Üvegplafon

Tovább a websorozathoz

Esemény doboz

uvegplafon_20150401.jpg

Tovább az eseményekhez

Hagyományos apák, modern fiúk: a játszótéri apukák

2017. február 22. Üvegplafon

A Magyar Férfi erős, domináns. Identitásának meghatározó része, hogy irányító pozícióban van, ami legtöbbször abban gyökerezik, hogy nagyrészt ő gondoskodik a család anyagi javainak előteremtéséről. Az a férfi, aki – ha mégoly tudatosan is, és akár csak átmeneti időszakra – ezt a szerepet átváltja egy másik, ráadásul számára szokatlan szerepre, komoly identitásválságba kerülhet. A férfiak önértékelése szocializációjuknál fogva szorosan összefügg a kenyérkereső funkcióval, a férfiasság (mérete) hozzá van rendelve a fizetés nagyságához.

Szerzők: Borsfay Krisztina és Molnár Erika, a GenderTrainer által tartott Szereprulett önismereti csoportok vezetői

Előző írásunkban női szemszögből néztünk rá arra a folyamatra, amikor a párkapcsolatban a felek megpróbálnak túllépni mélyen bevésődött szülői mintáikon, és új szokásokat, viselkedésmódokat igyekeznek elsajátítani. Relatíve kevés Apapara él közöttünk, azaz olyan férfiak, akik megosztják tapasztalataikat a gyerekes hétköznapokról, mind praktikus, mind érzelmi szempontból. Az újgenerációs apák nehezen találnak hiteles forrásokat, vagy éppen támogató közeget az új működésmódok tanulásának átmeneti időszakában. Magyar nyelven  alig van olyan szakirodalom, amely segítene abban, hogy a férfi szerepek (keménykereső, domináns, stb.) szocializációs “futószalagján gyártott” férfi megfelelhessen a tradicionális női szerepek (gyereknevelés, háztartás vezetése stb.) kihívásainak.

hagyomanyosapak.jpeg

Tovább olvasom

Így menstruálunk mi!

2017. február 02. Üvegplafon

Miért nem tudjuk annak kezelnünk a menstruációnkat, ami: egy teljesen természetes biológiai folyamatnak, aminek a kezdete sokkal inkább ünneplést, mint szégyenkezést érdemel?

Szerző: Medvey Johanna

Pár hónappal ezelőtt egy közeli barátom (elvált férfi, aki minden második héten van a gyerekeivel) mesélte, hogy a tizenegy éves lányának megjött az első menstruációja. Nagyon tetszett a reakciója: megnyugtatta a megszeppent kislányt, elmagyarázta neki, hogy ez a nővé válás egyik különleges állomása, aztán, hogy megünnepeljék és emlékezetessé tegyék ezt a mérföldkövet, közösen elmentek vásárolni, és a kislány választhatott magának egy nyakláncot.

Bár a menstruáció sokáig tabu témának számított, mára rengeteg korlát lehullott: mindennapos, hogy a tévében betét vagy tampon reklámot látunk; termékek egész hadserege áll rendelkezésünkre; a legtöbb iskolában vannak felvilágosító órák, és egyre több cikket is találni a témában (például tavaly, az olimpia idején, amikor egy kínai úszó arról nyilatkozott, hogy a menstruációja befolyásolta az eredményét). Sok családban viszont még mindig nem illik ilyenekről nyíltan beszélni, és egyetlen olyan nőről sem tudok, aki ne rejtegetné a tamponját vagy az intim betéteit (legalábbis nyilvános helyeken).
received_10154085815866750.jpeg

Tovább olvasom

PUSKÁS PANNI NAGY LELEPLEZÉSE (De ki az a Puskás Panni?)

2016. december 31. puskaspanni

Helyreigazítás

Valótlanul állítottuk, hogy a kata.blogstar.hu-n megjelent "Nem ártana tudni, hogy egy nőnek hogyan is kellene viselkednie" című blogposztját Jurák Kata nevében és hozzájárulásával Puskás Panni írta. Elnézést kérünk mindenkitől, akit valótlan állításunk megvezetett vagy akinek ezzel a becsületébe gázoltunk.

leleplezes7_2.jpg

                                                             

Egy éves a női princípium – szülőcsatorna-retrospektív

2016. december 16. Üvegplafon

Már kerek egy éve annak, hogy unokákat szültünk Kövér Lászlónak, és beteljesítettük Kovács Ákosnak azt a bizonyosat. Vagy várjunk csak…

Az idő mindenesetre szalad, de élénken él bennünk az emlék a tavalyi év végéről, amikor könnyesre röhögtük magunkat a művész úr bérkülönbségeket pártoló megnyilvánulásán és azon, hogy a házelnök úr de facto szülőrobotokkal azonosított minket. Lehetett volna sírni is, de akkor valahogy úgy tűnt, hogy bár léteznek még a Kövér Ákoshoz hasonló provinciális idióták, és nem is kevesen, azért a világ összességében jó irányba halad, az emberek lassan megtanulnak a női szerepekről kicsit összetettebben gondolkodni.

