Üvegplafon

Beszéljünk másképp az apákról és a gyereknevelésről!

2015. február 10. Üvegplafon

Igen, szerencsés vagyok, ha úgy értjük a szerencsést, hogy a többségnél szerencsésebb, illetve az általam ismert anyák többsége szerint sokkal szerencsésebb náluk. Azonban amíg azt mondjuk, hogy az egyik fél (én) „szerencsés”, a másik pedig (a partnerem) „jó”, azt is sugalljuk, hogy egy apa jóval túlteljesíti a tőle várhatót, ha a semminél többet (de azért a felénél kevesebbet) csinál.

beszeljunk_mashogy_illusztracio.jpg

Az élettársam is és én is teljes munkaidőben dolgozunk, ezért az egyéves kislányunk heti négy napot bölcsődében tölt. Én tömörített munkarendben dolgozom (öt munkanap négy naptári nap alatt), ezenkívül rám hárul a gyermekgondozás kétharmada, valamint a házimunka és a főzés fele. T. öt munkanapja mellett gondoskodik a fennmaradó feladatokról.

Már számon sem tartom, hányszor hallottam azt, milyen szerencsés vagyok, amiért ennyi házimunkát végez a párom. Neki viszont – rajtam kívül – senki nem mondja, mekkora mázlista, amiért én nála is többet vállalok magamra. Azt sem mondja senki, hogy milyen szerencsétlen, amiért kevés időt tölthet a kis A.-val. Ehelyett leginkább azzal jönnek neki, hogy milyen furcsa.

 A megítélésünkben mutatkozó különbséget viszont sajnos senki nem furcsállja. Vegyük például a rosszalló reakciókat, amikor egy barátnőm bejelentette, hogy néhány éjszakát távol fog tölteni a 11 hónapos lányától. „De mi lesz a babával?” – tették fel neki újra és újra a kérdést. „Ahh, hát van neki apja is!” A. öthónapos korában T. öt hetet külföldön töltött, és egyszer sem kérdezték tőlünk, hogy ki fog a gyerekkel törődni.

Vagy vessünk egy pillantást ennek az anyának a cikkére, amelyet ugyanez a barátnőm posztolt a Facebookra. A szerző bevallotta, hogy gyerekre vigyázni időnként unalmas, és ezzel kihívta maga ellen az internet haragját. A barátnőmet viszont főleg az döbbentette meg, hogy ez a liberális, dolgozó nő milyen természetességgel írja le, hogy a férje „segít” neki a gyerekekkel.

És igazából ez az egészben a leglehangolóbb; nem csak a férfiak használják ezeket a kifejezéseket (bár külön megemlíteném azt a két ismerősömet, akik „bébicsőszködésnek” nevezik, ha a saját gyerekükre vigyáznak, és az egyik még egy napnyi golfot is elvár érte cserébe), hanem nők, sőt intelligens, modern, tanult nők is, akiknek általában sokat adok a véleményére.

Készségesen kimondom, hogy szerencsés vagyok, amiért bizonyos dolgokat elvégez a partnerem. Szerencsém van, hogy jó szakács, hogy korán kelő típus, hogy boldogan készít reggelit és általában szívesen viszi el reggel a gyereket a bölcsödébe, továbbá olyan mániákus porszívózó lett (én utálok porszívózni), hogy már nem is bízná rám. Azért viszont kevésbé vagyok szerencsés, hogy hagyná évekig rohadni az ágyneműt az ágyon, hogy a lányunk után a második helyen a mountain bike-ja áll, és nyilvánvalóan képtelen eltenni a mosott ruhát vagy kivinni a szelektív hulladékot.

De mindez fordítva is igaz. Ő is szerencsés amiért én úgy zsonglőrködök a munkaidőmmel – korán kezdek és kihagyom az ebédidőt – hogy a kis A.-t heti egy napot ne kelljen bölcsödébe vinnünk. Viszont kevésbé szerencsés amiért soha nem mosogatok, és olyan elképesztően nehezen verem ki magam az ágyból, hogy reggelente általában dühösen cikázok ide-oda, és ezért valahogy mindig sikerül őt hibáztatnom. Mindketten szerencsések vagyunk, hogy egy elbűvölő, ragaszkodó és jó természetű (eltekintve a hajnali 5 órás hisztitől) kislányunk van, így a gyereknevelés mérlege az állóképességi küzdelemtől inkább az öröm felé billen.

