Üvegplafon

Menstruáló Barbie és Ken levágott feje

2015. február 11. Üvegplafon

Barbie kihányja a belét; Barbie kasztrálja vagy megöli Kent; Barbie menstruál, és elpottyant egy gyereket Mariel Clayton képein. A kérdés az, mennyire kommersz és öncélú ez a művészet; hogy van-e bármilyen hatással arra, ahogyan Barbie-ról vagy a világról gondolkodunk. Puskás Panni írása.

claytonplaydead.jpg

Barbie a popkultúra szennye; az a figura, aki tökéletes (tehát nem emberi) külsejével gyerekkorunktól fogva deformálja saját testünkről alkotott képünket. A babát kiadó Mattel cég több mint félszázados története során folyamatosan küzdött ezzel a kijelentéssel, a dühödt szülők és feminista csoportok támadásaival. Barbie alakjához rengeteg negatív képzet tapad: ostoba plázacica, agyatlan szőke nő, anorexiás, önző, egocentrikus stb. Ennek dacára elegáns helyen ücsörög a legtöbb kislány gyerekszobájában, és köszöni szépen, kiválóan érzi magát. Amikor a művészetben megjelenik Barbie, akkor többnyire ez a feszültség jut az alkotásokban érvényre. Kérdés persze, hogy mennyiben bonyolítja vagy egyszerűsíti mindez a témáról alkotott képünket.

Linor Goralik egy egész fejezetet szentel Barbie - Az igazi szőke nő című könyvében Barbie és a kortárs művészet viszonyának értelmezésére. „Barbie ideális világa tele van értelmi lukakkal. (…) A művészek lelkesen felhasználják Barbie világának ezt a tulajdonságát, oly módon, hogy ezeket a gondolati hézagokat igyekeznek betölteni Barbie, Ken és társaik életéből vett realisztikus részletekkel”(240.). Goralik szerint a feszültség a Brabie-artban többnyire abból az ellentétből származik, ami a mű és a Mattel által kialakított Barbie-imidzs között létrejön: Barbie ezeken az alkotásokon legtöbbször „szexmániás, érzéketlen, ostoba, rosszindulatú, magányos, rémült – egyszóval, pont olyan, amilyennek a gyártó megtiltja, hogy lássák.” (242.) Másfelől Barbie alakja sokszor „a nő mint olyan” minőségében jelenik meg, amivel a modern nő társadalmi kiszolgáltatottságát reprezentálja. Goralik úgy gondolja, hogy ezeknek az ábrázolásoknak a többsége ordenáré, közhelyes és közönséges. Mariel Clayton képein a Goralik által említett ordenáréságot viszont épp csak egy hajszál választja el az érdekestől.

Amit a legjobban csodálunk, vagy épp gyűlölünk Barbieban, az minden bizonnyal az, hogy nem esendő ember, mint mi. Clayton képei viszont arra tesznek kísérletet, hogy mégis esendőként ábrázolják a Mattel világának figuráit. Ezt elsősorban az abjekt, a testnedvek állandó szerepeltetésével éri el, ami általában a vér, de egyes képeken látunk hányást, ürüléket is. Calendar (12 Months of a Dead Ken) és Syllabary című sorozatában például a legváltozatosabb módokon végzi ki Barbie Kent, a Play Dead címűn pedig öngyilkos Barbiek hevernek vagy lógnak a fotókon. A halott baba nyilvánvaló paradoxon, pláne, ha belegondolunk, hogy az elmúlt ötvenhat évben Barbie nemhogy nem öregedett, de egyre fiatalosabb, csinosabb, sikeresebb lett. Másrészt a kiömlő vér éppen a kislányszobákban megjelenő Barbie-világ sterilitását tünteti el egy csapásra, tehát a megszokott miliő, amit agyunk automatikusan a gyerekkorral kapcsol össze, a testnedvek láttatásával megszűnik ismerősnek és biztonságosnak lenni.

A Calendar-sorozat egy másik fontos, a brutalitást ellenpontozó sajátossága a rendetlenség. Ezek a képek borzasztóan túlzsúfoltak, és első ránézésre lehetnének idilli hangulatúak is, ahogy egy kisgyerek telezsúfolt Barbie-háza: apró muffinok, fagyis kelyhek, kis bögrék, cicák, vidám Barbie-gyerekek tömkelege ez – amíg észre nem vesszük az odagurított, levágott Ken-fejet.