Tévedtünk. Tévedésünk egyik legkirívóbb bizonyítéka pedig az Eurobarométer idei kutatása volt, ahol a magyar megkérdezettek majdnem fele (47%) azt mondta, bizonyos körülmények között a beleegyezés nélküli nemi érintkezés elfogadható. Az eredmény talán nem igényli a kommentárt, és különben sem ezért gyűltünk ma itt össze, hanem azért, hogy emléket állítsunk Kövér Ákos princípiumának.

Tovább olvasom

4 újabb podcast feministáknak

2016. december 15. Üvegplafon

Szerző: Nagy Gréta

Még mindig imádom a podcastokat. Egyszer már összeszedtem a 10 kedvencemet. Ezek közül van, amely kiállta az idő próbáját, és még mindig rendszeresen hallgatom, de van olyan, amelyiket újabban egy kicsit mellőztem. Ez a szépsége a podcast-oknak. Annyira rengeteg van, hogy minden életszakaszhoz és hangulathoz megtalálja az ember a megfelelőt. A régi epizódok nagy része pedig megtalálható a feed-en, tehát ha az ember úgy dönt, mégis meg akarja hallgatni a régebbi epizódokat, vagy nosztalgiázni akar, akkor arra is megvan a lehetőség (ugye nem csak én vagyok akkora fanatikus, hogy vannak kedvenc epizódjaim, amiket időről időre meghallgatok, és már tudok kívülről?).

The Modern Mann

Miről szól? Ahogy a neve is mutatja (Man = férfi és Mann = a műsorvezető vezetékneve is), ez egy „férfipodcast”, ugyanúgy, ahogy a GQ egy férfimagazin. Azonban ez ne riasszon el minket! Szexizmust nyomokban sem tartalmaz, csak ezt a szóviccet nehéz lett volna kihagyni. 3 részből áll minden epizód: az első a heti trendekről szól, a középső rész egy mélyinterjú valamilyen érdekes vendéggel (pl. egy angol torreádorral, vagy whiskey mágnással), az utolsó szegmens pedig a Szex, szerelem, gyengédség hasznos verziója, ahol egy szakértő (aki valóban az!) válaszol a hallgatók szexszel, szexualitással kapcsolatos kérdéseire. A podcast varázsát az adja, hogy a három műsorvezető (Ollie Peart, Olly Mann és Alix Fox) képes ezekről a témákról alázattal és öniróniával beszélni, amikor kell komolyak, de amikor kell, tudnak magukon nevetni (főleg Ollie Peart, akinek saját Youtube csatornája is van, ami nagyon furán bájos).

modernmann.jpg

Melyik epizóddal kezdd? 1/5 How to be a dad, part 1 (Olly és még két fiatal „kispapa” kitárgyalják a gyerekvállalással kapcsolatos félelmeiket, várakozásaikat)

Feminizmus faktor: magas, főleg a harmadik, szexről szóló szegmensben, ahol sokszor esik szó a társadalmilag kevésbé elfogadott szexualitásokról is (nagyon informatív!)

Close encounters from The Guardian

Miről szól? A Modern Mann-ből ismert Alix Fox podcast-ja (ugye látszik, hogy hogyan találok rá a podcast-okra?). Ez a podcast csak a szexről szól. De hát annyi mindent lehet elmondani a szexről! A szex pont olyan, hogy minél többen beszélünk róla, minél több álláspontot, véleményt hallgatunk meg, annál jobbak leszünk benne. És ez a podcast ebben nagyon jó. A meginterjúvolt vendégek között van olyan, aki egy baleset következtében deréktól lefele lebénult, van egy pár, akik nem csak egymással járnak, és van egy nő, akinek két vaginája van. Iszonyatosan érdekes megismerni, hogy hányféle ember van, és hányféleképpen gondolkodhatunk a szexről.

close.jpg

Melyik epizóddal kezdd? A trailer utáni első epizóddal (de a trailert is halgassátok meg, miért is ne?)

Feminizmus faktor: magas, csak akkor tanulhatunk ezekből a személyes történetekből, ha kellően nyitottak vagyunk a tőlünk eltérő álláspontokra.

