Üvegplafon

A nézés élvezetének újjászületése

2015. február 07. Üvegplafon

Friss szemmel vizsgálni a popkultúrát, új életet lehelni a múlt generáció feminista elméleteibe. Egyetemi kurzus a Princetonon. – Jill Dolan írása a Symposium Magazine-ban.

Feminista tudós ismerőseim közkedvelt szokása olyan fiatal nőkről sztorizgatni, akik úgy kerülik a „feminista” jelző alkalmazását, mint a pestist. A kollégáim azt fájlalják, hogy ezek a diákok – akik egyébként a mindennapi életükben feministákként viselkednek – nem érzik magukénak ezt a mi generációnk számára olyannyira erőt adó kifejezést. Zavartan és aggódva tűnődnek el azon, hogy vajon ezek a nők miért nem kívánják felpezsdíteni ezt a társadalmi változáshoz szerintünk elengedhetetlen politikai mozgalmat? Miért hiszik el a média okostojásainak, hogy a „feministák” gyermek- és férfigyűlölő, öntelt, világromboló hárpiák? Miért nem kívánják felfrissíteni vagy akár megújítani a mozgalom nyelvezetét?

Bár én magam is gyakran elmerengtem ezeken a kérdéseken, alapvetően úgy gondolom, hogy nem számít, hogy minek nevezik magukat a diákok, ha egyszer hajlandóak kipróbálni azokat a feminista-barát elméleteket, amelyeket a tanításom során igyekszem bennük elültetni. Múlt évben tartottam egy szemináriumot a Princetoni Egyetemen gender, szexualitás és popkultúra témában, és akkor szembesültem azzal, hogy sokkal problematikusabb a nyelv a diákok számára, mint ahogy azt gondoltam volna – protofeminista elfogultságuk igencsak finomra volt hangolva.

ezgif_com-resize.gif

A nézés gyönyörűsége című kurzusom alapfelvetése, hogy a popkultúra feminista kritikája nem zárja ki annak élvezését. Jómagam is lelkes tévé-, film-, regény-, színház- és performansz-rajongó vagyok és régóta foglalkozom blogírással is. Ezért örültem, hogy alkalmam nyílik a diákjaimmal megvitatni, hogy milyen módon lehet a popkultúra egyszerre szórakoztató és provokatív. Úgy gondoltam, hogy ugyanannyi okunk van a reménységre, mint a kétségbeesésre a fogyasztott termékeket illetően, és hogy a feminista kritika gyakran inkább fokozza, mintsem csökkenti az élvezetet. A kurzusom célja tehát az volt, hogy egyrészt együtt áldozzunk a tagadhatatlan popkultúra-fogyasztásunknak, másrészt szaktudásunkat is gazdagítsuk, és megtanuljunk kritikusan viszonyulni a gender, rassz és szexualitás popkulturális reprezentációihoz.

A kurzust az általam igazgatott Gender- és Szexualitás-tudományok Program támogatta, az Angol és Színház Tanszékek hallgatói látogathatták és az egyik első olyan kurzus volt a Princetonon, ahol a tág értelemben vett populáris kultúra került górcső alá. Véletlenül ugyan, de a kurzus pont akkor indult, amikor a genderrel és nőkkel kapcsolatos problémák ismét közbeszéd tárgyává lettek. Akkoriban jelent meg Anne-Marie Slaughter princetoni professzor és volt külügyminiszter provokatív cikke az Atlanticban Miért nincs mégse jó dolga a nőnek (Why Women Still Can’t Have it All) címmel, amelyben a szerző kijelenti, hogy a családalapítás még mindig a nők karrierjének rovására megy, hiszen nem létezik olyan szakmai rendszer, amely támogatná a dolgozó nőt és azokat a házasságokat, ahol a felek egyenlő módon veszik ki a részüket a gyermeknevelésben és házimunkában. Ugyancsak múlt tavasszal jelent meg Sheryl Sandberg korszellem-alakító Dobd be magad c. könyve. Jótanácsai a szakmai sikerről tulajdonképpen azt gondolták tovább, amit Slaughter megfogalmazott, azzal a különbséggel, hogy Sandberg részletes stratégiákat ajánlott a céges környezetben való lavírozásra, ahol az egyébként nagy hatalommal rendelkező férfiaknak fogalmuk sincs a női munkatársak szükségeiről és dilemmáiról.