claytoncalendar.jpg

Clayton munkái akkor válnak kifejezetten ordenárévá, amikor úgy dönt, erkölcsi ítéletet mond társadalmunk égető problémáiról. Az egyik legborzalmasabb sorozat a Preachy című. Miközben nézem, kissé zavarban vagyok, nem tudom eldönteni, Cayton ironizál vagy komolyan gondolja mindezt (javára szóljon, hogy a sorozat címe inkább az előbbit sejteti). Látunk egy jelenetet, ahol Barbie fél lábbal egy széken, letolt harisnyával előrehajol, mögötte letolt nadrággal éppen távozik Ken, a másik oldalon pedig riadt Barbie-gyerekek állnak, akik minden bizonnyal végignézték az aktust (Got MILF). Hát igen, ilyenek ezek a mai anyák. Aztán látunk egy Barbie-t, aki épp csak harisnyáját és bugyiját húzta le, hogy kipottyantsa a gyerekét, háttal áll neki, egyik kezével a ruháit húzza, a másikkal már a telefonját nyomkodja, a köldökzsinór még nincs elvágva, de a kisbaba már a laptop előtt ücsörög véresen (Modern Maternity). Igen, a modern anyák szülés közben is a telefonjukkal vannak elfoglalva, annyira karrieristák, aztán lerakják a csecsemőt gép elé, ahol természetesen azonnal pornót fog nézni a csöppség. És így moralizálgat tovább a sorozat többi része, a gondolatok finoman szólva is dühítőek, de meg kell hagyni, hogy a beállítások és a kompozíciók felettébb izgalmasak.

claytonpreachy.jpg

A moralizáláshoz egyébként nekem is megjött a kedvem, amikor az Adam & Steve képsorozathoz értem. Két meleg Ken szerelmes hétköznapjait láthatjuk közös lakásukban a fotókon. A képek felvonultatják az összes melegekkel kapcsolatos sztereotípiát, miszerint lányosak, necc combfixben szeretnek pózolni, perverzek és exhibicionisták. Érzékletes példái ezek a fotók a homofóbiának, még akkor is, ha Clayton ezzel csak a tökéletes, szűzies Barbie-világról akarta lerántani a leplet. És hogy én is moralizáljak egy kicsit: borzasztóan méltatlannak tartom az ostoba, légből kapott melegsztereotípiák elmélyítését, pláne akkor, ha valaki nem szégyelli ezt még művészetnek is nevezni.

Egy másik sorozat (History) híres történelmi személyeket és még híresebb festményeket sorakoztat fel, hogy tökéletesen tönkretegye őket. A Leány gyöngy fülbevalóval, a Marat halála vagy a Whistler mamája című képekbe Barbie-kat helyettesíteni éppen olyan, mintha egy etruszk vázát próbálnánk meg ipari műanyagból rekonstruálni, és értékesíteni a műkincspiacon. Ugyanígy facsarja ki, és teszi önmaga ellentétévé egy Barbie-val megidézett táncjelenet Pina Bausch Vollmond című koreográfiáját is. Ám itt sem állítanám, hogy a közönséges beletuszkolása a különlegesbe abszolút hatástalan volna, sőt, megtanít tisztelni az eredetit.

claytonleanygyongy.jpg

Clayton munkái közül azok a legjobban sikerültek, amelyek Barbie-t hétköznapi jelenetekben ábrázolják; amikor a művész nem akar minket elrettenteni vagy felháborítani. Ilyen például a 49/Rooms című sorozatból a tizenkettes szoba, ahol az asztalra boruló Barbie-t Ken vigasztalja a félhomályos konyhában; ilyen a menyasszonyi ruhában, egy sarokban gubbasztó Barbie a huszonhetes szobában; a tükör előtt fehérneműben táncoló Barbie a harminckilencesben; vagy a meleg pár, akik esti mesét mondanak gyerekeiknek a negyedikben. Megkapó összeállítás a már említett Play Dead is, ahol steril, rendezett enteriőrökben láthatjuk a szuicid Barbie-kat. A szobákat itt egyébként felülről fényképezi Clayton; a sztenderd babaház-jelleg, ami a többi képet meghatározza, itt eltűnik, és az is kicsit naturálisabbá teszi ezeket a képeket, hogy nem látjuk Barbie ragyogó tekintetét és folyton mosolygó száját rajtuk.

clayton49rooms2.jpg

Mariel Clayton képei nem éppen a cizellált gondolkodás alapkövei, ám a maguk ordenáréságával és közönségességével együtt is érdekesek. A képek nyilvánvalóan akkor a legközönségesebbek, amikor Clayton úgy érzi, hogy magas lovon ülve kell morális kérdésekben megnyilvánulnia, vagy akkor, amikor sztereotípiák kifejezésére használja az amúgy is rengeteg sztereotípiából felépülő tárgyát, Barbie-t. Sokkal megrázóbbak azok a fotók, ahol ezek az általános Barbie-sztereotípiák kerülnek hétköznapi kontextusba. Ahol megjelennek azok az emberi érzések és gesztusok, amik a Mattel világától teljesen idegenek: a szomorúság, a magány, a kétségek, a vigasztalás vagy a nyugalom.

Puskás Panni

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!