I was there too

Miről szól? Matt Gourley, professzionális popkultúra- és filmrajongó, (egyébként azt hiszem, színész és humorista) olyan emberekkel készít interjút, akik mellékszereplőként voltak ott a nagy filmtörténeti pillanatoknál. Az egész podcast lényege, hogy nem A-listás nagyágyúkkal hallunk interjúkat, hanem azokkal az emberekkel, akik akár mi is lehettünk volna. Például hallhatjuk milyen volt a Féktelenül című filmben, annak a bizonyos busznak az utasa lenni, vagy milyen volt az Ördögűző démonjának lenni, vagy hogyan sikerül valakinek a karrierje során először egy ír utast játszania a Titanicban, majd Vasquez-t játszania az Alienből. Ha végignézed az epizódlistát és valamelyik film a kedvenced volt, akkor mindenképp adj neki egy esélyt!

iwasthere.jpg

Melyik epizóddal kezdd? Inglorious Basterds with Paul Rust

Feminizmus faktor: nem szexista

WTF with Marc Maron

Miről szól? Egyszerű a formátum, Marc Maron interjúkat készít. Az A-listás nagyágyúkkal. Mindenkivel, aki érdekes, akiről tudni szeretnénk, hogy hogyan működik az agya, miket gondol, milyen volt a gyerekkora. Csak néhány példa a repertoárból: Louis CK, Daniel Radcliffe, Sarah Silverman, Roger Waters, Kristen Wiig, Billy Crystal, Jeff Goldblum, Ethan Hawk, James L. Brooks

marcmaron.jpg

Melyik epizóddal kezdd? Episode 613 – President Barack Obama

Feminizmus faktor: Alapvetően nem szexista, de sajnos az rögtön szembetűnik, hogy a showbiznisz mennyire szexista, és hogy a hatalmon lévő, ismert, szakmailag sikeres emberek közül milyen kevés a nő.

Ezek a podcastok mind ingyenesen elérhetőek. Ha iOs-el fut a telefonod, akkor a podcastok címét beírva megtalálod őket iTunes-on is, ahol fel tudsz rájuk iratkozni, ha pedig Androidos vagy, előbb egy podcast hallgatós appot kell letöltened, aztán szedheted le az egyes podcastokat vagy iratkozhatsz fel rájuk.

Safe space magyar szemmel

2016. november 21. Üvegplafon

Magyarországot előbb elérte a genderőrülettől való félelem, mint maga a feminizmus. A neokonzervatív politikai propaganda futótűzként terjed Kelet-Európában, sokan mégis egy olyan dologtól tartanak, aminek se alapja, se referenciája. Személyes tapasztalataim, benyomásaim a démonizált safe space-ről egy angol egyetemen.

Szerző: Tamás Dorka

Gender Studies mesterképzésre mentem Angliába, a politikailag legaktívabb egyetemek egyikére, ahol a Black Lives Matter ugyanannyira hot topic, mint a szexmunkások és a transzneműek védelme. Ugyan az elmúlt években Nagy-Britanniában is jobboldali kanyart vett a szélesebb politikai diskurzus, az egyetemeken mégis tombol a kapitalizmusellenesség, a menekültek támogatása, és nem ritka, hogy a diákok petíciókat indítanak, többek között lakbércsökkentést követelve a kampuszon.

Ebben az egyetemi környezetben a diákok nem csak akkor vállalnak aktív politikai szerepet, ha éppen netadóval vagy szakok megszüntetésével fenyegetőzik a kormány. Bár látszólag ennek nem sok köze van a (túlzott) politikai korrektséghez, ahhoz, hogy érthető legyen, miért és hogyan működnek a safe space-ek, fontos megérteni, hogy az egész egyetemi környezet (részben a kampuszélet miatt is) teljesen más, mint Magyarországon. Itt a diákok majdnem kétszáz diákszervezet közül választhatnak, amelyeknek nem az a szerepe, hogy legyen közösség, akikkel hétvégente lerészegedhetünk, hanem hogy aktívan tegyünk azért, hogy jobb legyen diáknak lenni.

sussex.jpg

Ez az ördögi környezet kampányokat szervez az egyetemi szexuális zaklatás ellen, és felhívja a figyelmet a beleegyezés (consent) fontosságára. Ez az a környezet, ami minden szerdán ingyen betétet és tampont oszt lányoknak; ahol a rektor beszéde nem az egyetemet dicsőíti, hanem a diákok lelki/mentális egészségének fontosságáról beszél. Igen, ez az a környezet, amit itt „safer space”-nek hívnak (mert nincs olyan, hogy teljesen biztonságos tér), ahol az órákon és a feminista diákszervezet találkozóin bemutatkozáskor nem csak nevet kérdeznek, hanem személyes névmást is. Ez annak ellenére alapszabály, hogy legtöbbször senki nincs a csoportban, aki they/their névmást használja; a másik genderét ugyanis nem lehet a külső alapján megítélni – mondják itt. Én ugyan még mindig nem tudom, nyelvtanilag hogyan kell ezt a harmadik személyes névmást használni, de próbálom tiszteletben tartani, hogy a transz/nem bináris nemű emberek számára bántó lehet, ha nőnek vagy férfinak tekintik őket.