Egy az akkori rektor, Shirley Tilghman által kinevezett munkacsoport ekkortájt állapította meg, hogy csak elenyésző számban jelentkeznek fiatal nők a hallgatói önkormányzatok és egyetemi klubok fontosabb pozícióira. A nőket ugyanakkor sokkal kevesebbszer jelölték a rangos országos egyetemi díjakra, mint férfi társaikat. Az egyenlőtlenségek oka Tilghman munkacsoportja szerint a nőnemű diákok ódzkodása, akik úgy érzik, hogy a hatalommal járó egyetemi pozíciók negatívan befolyásolják a szerelmi életüket. A kutatás eredményei sarkallták a rektort arra, hogy mentorprogramot indítson a női diákok számára: a munkacsoport eszerint különféle stratégiákkal rukkolt elő a női diákok buzdítására, amivel azt kívánták elérni, hogy a női hallgatók az automatikus visszavonulás helyett inkább „dobják be magukat”.

És végül hadd említsem meg a Princetonban végzett diák, Susan Patton vírusként terjedő levelét, amely a The Daily Princetonian nevű egyetemi újságban jelent meg, és amelyben a szerző azt állítja, hogy a diáklányok az egyetemi négy évet arra használják, hogy megtalálják maguk számára a megfelelő férjet (aki rendszerint egy évvel idősebb náluk, intellektuálisan egyenrangú velük vagy náluk magasabb szinten van). Egy nyilvános beszélgetés során Slaughter és Tilghman a személyes és szakmai életükkel kapcsolatban arról beszéltek, hogy hogyan birkóztak meg a női mivoltukból származó kihívásokkal. A beszélgetés után Patton tartott előadást a diákoknak a mentorálásról, és tanáccsal látta el őket.

Patton elmondta, hogy azokat az egyetemista lányokat, akikkel beszélgetett, csakis a házasság érdekelte, és azzal gyanúsította az egyetem feministáit, hogy saját vágyaikat fojtják el azzal, hogy a házasságot politikailag „inkorrektnek” minősítik. Ezek az egyetemet jócskán felrázó gondolatok, Slaughter esszéje, Sandberg könyve és a nőket mentoráló projekt együtt ideális aktivista politikus környezetet teremtettek a kurzusom számára. Hogyan viszonyuljanak ehhez a vitához a női és férfi diákok? Hogyan segíthet a populáris kultúra sajátságos stratégiáinak megértése abban, hogy teljes emberi életet éljünk?

rebirth_illusztr5_hannah_.gif

A megvizsgálandó példák kiválasztása során – bár a merítésünk több évtizedet felölelt – azonnal rátapintottunk a vita velejére. A Szívek szállodájában az anya, Lorelei és lánya, Rory a Donna Reed Show által mérik fel az ötvenes évekbeli nők és a saját maguk közötti távolságot; ezt a show-t aztán Rory a barátjának is újrajátssza. A Glee-ben a négy főszereplő (egy heteroszexuális és egy meleg pár) az egymás közötti különbségeket igyekszik legyőzni, miközben Rachel és Kurt New Yorkba költöznek színházat tanulni a szakmai siker reményében. A Botránybeli politikai ezermester, Olivia Pope titkos viszonya az Egyesült Államok elnökével egyértelműen jelzi a személyes boldogság és a politikai hatékonyság között feszülő ellentétet. Ilyen és ehhez hasonló példákat elemeztünk, és megpróbáltunk választ találni arra, hogy hogyan befolyásolják az egyes sorozatok narratívái, a karakterek vonalvezetése és a kameraszög a szereplőkkel való rokonszenvezést, és hogyan szemléltetik a „jó dolga van” problematikusságát.

A kurzusra való felkészülés során rengeteget gondolkodtam azon, hogy milyen példákat válasszak. Be szerettem volna válogatni például egy kilencvenes évekbeli leszbikus szappanoperát (The L Word) egyrészt azért, mert valamikor magam is nagy rajongója voltam ennek a sorozatnak, amely elsőként és hosszú ideig mutatott leszbikus karaktereket a tévében, másrészt azért, mert a sorozat a maga idejében sokat vitatottnak számított. De tartottam attól, hogy ez a show, amit én olyan nagyon szerettem, nem volna egyáltalán élvezetes a diákok számára. (Amikor aztán a The L Word-ről szót ejtettem egy kurzuson, ki is derült, hogy alig páran hallottak róla.)

