjak 40,750 dollárnál kezdődnek.

A KIPP már akkor példaértékű intézménynek számított, amikor egy intenzív beiskolázási program elképesztő fejlődést hozott a diákok főiskolai eredményeiben. De a program kitalálóját, a Yale Egyetemen végzett David Levint nagyon elkeserítette, hogy a nagyreményű diákok közül milyen sokan hullottak ki a főiskoláról. Mindeközben a Riverdale igazgatója, Dominic Randolph azt érezte, hogy az övéhez hasonló elit iskolákban a „nyomni a teszteket”-féle hozzáállás az emberi létezés igen fontos aspektusait szorítja háttérbe.

A diákok problémái meglepően hasonlóak voltak a társadalmi-gazdasági spektrum mindkét végén: túl kevés anyai szeretet, túl sok szülői kritika, minimális felügyelet az iskolán kívül, érzelmi és fizika eltávolodás a szülőktől és – a tehetős diákok esetében – a sikerre irányuló hatalmas nyomás, ami szorongást, depressziót, az egyetemen pedig hosszan tartó nehézségeket eredményez.

A karakterfejlesztés programjának alakulása a két iskolában éles eltéréseket mutatott a próbaidőszak során. Míg a KIPP praktikusabb, előíróbb irányba hajlott, a Riverdale sokkal inkább a morális és filozófiai jelleget hangsúlyozta, azaz a kellemes életvezetést az iskolai egyenruha helyes viselésével és az órai figyelemmel ellentétben.

A program előrehaladtával a KIPP-en mérsékelten csökkent a főiskoláról kihullott diákok aránya. A riverdale-i kísérlet eredményeit azonban már nehezebb volt mérni, hiszen ebben az esetben mindig is egyértelműbb volt a diákok egyetemi sikerhez vezető útja. Tough elismerte, hogy „a nyomor új tudománya… valódi kihívást jelent mind a jobb, mind pedig a baloldali politikai meggyőződésekkel rendelkezők számára.” Seldon szerint az Egyesült Királyságban a „karakter” mára egyet jelent a „középosztály” és az „állami iskola” értékeivel. Mindezek ellenére mindkét tudós egyetért abban, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy a fiatalok lehetőséget kapjanak a kitörésre ebből az egyébként sikertelenséghez és boldogtalansághoz vezető sorsból.

Míg Tough szerint a kitartás és az optimizmus elengedhetetlen a személyes sikerek eléréséhez, addig Andrew Solomon Messze a fától című új könyve azokról a családokról szól, melyeknek – időnként jelentősen – újra kellett gondolniuk azt, hogy a gyerekeik szempontjából mi számít „sikernek”. Solomon identitással és különbözőséggel foglalkozó, tíz évet felölelő kutatása során kétszáz családdal készített interjút. Könyvének minden fejezete olyan gyerekek és szülők tapasztalatairól szól, akik a „másság” – siketség, törpe termet, Down-szindróma, autizmus, skizofrénia, csodagyerekek, bűnöző gyerekek, nemi erőszakból született gyerekek – valamilyen formájával élnek együtt.

Solomon az identitás kialakulását vizsgálja. Érvelése szerint a gyerek identitása egyrészt „vertikálisan” fejlődik, vagyis olyan öröklött tulajdonságokon keresztül, mint a nyelv vagy az etnikai háttér, másrészt pedig „horizontálisan”, a kortársai közösségében. Minél nagyobb a különbség a gyerek és szülők között, annál erősebb lesz a feszültség a vertikális és horizontális identitások között.

A könyv gyökerét az a siketek kultúrájáról szóló cikk jelentette, amelyet Solomon 1993-ban írt a New York Times számára. Megállapította, hogy a legtöbb siket gyerek ép hallású szülőktől születik, akik kötelességüknek érzik azt, hogy gyerekeik a halló világban is „sikeresek” legyenek, és ezért az orális kommunikáció képességére összpontosítanak, a fejlődés egyéb szempontjait pedig gyakran teljesen figyelmen kívül hagyják.

Ezeknek a gyerekeknek később hatalmas felszabadulást jelent egy olyan kultúra felfedezése, amely a halló világhoz hasonló vibráló és kreatív létezésként ünnepli a siketséget. Ez pedig olyan identitás lehetőségét jelenti, amely nem áll szemben a „normalitással”.

A felszabadulás élményében azonban fájdalmas igazság gyökerezik: minden, bármilyen természetű mássággal élő gyerek (Solomon meleg, és megindítóan ír arról a tapasztalatról, hogy milyen heteroszexuális családban felnőni) saját családjában tapasztalja meg először a másságot. Solomon feltérképezi a „normalitás” bonyolult összefüggéseit, amelyek egyrészt megjelennek a mássággal élő gyerek családjában, másrészt makacs igazságként húzódnak a család és a külvilág között.

Toughéhoz hasonlóan Solomon számvetése is tele van anekdotákkal, de míg Tough esettanulmányokkal igyekszik személyesebbé tenni saját elméletét, addig Solomon írása az ideologikus és didaktikus szempontok helyett elbeszélő és feltáró célokat követ. Ő is, mint Griffiths, a családi teljesség univerzumának kulcsát keresi, és meg is találja azt. Az egyetlen szükséges dolog, vonja le a következtetést, a szeretet.

Amikor szülő lettem, ez volt az én vezérelvem is. És egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy másképp alakultak volna a dolgok, ha annakidején több szakértő tanácsát olvasom. Ami nem jelenti azt, hogy sikeres szülőnek tartom magam. A gyereknevelés hosszú, elágazásokkal teli utazás, amelynek a vége ideális esetben egy olyan állapot, amelyet minden érintett élhetőnek tart, ehhez viszont elengedhetetlen, hogy a szülők és a gyerekek is szerencsések, szeretettel teljesek és toleránsak legyenek.

Ha húsz, tíz vagy öt évvel ezelőtt megkérdezték volna tőlem, hogy jó anya vagyok-e, azt válaszoltam volna, hogy „elég jó”, és ezzel meg is lettem volna elégedve. Végül is felneveltem egy kedves, okos, helyes embert, akinek elég jó iskolai eredményei vannak, aki igencsak szeret olvasni, és aki szenvedélyesen tud társalogni a fociligától kezdve a női divat rejtelmeiig mindenről. És közben végig azt éreztem, hogy árral szemben úszok.

Mostanában – mióta a fiam és én lassan egyenrangú felnőttekké válunk és már másképp emlékszünk vissza a múltra – kezdem megérteni, hogy legalább annyira miattam, mint amennyire ellenemben vált ilyen emberré. Anyaként mindig is arra törekedtem, hogy elkerüljem azokat a nevelési hibákat, amelyek nekem annak idején fájdalmat okoztak. Azt hittem, könnyű lesz, de egyáltalán nem volt az.

Néha a fiam saját gyerekkoráról szóló (számára még mindig közeli és friss) elbeszélései alapján azt gondolom, hogy szinte mindent rosszul csináltam. Ez enyhén szólva keserédes felismerés. Éppen ezért azt gondolom, hogy nekünk, szülőknek valójában az a dolgunk, hogy megtanuljuk összerakni azokat a történeteket, amelyeket majd a gyerekek fognak mesélni nekünk a saját nevelésükről.

Jane Shilling az Idegen a tükörben (2011) szerzője.

(A cikket Adorjáni Panna fordította)

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!