Anyanyelvem, a magyar az angoltól eltérően nem különbözteti meg a nőt és a férfit – a sors iróniája, hogy pont ebben a nyelvi közegben vagyunk lemaradva az egyenlő jogokat illetően. Mivel nincs meg ez a bináris nyelvi tapasztalatom, én nem érzem „zsigerből” ennek fontosságát, de nem is ignorálhatom, mivel magam választottam, hogy egy másik kulturális, nyelvi környezetben fogom tanulni a társadalmi nemek tudományát.

Nekem, aki otthon csak cikkekből hallott a prostitúció-szexmunka vitáról vagy a transzneműséggel kapcsolatos feminista belharcokról, meglepő, hogy ezek ténylegesen mindenhol feljönnek, ezek a mostani nyugati feminizmus nagy problémái. Attól meg kifejezetten dühös lettem, amikor órán felmerült, használhatjuk-e még a „nő” szót, mert egyes orvosi kutatások szerint a biológiai nem is spektrum . Szerencsére nem csak én gondoltam úgy a csoportból, a „nő” és a „férfi” kategóriái nem zárják ki a biológiai diverzitást (és fordítva).

Találkoztam kevésbé megosztó dolgokkal is, például az úgynevezett trigger warning (figyelmeztetés felkavaró tartalom miatt). Az én szakomon kifejezetten gyakori, hogy megrázó témákról beszélgetünk, így akit például korábbi élményei miatt felzaklat a szexuális erőszak témája, az kedve szerint kimehet az óráról. Az már egy másik cikk témája lehetne, hogy meddig mehetünk el a trigger warningban, hol a határ aközött, hogy figyelünk az személyes tragédiák egyéni tempóban való feldolgozására és aközött, hogy életidegen, túlérzékeny nebáncsvirágokat nevelünk. A diákok többsége ugyanis, tetszik-nem tetszik, az egyetem elhagyása után úgyis visszakerül a nem-biztonságos életbe. Nem tudok és nem is szeretnék végső igazságokat kimondani, de annyi bizonyos, hogy a safe space lényege nem több és nem kevesebb, mint hogy figyeljünk egymásra, mint egyik ember a másikra, és próbáljuk tiszteletben tartani egymás kéréseit.

Az angol egyetemi környezet folyamatosan megkérdőjelezi a feminizmusomat és a világképemet; elbizonytalanít, hogy jó szakot választottam-e, és hogy tudok-e genderrel foglalkozni, egyetemen tanítani, ha engem a most kurrens vitáknál jóval triviálisabb dolgok foglalkoztatnak. Van alapja azoknak a vélekedéseknek, hogy átestünk a ló túloldalára. De Magyarországon, ahol a gender a politikusok szitokszava; ahol a nők helyzete számos vonatkozásban siralmas; ahol rengeteg ember a neme, szexuális orientációja, származása miatt van elzárva számára értékes lehetőségektől, a vérre menő vita a safe space-ről csak újabb ellenségképpel ajándékozza meg a jelenlegi kormányt.

Szükségem van a feminizmusra, mert Trump

2016. november 10. Üvegplafon

Az Amerikai Egyesült Államok elnöke Donald Trump, én meg szomorú vagyok…

Szerző: Nagy Gréta

A választások előtt ezer mém, tweet, cikk született arról, hogy miért lenne gáz, ha Trump nyerne. Most, hogy ez tényleg bekövetkezett, jött az ezer mém, tweet cikk arról, hogy miért lesz vége a világnak. Egy napig olvasgattam ezeket, próbáltam helyretenni magamban a tényt, és megfogalmazni, hogy mit is gondolok erről az egészről. Először dühös voltam, de ahogy egyre mélyebb bennem a felismerés, hogy ez tényleg megtörtént, már nem vagyok dühös, csak szomorú.