Aggódtam a generációs különbségek miatt is, hiszen az roppantmód befolyásolja a popkultúra-fogyasztásunkat. Nekem, a középkorú fehér leszbikus zsidónak nagyon más az ízlésem, mint a nálam több generációval fiatalabb diákjaimnak, akik nemzeti, faji, társadalmi és szexuális hovatartozásukat illetően igencsak sokfélék voltak. Úgy döntöttem, hogy az ő ízlésviláguk és választásaik fogják meghatározni a válogatást, úgyhogy megkértem őket, hogy csoportokra oszolva keressenek példákat az elemzéshez: film, tévésorozat, regény, videoklip vagy bármi egyéb képezhette a kritika tárgyát. Rendszerint vagy előre meg kellett néznünk bizonyos filmeket, vagy az órán vetítettünk jeleneteket, utána pedig a számukra kérdésesnek tartott elemekről vitáztunk.

Nagyon hamar kiderült, hogy a legkülönösebb közösségi élmény az, ha közösen néztük a jeleneteket. Az első órára én készültem: levetítettem Lena Dunham mára már ikonikussá vált Lányok sorozatának első részét, és nagyon reméltem, hogy ezzel az igencsak kortárs, sokat vitatott és hozzájuk hasonló fiatal nőkről szóló sorozattal azonosulni tudnak majd. Néhányuk már ismerte a sorozatot, és mindenki hallott az azt övező vitákról, főleg azokról, amelyekben Dunham testének a megjelenítését és annak szexuális gyakorlatait tematizálták (egy olyan testnek, amely konvencionálisan nem számít karcsúnak és vonzónak), illetve tudtak a faji sokszínűség hiányáról szóló kritikákról is.

Azon az első órán a diákok pillanatok alatt nemcsak nézőközönséggé, de közösséggé is váltak, amely közösség aztán a félév során sokat változott, hiszen a hallgatók egyre jobban megismerték egymás szokásait és részrehajlásait. Gyorsan túltettük magunkat a szexjelenetek közös nézésének furcsaságán is, és őszintén tudtunk beszélni arról, hogy mit jelent a nő (vagy férfi) számára a szexuális kívánságok kifejezése és annak verbalizálása, hogy valaki mit nem szeretne csinálni az ágyban. Ezután már bármit kényelmesen meg tudtunk együtt nézni: a melegek vágyakozását a Glee-ben, a különböző fajú emberek közötti hevességet a Botrányban (a félév során mindkét címre sor került). A szexuális élvezet és annak filmes megjelenítése a beszélgetéseink egyik legkardinálisabb aspektusa lett.

Azt szerettem volna, ha a kurzusom segít eloszlatni azt a két tévhitet – ami ennek a mozgalomnak és szakterületnek elég komoly problémája –, hogy a feminizmus élvezet- és popkultúra-ellenes volna. A feminista kritika története során meghatározó pillanat volt az ún. „férfi tekintet” fogalmának bevezetése, amelyet elsőként Laura Mulvey írt le 1975-ben. Szerinte a filmnézést nemi szempontok szervezik, ahol a női test tárgy, amelyet a férfi voyeurisztikus tekintete hoz létre. A feminista művészek és kritikusok reakciója a férfi tekintet-problémára vagy a női test nem-reprezentálása vagy a recepció modelljeinek újraszervezése volt, ami által a nő már nemcsak a tekintet tárgyaként jelent meg, hanem nézőként és ágensként is hatalomhoz jutott. A feminista értékek gyakran vezettek avantgárd művészi gyakorlatokhoz és különösen erélyes filmes és színházi alkotásokhoz, amelyekben rendszerint vehemensen tiltakoztak a populáris kultúra vélt tárgyiasításai ellen.