Az viszont zavar, ha engem pusztán azért „szerencsésnek” titulálnak, mert T. a feladatok közül néhányat magára vállal. Igen, szerencsés vagyok, ha úgy értjük a szerencsést, hogy a többségnél szerencsésebb, illetve az általam ismert anyák többsége szerint sokkal szerencsésebb náluk. A mumsnet.com új felmérése megerősíti, amit a barátaimnál és családtagjaimnál látok: hiába dolgozik az anya is, mégis rá hárul a házimunka és a gyereknevelés. Azonban amíg azt mondjuk, hogy az egyik fél (én) „szerencsés”, a másik pedig (a partnerem) „jó”, azt is sugalljuk, hogy egy apa jóval túlteljesíti a tőle várhatót, ha a semminél többet (de azért a felénél kevesebbet) csinál. Mögöttes tartalom: a gyerek és a háztartás a nő feladata. Akkor is, ha van másik munkája, illetve a nem dolgozó anyák esetében este vagy hétvégén is, amikor a többiek már befejezték a munkát.

Bár bosszant, nincs jogom kritizálni, ha majdnem ugyanilyen helytelenül viselkedek én magam is a folyamatos mikromenedzselésemmel. Az nem javít a nemek közti egyenlőségen, ha gyereknevelésre alkalmatlannak tekintjük az apákat. (A barátom, akitől megkérdezték, hogy távolléte alatt ki fog vigyázni a gyerekre, nem csak az elvei miatt háborodott fel, hanem sértve érezte magát a férje nevében is.) A helyzeten az sem változtat, ha még az előítéleteket elutasítók sem hajlandóak aprólékos lista nélkül rábízni a gyereket a partnerükre.

Nyilván egyszerűbb mondani, mint megtenni (hiába mondogatom, nekem még soha nem sikerült, kérdezzék csak meg T.-t). Csupán az, hogy mi anyák többet vagyunk a gyerekkel, szakértővé tesz minket, illetve általában kockázatkerülőbbek is vagyunk, ezért úgy érezzük, semmit nem szabad a véletlenre bízni, ha a kicsikénkről van szó. De azért néha lakatot tehetnének a szánkra, és mérlegelhetnénk. Valóban veszélyben van a gyerek? Ha nem, akkor jobb lenne hagyni. Mert minden egyes alkalommal, amikor elmagyarázzuk az apának, hogyan etesse, öltöztesse vagy szórakoztassa a saját gyerekét, akkor csak megerősítjük azt az idejétmúlt nézetet, hogy ez igazából az anya feladata, amelyet csak időlegesen vagyunk hajtandók delegálni.

Elfogadom, hogy vannak nők, akiknek ez nem feltétlenül jelent problémát. A mumsnet.com szerint a dolgozó anyák kétharmada elégedett a jelenlegi helyzettel, vagy legalábbis nem szeretné, ha a partnere többet vállalna. Én például semmiképp nem szeretnék kevesebb időt tölteni a lányommal. Szerintem viszont jobb lett volna, ha a megkérdezett nőket nem csak arról faggatják, hogy szeretnék-e ha a partnerük többet foglalkozna a gyerekkel és a házimunkával. Azt is meg kellett volna kérdezni, szeretnék-e, hogy a társuk több időt szánjon közös családi programokra.

A jelenlegi helyzet mindkét félnek megfelel? Remek! Bár ettől még továbbra is kérdés, az apák vajon miért töltik szívesebben idejüket a munkahelyükön, az edzőteremben vagy a kocsmában, mint a gyerekeikkel. De a nem oly boldog anyák (akikből elég sok akad) érdekében talán érdemes lenne mindannyiunknak újragondolni az általunk küldött jelzéseket. A problémát ugyan nem oldaná meg – ahhoz társadalmi, jogi és kulturális változásokra van szükség, amelynek első lépése a skandináv típusú szülői szabadság – de legalább megmutatná, hogy már nem dőlünk be a nagyanyáink által is ismert sztereotípiáknak.

A lényeg, bízzunk jobban a partnerünkben, amikor a gyerekeinkre (gyerekeikre) vigyáznak! És kérhetem, hogy száműzzük a „szerencsés” és a „segít” szavakat, amikor apákról és házimunkáról vagy gyereknevelésről beszélünk? Ha nem dicsérnénk meg egy anyát valamiért, ugyanazért az apát sem kell. Vagyis inkább dicsérjük meg mindkettőjüket!

 

Szerző: Liz

Forrás: The Frog Pyjamas

Fordította: Tamás Dorottya

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!