Elszomorít, hogy egy olyan ember, mint Donald Trump, többeknek szimpatikus, mint gondolnánk. Elszomorít, hogy egy egoista, nárcisztikus, agresszív, önző, kóros hazudozó olyan pozícióba került, amelyben fontos döntéseket hozhat. Elszomorít továbbá az is, hogy olyan ember lett az Amerikai Egyesült Államok elnöke, akiknek a nőkről alkotott véleménye minimum 50 évvel veti vissza a nemek közti egyenlőség ügyét, és akinek fogalma nincs, mi a probléma azzal, ahogy a nőkről beszél, és amit a nőkkel művel. Ez aggaszt, mert elnökként neki példateremtő ereje lesz. Sajnálom azt is, hogy nem idén lett az USA történetében először nő az elnök.

trump4.jpg

Amiatt is szomorú vagyok, hogy mi bármit teszünk, bármennyire próbálunk jó életet élni, példát mutatni, küzdeni a belénk nevelt sztereotípiák ellen, küzdeni az igazságtalanságok ellen, a nyugati világ pont az ellenkező irányba halad. Egyre nagyobb és nagyobb erőfeszítés az embereknek, hogy ne féljenek a változástól, hogy ne ítéljék el, amit nem ismernek, és hogy árnyaltabban lássák a társadalmi problémákat.

Azért is szomorú vagyok, mert egy olyan ember lett az USA elnöke, aki fikarcnyit sem ért a diplomáciához és a politikához. Emiatt nagyon nehéz nem dühösnek lenni, mert én törekszem arra, hogy lelkiismeretesen végezzem a munkámat, csak azt vállaljam el, amit meg tudok csinálni, őszinte legyek azokkal, akikre hatással van a munkám. Tisztelettel és alázattal állok a szakmámhoz, nem pedig arroganciával. Az USA új elnöke a jelek szerint nem ismeri a tiszteletet és alázatot.

De nem leszek sokáig szomorú. Ezt a szomorúságot meg kell élni, de nem ragadhatunk benne. Ezt a szomorúságot felváltja majd újra a düh. Mert, ahogy egy számomra kedves feminista mondta: „a dühös nő: szabad nő”. Most, hogy egyre biztosabbá válik, hogy válságban vannak azok az értékek, amelyeket képviselünk, szembe kell néznünk ezzel. Most van a legnagyobb szükségünk a feminizmusra, mert sok igazságtalanság fog érni minket. Most van a legnagyobb szükségünk arra, hogy mi feministák ne arra fókuszáljunk, hogy miben nem értünk egyet, hanem arra, hogy hogyan védhetjük meg azokat az értékeket, amelyek összekötnek minket. Ezek után is örülnünk kell az apró sikereknek, például ha meggyőzzük egy barátunkat arról, hogy a feminizmus nem is az ördögtől való. És örülnünk kell a nagyobb sikereknek, például, hogy Lengyelországban a nők felszólaltak, és lett eredménye. Ennek az idegőrlő harcnak a legnehezebb része a türelem. Mert a kívánt változásoknak már rég meg kellett volna történniük, de még sokáig nem fognak. De amikor belegondolok, hogy mindig vannak olyan nők, akik segítenek, és akik támogatnak, ezerszer könnyebb türelmesnek lennem.

politika, feminizmus, USA, Donald Trump

Ez mégsem Amerika

2016. november 02. puskaspanni

Szörnyű vihar tombol a Kárpát-medencében: a safe space kiűzhetetlenül beáramlott egy nyolcadik kerületi szórakozóhelyre. Popcornt rágcsálva izgulok a fejleményeken.

„Először egy budapesti kocsma, aztán a végén már macskáknak identifikálódnak az emberek.” Ezzel a gondolattal fejezi be (de ki az a) Weiss Eszter cikkét a Reflektoron. (Lehetne ez éppen irónia is, de tartok tőle, hogy nem az.) A vészesen fenyegetett hely pedig az Auróra nevű szórakozóhely, pontosabban annak egy bulija, amelynek facebook eventjében megtalálható egy safe space házirend arról, hogy ne legyél rasszista, szexista, ciszszexista, xenofób, meg csomó ilyesmi.

safe_space013.png

Nem vagyok ám teljesen hülye, értem én a safe space túlkapásainak problémáit, meg a véleményszabadságra gyakorolt negatív hatásait. Mégis azt gondolom, hogy az alapvető ötlet akár lehetne egy használható liberális, demokratikus alapvetés is: figyeljünk egymásra, ne sértsük meg a másikat, ha nem muszáj. És az sem baj, ha ezen az alapon felépül egy elvi szabályrendszer, ha vannak javaslatok arra, hogyan lehet etikusan viselkedni a másikkal.