glee.jpg

A diákjaim nagy része soha nem hallott Laura Mulvey-ről. De mégis ösztönösen ráéreztek arra, amit a „férfi tekintet” alatt értett, és bár nem voltak túlságosan elragadtatva a szerző néhol dagályos elméleti nyelvezetétől, a kifejezés rövid időn belül épülő kritikai fegyvertáruk egyik legütősebb darabjává lett, ahogy elkezdték saját jól megalapozott meggyőződéseiket piszkálgatni. Azt a kritikai rendszert, amit Mulvey a „férfi tekintet” kapcsán megfogalmazott, azóta sokszor és sokféle kontextusban hasznosították újra, és ma már ugyanúgy használják Beyoncé népszerűségének és vizuális erejének elemzésére, mint ahogy egykor Madonna tevékenységére. De ahol Mulvey csak a hatalom kisajátítását és tárgyiasítást látott, ott a diákjaim a kortárs popkultúrát illetően a szubverzió és ellenállás lehetőségét vélték felfedezni. A Harry Potter-regényektől és filmektől kezdve egészen a Ru Paul’s Drag Race-hez hasonló sorozatokig sok helyen találtak példát a nemi tekintet felforgatására, arra, ahogyan a karakterek, narratívák és filmes technikák egyszerre mutatják a nőket vonzónak és ruházzák fel őket hatalommal, hogy a nők cselekvők lehessenek, nem csupán tárgyak.

Mulvey mellett még egy köteg feminista elméletet is elolvastattam a diákokkal, ezek filmben, tévében és színházban tárgyalták a női reprezentáció kérdését. Megvitattuk Susan Douglas Ahol a lányok vannak: Felnőni és nőnek lenni a tömegmédia korában (Where the Girls Are: Growing up Female with the Mass Media) c. 1995-ös könyvét és a folytatását, a 2010-es A felvilágosult szexizmus ébredése, avagy hogyan csinál a popkultúra a girl power-ból girls gone wild-ot (The Rise of Enlightened Sexism: How Pop Culture Took us from Girl Power to Girls Gone Wild)címűt is. Józanító volt szembesülni Douglas írásaiban a ténnyel, miszerint a popkultúrában érthetetlen módon menő lett a szexizmus elfogadása, és közösen örültünk annak, hogy a szerző kitartóan állította, hogy a feministáknak muszáj komolyan venniük a popkultúrát. Kritikákat olvastunk a BitchMedia és Feministing blogokon, és megvitattuk azokat az új generációs feminista modelleket, amelyek az élvezetet a politikai elköteleződéssel keverték. A híres és igencsak megnyerő Bechdel-teszttel lemértük a tárgyalt filmeket és sorozatokat, és megállapítottuk, hogy az adott alkotások aszerint feministának minősülnek-e. A teszten az a film mehet át, amelyikben legalább két nő szerepel, akik beszélnek egymással, de nem csak férfiakról. Úgy ahogy én, a diákokat is sokkolta, hogy milyen kevés film tudta teljesíteni ezt a minimumot.

Médiáról szóló feminista kiáltványokat és feminista tévékritikát is olvastunk, amelyekben a Mulvey-féle egyes számú férfi tekintettől eltérően azt tárgyalták, ahogy nézők csoportjai a populáris kultúrát gyakran szokatlanul és radikálisan használják. Például a vámpírokról vagy háziasszonyokról szóló tévésorozatok is progresszívek lehetnek a gender, rassz vagy szexualitás tekintetében. Megvitattuk Christy Wampole egyetemi professzor provokatív véleménycikkét a New York Times-ban, amelyben Douglas felvilágosult szexizmusára rímelve leírja, hogy gyakran ironikus magatartásunknak köszönhetően felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat a popkultúránál. Elolvastuk Melissa Harris-Perry 2011-ben kiadott Polgár nővér: szégyen, sztereotípiák és fekete nők Amerikában (Sister Citizen: Shame, Stereotypes, and Black Women in America) c. könyvét, amelyben a szerző megállapítja, hogy a popkultúrát átható nemi sztereotípiák egyben rasszisták is. És megvitattuk Alexander Doty 1993-as nagyhatású Legyen minden teljesen queer: a tömegkultúra értelmezése (Making Things Perfectly Queer: Interpreting Mass Culture) c. könyvét is, amelyben Doty fényt derít arra, hogy ha a néző hajlandó marginalizált perspektívából szemlélni, a legszokványosabb popkulturális termék is lehet queer.