A probléma minden esetben a bicikli túltolása, a teljes arányvesztés. Amikor a másik és saját magunk védelme olyan mesterséges burokban tart, ahová a mi világnézetünkkel nem azonos vélemények nem juthatnak el. Erre persze látunk példákat amerikai egyetemeken, legutóbb a torontói egyetem nyelvészprofesszorának nem sikerült véleményt nyilvánítania az újonnan alkotott genderspecifikus személyes névmásokról. Ugyanakkor a safe space túltolása abból a szempontból is problematikus, hogy azt a hazug képet sugallja a benne élőknek: ez a kellemes, kádnyi langyos víz az élet, aztán kívül meg vár rájuk a hidegzuhany.

Különben fel nem foghatom, hogy miért kell folyton mindenkinek végletekben gondolkodnia, így Weiss Eszternek is. A safe space bulival kapcsolatos arrogáns dühöngés nagyjából ugyanolyan túltolás, mint adott esetben maga a safe space. Miért ne tarthatnának hasonló gondolkodású emberek egy közös estét az Aurórában? A szerzőnek erre az a válasza, hogy mert az lesz belőle, mint a torontói egyetemen: „betiltanak egyetemi tanárokat, betiltanak szavakat.”

„Na de várj, na de várj, ez mégsem Amerika!” – ahogy ezt a Vidámpark zenekar már 1996-ban megénekelte. A helyzet azóta sem változott sokat. A kanadai történetnek közelében sem vagyunk, ez még mindig a több millió vak komondor országa, hahó! Nem toljuk túl az emberi jogokat, mert annak az volna a feltétele, hogy először megteremtjük az emberi jogok minimálisan elvárható szintjét, ami pusztán annyit jelentene, hogy mindenki éli az életét, ahogy akarja. Ebben mondjuk nem állunk olyan túl jól, nyilván fásultságunk és eszköztelenségünk vezet odáig, hogy minket valójában nem érintő problémákról vitatkozzunk. Te, Weiss Eszter (amúgy mi az igazi neved?), meg én, az a harminc ember az Aurórában, meg egy maréknyi másik, akik elolvasták a te szövegedet és az enyémet, megmosolyogtatóak vagyunk, pusztító vihart kavarunk a biliben.

Auróra, safe space, reflektor.hu

Hagyományos anyák, modern lányok

2016. október 27. Üvegplafon

„A párommal minden tök jól ment, amíg nem jöttek a gyerekek. Együtt csináltunk mindent, úgy éreztem, hogy elfogad, és egyenlőek vagyunk. Nekem is megvoltak a saját dolgaim – talán nem voltam szupersikeres, de úgy éreztem, haladok az utamon. Viszont mióta a gyerekek megvannak, minden megváltozott. Baromira nem látok ki a fejemből, nincs időm semmire, a saját gondolataimra se, szinte más ember lettem. Imádom a gyerekeimet, de néha tényleg olyan vagyok, mint egy cseléd. Mindenért meg kell küzdenem, az is elég nagy harc volt, hogy ide járhassak, drámára. Már nem vagyok önálló ember, magamtól nem csinálhatok semmit. Kiszolgáltatott lettem, pont, mint az anyám.” Ha valaki, akkor a Szereprulett pszichodráma csoport vezetői, Borsfay Krisztina és Molnár Erika pontosan látják, milyen pokoli nehéz túllépni az anyai mintákon.

A gyereknevelés nagy feladat, tényleges teljesítmény, tele kihívással, amit ráadásul összekuszálódott érzelmi gombolyagok, generációs minták béklyóznak le sok újdonsült szülőnél. A pszichológia számára nem újdonság, hogy először a gyerektervezés időszakában, majd a gyerek megszületését követően, aztán pedig minden újabb szülői feladatnál előbukkannak a saját szülővel kapcsolatos érzelmi minták. A szülőség nehézségeiről sokan írtak, sokféleképpen, mi most pszichodrámás praxisunk tapasztalatait szeretnénk megosztani, elsősorban a nők perspektívájából szemlélve.

14639738_10209798650076675_6832304473941323741_n.jpg

Az egyik legnagyobb nehézség, hogy sok nő nem tudja képviselni a saját érzelmi szükségleteit. Többnyire nem azért, mert gyenge vagy alárendelt. Bőven elképzelhető, hogy egy nő már megvívta küzdelmeit „lánykorában” a szüleivel szemben, megvolt a lázadás, a kirepülés a szülői házból, érdemeket szerzett a munkahelyén is, erősnek érzi magát. Illetve érezte – egészen addig, amíg bele nem került a szülői szerepbe. Ekkor beütnek, „átütnek” a szülői minták. Sokszor tehetetlenek vagyunk: ha ésszel tiltakozunk is a hagyományos szerepek ellen, valahogy mégis belénk íródtak a hosszú gyerekkor alatt.

Vegyünk egy örök klasszikust: a családi munkamegosztást! A hagyományos nemi szerepek szerint a nő foglalkozik a gyerekneveléssel, otthoni házimunkával, az idősek és betegek gondozásával, a család ügyes-bajos dolgaival. Ha a nő nem akar a hagyományos szerepek szerint játszani, és jól választott, akkor van egy modern gondolkodású férje, akivel egyetértésben megpróbálnak kilépni ezekből a szerepekből. Már amennyire tudnak, hiszen őket is meghatározza a tágabb társadalmi környezet. Így például az, hogy részmunkában, rugalmas munkaidőben dolgozni (elfogadható pénzért) kevesek számára adatik ma meg Magyarországon. Ha pedig ez a helyzet, akkor hiába szeretne a férj akár tudatosan visszavenni a munkájából, és otthon maradni a gyerekkel, és hiába menne a feleség örömmel dolgozni, ez külső akadályokba fog ütközni. Marad az a „lehetőség”, amely sokak számára az egyetlen út, hogy a férj dolgozik a családi kassza feltöltéséért, a feleség pedig otthon marad a gyerekkel. A felek azt gondolhatják, ez így rendben is van, hiszen egyenlőek vagyunk: az egyik dolgozik a kinti világban, a másik dolgozik otthon, és így tulajdonképpen mindketten sokat dolgoznak, az egyenlőség stimmel. Miközben mindketten abba a hitbe ringatják magukat, hogy ez így jó lesz, valamiért mindketten erősen belecsúsznak a terv szabotálásába.

A férj tudatosan nem vágyik egy takaros háziasszonyra, hiszen eredetileg egy belevaló, független, bohém nőt vett el, akit nem akar elveszíteni. Mégis frusztrálttá válik, amikor hazaérkezik a gyesen lévő feleségéhez, és látja a mosatlan halmot és a koszos edényeket. Valahogy felsejlik számára az a belső hang, hogy „Nade nálunk ez nem így volt, anyám is meg tudta csinálni, pedig tesóm is volt, nemcsak egy gyerek”. Beáll a zavar, hiszen van egy tudatos megállapodás, de az valamiért nem működik.

A feleség oldaláról nézve azt látjuk, hogy ő vágyik az egyenlőségre, ezért lopott óráiban hagyja a fenébe a mosogatást, és a figyelemre éhes gyerek mellett megpróbál valamit tenni önmagáért, legyen az tanulás vagy más saját dolog, de közben állandóan fél, hogy valamit rosszul csinál. Azon kattog, hogy hogyan lehetne jobb anya, jobb feleség, hogyan tudna még többet és többet nyújtani. Nem érti, miért változott az élete csatatérré, hogy lehet az, hogy „megint küzdök valaki ellen, csak ez a valaki most éppen a társam? Nem úgy volt, hogy a férjem mindenben támogat? Akkor mégis miért kell ellene mennem?” Ez egy nagyon erős belső konfliktus, hiszen ki akar az ellen harcolni, akit szeret?

Amikor egy ilyen „hazaérkezés” jelenetet lejátszunk a pszichodrámán, sokszor kiderül, hogy a történetben nemcsak ketten vannak. Saját belső hangjaink kísérnek bennünket, akik hozzánk közel álló személyektől származnak, egy belső anyától, nagymamától, nagynénitől. Egy olyan anyától például, aki merev nemi szerepelvárások szerint élő családba született, ahol egy nőnek inkább mások igényeivel, semmint a sajátjaival kellett foglalkoznia. Ahhoz, hogy ez vihető legyen, egy ilyen nő belül folyamatosan azt mantrázza, hogy „erősnek kell lenni, egy nő mindent kibír”, „hozz áldozatokat, most már gyereked van, nem szúrhatod el”, vagy éppen „a család és a gyerek igényei az elsők, a sajátjaidat felejtsd el” stb. Az ilyen nő gyakran tényleg erős, nem is ezzel van a probléma. Nem is azzal, ha valaki (néha) képes az áldozatra másokért. Viszont ha az áldozathozatal teljesen automatikussá válik, és nincs semmi rugalmasság a belső rendszerben, az már nem jó senkinek, az ilyen helyzet melegágya az érzelmi és hatalmi játszmáknak.