A diákoknak szánt feladatokban sokféleképpen kellett kritikusi szakértelmüket használniuk. Először arra kértem meg őket, hogy nézzék át egy adott popkulturális termék irodalmát. Ha például a Lányokról volt szó, akkor el kellett olvasni az újságokban, blogokon, tudományos folyóiratokban és könyvekben megjelent kritikákat, és ki kellett emelni három-négy irányadó megjegyzést. Majd megkértem őket, hogy close reading technikával elemezzenek egy szabadon választott pillanatot vagy jelenetet a vizsgált művekből. Az egyik diák például a Lányok második évadának egyik sokat tárgyalt jelenetéről írt, amelyben Adam és Natalia lefekszenek egymással, és az elemzése során arra próbált meg válaszolni, hogy vajon erőszakosnak minősíthető-e az adott aktus.

Egy másik feladat során a diákok tematikusan írtak a populáris kultúra egy-egy termékéről. Visszatérve a Lányok példájához, problematizálhatták például azt, hogy milyen témákat dolgoz fel a sorozat. Eszerint szót ejthettek a New Yorkban szerencsét próbáló fiatal fehér nők helyzetéről vagy a nemi kapcsolatok tágabb problémájáról egy olyan korban, ahol a tudatos szexuális szabadság szakmai választásokkal terhes, főként a magukat művésznek tartó egyének számára. És végül, a diákok néprajzi kutatásokat is végeztek annak megállapítására, hogy egy adott popkultúrát fogyasztó csoport hogyan hasznosította az általa nézett filmeket és sorozatokat. 

A félév gyorsan eltelt, és engem igencsak meglepett, hogy egyszerre tudtunk nagyon jól szórakozni és elemezni is: megvitattuk a reprezentációval foglalkozó régi és új feminista elméletek érdemeit, új ötletek tesztelése érdekében hajlandóak voltunk ellene menni saját tapasztalatainknak, lehetséges politikai beavatkozásokon gondolkodtunk és megállapítottuk az ízlés és esztétika kulturális hierarchizáltságát, mindezt anélkül, hogy kényszerítve éreztük volna magunkat arra, hogy meglátásainkat feministának minősítsük.

Amikor az utolsó találkozás alkalmával a kurzusról kérdeztem a diákokat, elismerték, hogy lehetséges egyszerre kritikusnak lenni és szórakozni a popkultúrával. Azt is belátták, hogy igencsak fontos a kultúrát a feminista elméletek szemüvegével nézni, és megértették, hogy az emberek a történelem során és a különféle kultúrákban nagyon sokféleképpen használták ezt a szót. Azt is felismerték, hogy a környezetünket teljességgel átitatja a popkultúra, és ebben akarva-akaratlanul, de mi is felszívódunk.

rsz_rebirth_illusztr3afarmaholelunk.jpgVisszajelzéseikből kiderült, hogy a kurzus során öntudatosabbak lettek nézési szokásaikban és gyakorlataikban. Rádöbbentek arra, hogy a film és a tévé társadalmi és politikai szemszögből is rendkívül fontos, és hogy a kritikai gondolkodás segíti a gondolatok összegyűjtését és rendszerezését, hogy verbalizálni tudják azt, ahogy éreznek, és amit gondolnak. Néhányuk félig viccesen arról panaszkodott, hogy mióta kinyílt a szemük, azóta nem tudják kikapcsolni ezt a mélyen dekonstruktivizáló perspektívát, hiszen rájöttek, hogy a nézés komplex és az értelmezés rétegezett. (Egy régebbi diákomra emlékeztettek, aki nő és színház témájú kurzusom után sóhajtva mondta, hogy már nem tudja úgy nézni A farm, ahol élünk c. sorozatot, hogy ne érezze állandóan a zsidó szereplők hiányát.) A kurzus végén szinte mindenki sokkal szívesebben nevezte magát feministának. Az egész már nem tűnt olyan nagy dolognak: a kifejezés az egyik legpontosabb megnevezése azon kritikai stratégiáknak, amelyeket a diákok vagy már eleve használtak vagy a kurzus során sajátítottak el, mert azt rokonszenvesnek találták.