magassarku3.jpg

Azt mondhatnánk, micsoda lerágott csont! Hiszen elméletileg természetes, hogy egy nő pontosan tisztában van azzal, hogy milyen családból jött, és nagyon tudatosan nem akar alárendelt lenni, ő már túl van ezen a felismerésen. Amit viszont még nem tud, az az, hogy ténylegesen hogyan lehet másként csinálni. Nehezére eshet például a saját igényeit őszintén kifejezni. Erre soha nem látott hiteles mintát, nem tudja hogyan kell, és nem biztos, hogy tud és mer kockáztatni egy olyan helyzetben, ahol önmagán kívül már másért, saját gyerekéért is felelnie kell. Újra és újra előbukkan lelkében a „mi van, ha rosszul csinálom” kérdése? Hiába állapodtak meg a társával az egyenlőségről, a gyakorlatban nem működik, mert az együttélést működtetni kell olyan párbeszédekkel, ahol a feleket nem kötik belső félelmek.

Az is lehet, hogy a lány előtt egy olyan anya állt példaként, akinek nagyon nehéz helyzetekben kellett helyt állnia, erőszakos, bántalmazó, megalázó férjjel, apával. Szakemberként nem egyszer és nem kétszer találkozunk ilyen esetekkel. Ilyenkor a belső anyakép telis-tele lehet kettősséggel. „Sajnálom vagy gyűlölöm az anyám és nem akarok olyan lenni, mint ő”. „Azt érzem, elárult, hiszen nem védett meg egy olyan helyzetben, ahol szükségem lett volna rá”. Ezeket az érzéseket nehéz megélni, ezért sokszor látjuk azt, hogy ez a minta belső érzelmi elszigetelődést hoz magával. Védelemre van szüksége az ilyen énnek, mindentől és mindenkitől, még akár a saját férjétől, gyerekeitől is. Ez a védelem lehet például a kapcsolódni tudás képtelensége, amikor a személy belül egyre inkább eltávolodik a helyzetektől, mert ez tűnik az egyetlen biztonságos útnak. Lehet, hogy látszólag együtt van másokkal, de nem belső érzelmi szükségletei mentén kapcsolódik másokhoz. A való világba való kilépéshez a belső kettősségeket fel kell oldani.

Ezekben a helyzetekben drámavezetőként soha nem az anyát, a nagymamát, nagynénit hibáztatjuk, aki rossz példát mutatott, hiszen lehet, hogy ahonnan jött, abban a társadalmi kontextusban, azokkal a családtagokkal nem volt választása másként cselekedni. Ő mindent a tőle telhető legjobb módon valósított meg. Az új minták kialakítása nem a hibáztatásról szól, hanem a régi felismeréséről, majd egy új megtapasztalásáról, megtanulásáról, beépítéséről. A pszichodráma ebben nagyon sokat tud segíteni, mert az akcióra épül, megmutatja a múlt beégett mintáit, segít szétszálazni a különböző, régről eredő belső szólamokat, de mindig visszavezet a jelenbe, ahol a változás létre jöhet. Márpedig nincs igazi változás újfajta válaszok, próbálkozások nélkül, és ez sokszor kockázatos. A komfortzónából való kilépés nem olyan egyszerű, mint ahogyan a népszerű önmegvalósító hirdetésekben látjuk. Sok embernek nagyon komoly belső és külső traumákon kell átlépnie az új élethez. Ehhez kell egy védőháló – mint amilyen például a pszichodráma csoport biztonságos közege, a csoporttagok egymást támogató, megtartó közössége.

 

Borsfay Krisztina és Molnár Erika

 

A Szereprulett évente egy nagy csoportot indít, és több workshopot is tart az önismereti munka iránt érdeklődőknek.

Magyar nők a focipályán: mikor rúgnak labdába?

2016. július 14. Üvegplafon

Kopott gyep, öltöző és zuhanyzó sehol a láthatáron, összesen 0 forint állami, önkormányzati vagy szponzortámogatás, főállásban anyagfeltöltőként dolgozó sztárjátékosok – ez is része a magyar nemzeti futball-stratégiának. Legalábbis ha a játékosok – vegyünk egy nagy levegőt! – nők.

Szerző: Beszterczey Judit

Fennállásának egyik legszomorúbb vereségét szenvedte el a közelmúltban a magyar női labdarúgó-válogatott. Nem kevesebb, mint 12 gólt kaptak a németektől a magyar lányok az őszi Eb-selejtezőn. Amazonjaink öt védővel és négy védekező középpályással álltak fel a hallei stadionban, de még így is kevésnek bizonyultak a német attakkal szemben. Bár világszerte egyre komolyabban veszik a profi női labdarúgást, Magyarországon – a közismert futball stratégia ellenére – mellőzik a női focistákat. Vajon miért?

Tovább olvasom