Igencsak revelatív volt számomra az, hogy mennyire más nyelvet használtak a diákok mind írásban, mind pedig a viták alkalmával. Gyakran nevezték társaikat „lányoknak” (a férfinemű kollégákat pedig „fiúknak”) és a „női perspektíva” helyett szívesebben használták a „nőnemű perspektíva” szókapcsolatot. A „maszkulinitás” és „femininitás” szinte soha nem hangzott el az órán, a „férfinemű” és „nőnemű” szavakkal viszont gyakran írtak le olyasmit, ami számomra inkább gendert, mint szexust illető kérdés volt. Azt gondolhattam volna, hogy intellektuális pontatlanságról van szó, vagy hogy nem ismerik a gender és szexualitás-tudományokat. Őszintén kíváncsi voltam a magyarázatra, hiszen „nőnek” neveztetni az én generációm számára nehezen kiharcolt jognak számított. Miért tértek hát vissza a „lányok” kifejezéshez?

Válaszuk meglepett: azt mondták, nem érzik még „nőnek” magukat. A kifejezésnek számukra nem volt politikai vagy társadalmi jelentősége, a választás inkább generációs problémát sejtetett, hiszen a náluk idősebbek felől határozták meg magukat. A férfinemű diákok is azt mondták, hogy könnyebben azonosulnak a „fiú” megnevezéssel. Számomra mindez rendkívül magával ragadó volt, mivel azt gondoltam volna, hogy a nyelv ironikus visszaszerzését jelképezi a „lányok” használata, egy valaha pejoratív értelmű szó átfordítását, pont úgy, mint Dunham sorozatában. Ehelyett a diákok azt állították, hogy nem érzik azt, hogy már „beérkeztek” volna, vagyis mintha még nem éreznék jogosnak azt, hogy nőként határozzák meg magukat.

Az idősebbek iránti törékeny hódolatuk igencsak meghatott, főleg, hogy mindannyian elképesztő intellektuális erővel és képességgel rendelkeztek. Mi több, a huszonöt diák nagy része végzős volt. Megkérdeztem őket, hogy vajon mikor fognak saját magukra nőkként gondolni, de csak haboztak, mondva, hogy nem érzik azt, hogy eleget tudnának tenni a szerep követelményeinek, attól függetlenül, hogy hajlandóak voltak komolyan venni a Slaughter és Patton kapcsán megfogalmazott felvetéseket.

Sok mindent tanultam A nézés gyönyörűsége tanítása során. A kurzus megerősített abban, hogy a feminista gyakorlatok bevetése sokkalta fontosabb a diákok győzködésénél, hogy nevezzék már magukat feministának, főleg, hogy a dolognak aztán mégiscsak ez lesz a vége. Megértettem, hogy a populáris kultúra roppant fontos tere a feminista beavatkozásnak, főként azért, mert a diákok ebben élik le mindennapjaikat. A popkultúra a jelen generáció lingua francája, és a korszellemnek köszönhetően még azok a diákok is részesülnek belőle, akik tévéellenes balos feminista családokban nőttek fel, így tehát a számukra is elengedhetetlennek bizonyult intellektuálisan viszonyulni a jelenséghez.

Végül pedig azt is megértettem, hogy bár az osztályom csak egy részét képezi ennek a generációnak, de mégis pontosan szemlélteti a ma felnövekvő fiatalok tétovaságát a gender, rassz és szexualitás nagy kérdéseivel való foglalkozás jogát illetően. De amint ezek a diákok használatba ültetik a feminista kritika gyakorlatainak stratégiáit, azonnal kiderül, hogy sokkal értőbbek és alkalmasabbak, mint amennyire azt magukról el merik hinni. Ezek a mi diákjaink egy olyan bimbózó feminista kritikai kultúra elkötelezettei, amelyben az „én vagyok” könnyed szóhasználatát a sokkal bonyolultabb és produktívabb „úgy látom” vagy „úgy gondolom” kijelentések váltják fel.

Fordította: Adorjáni Panna

sorozatok, feminizmus, popkultúra, Jill Dolan, férfi tekintet, egyetemi kurzus, a nézés élvezete

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!